14. fejezet ☼

Azon a bizonyos éjszakán, bizonyos elfoglaltság kezdetén, megkérdeztem Márktól, hogy mitől ilyen nagy az egója, mire válaszként a számban landolt a farka, így kielégítő választ kaptam az ostoba kérdésemre. Megtanulhatnám már, hogy ne kérdezzek hülyeségeket.

Az esetet követő hétvégén, Ariana bejelentette, hogy úton vannak hozzám, és már a programot is kitalálta. Úgy gondolta, hogy lesz kedvem egy hét óvodába járkálás után elmenni egy puccos étterembe, pedig minden a legnagyobb rendben volt Borkával. Arit viszont nem tudtam meggyőzni, hiába érveltem amellett, hogy főzzön nálunk, ha annyira enni akar. Biztos nem vélte elég puccosnak a szaros tóparti viskómat. A viccet félretéve, nagyon meglepett az ötletével, és hiába nem volt kedvem kiöltözni és egyáltalán kimozdulni, örültem, hogy láthatom őket. Vacsorát említett, amikor felvázolta a helyzetet, ezért különösképp nem is törődtem magammal, inkább Borkával játszottam egész délelőtt. A szüleim pontban délben megjelentek, hoztak ebédet, amihez megint jópofát kellett vágnunk Márkkal. Úgy csináltak, mintha nélkülük éhen haltunk volna. A szokatlan, normális énem nem engedte, hogy beszóljak anyámnak, pedig rendkívül irritált a viselkedése. Égette a torkom valami egészen mélyről jövő, provokáló, közönséges beszólás, mégis csendben maradtam. Kibaszottul nehéz volt megállni, de csodával határos módon sikerült, és még fejeket sem vágtam rá. Kezdtem azt érezni, hogy Márknak hiányzik az a szemforgatás, amit normál esetben öt percenként csinálok. Apámmal nem is volt baj, de szülőanyámmal annál több. Az a sötétlelkű nőszemély folyamatosan megjegyzéseket tett rám, mire magamban ígéretet tettem neki, hogy egyszer térdre kényszerítem. Csak úgy akartam hallani a szánalmas bocsánat kérését, ha előttem térdel. Az efféle terrornak semmi köze nem lehetett ahhoz, hogy félt és aggódik értem. Ha aggódna, talán nem terrorizálna. Egy biztos, hatalmas szerencse, hogy egyáltalán nem hasonlítok rá, semmilyen szempontból. Csak ne öregedjek meg, aztán minden kifogástalan marad a személyiségemet illetően.

A szüleim nem ronthatták el a jónak ígérkező napomat. Olyan ritkán, szökőévente egyszer fordul elő, hogy úgy fekszem le, hogy egy tökéletes napot tudhatok magam mögött. Ezúttal Arianának sikerült úgy intézkedni, hogy a beszélgetésünk végeztével azonnal elhiggyem, hogy minden hibátlan lesz. Miután ettünk, Borka elaludt apával a kanapén, Márk bevonult a szobámba, így kettesben maradtam anyámmal a teraszon. Úgy vártam a barátnőmet, mint a Messiást.

Anyám nyilván meg akarta várni a legjobb barátnőmet és a kis családját, amiben semmi kivetnivalót nem találtam volna, ha nem rám marad a szórakoztatása. Egy ideig csendesen figyeltük, ahogy a lágy szellő lengeti a faágakat. Kellemesen meleg volt a kora szeptemberi levegő, így eszem ágában sem volt bevonulni a sötét, hűvös otthonomba. Hihetetlen energiával töltött fel a napsugarak cirógatása, és ahogy észleltem, anyámat is, ezért nem sokáig élvezhettem a jóleső, már-már idilli csendet.

– Na, és... – halkult el hirtelen. – Mi a helyzet Márkkal? – Felkaptam a fejem a bugyuta kérdésére, és olyan bambán bámultam rá, hogy inkább kellemetlenül ide-oda kapkodta a tekintetét. – Úgy értem, hogy jól elvagytok, nem?

– De – nyögtem be ridegen.

– Örülök, ha tényleg így van, mert a barátnőm csak akkor nyugszik meg, ha Márk végre rendben lesz.

– Rendben van, hidd el – mondtam ki határozottan, de a válaszát már nem kellett megvárnom, mert hallottam, hogy egy autó megáll a ház előtt.

Arianát az én mélyen tisztelt és szeretett Istenem küldte. Pont időben érkeztek, hiszen anyámnak nem maradt lehetősége Márkról faggatni. Felpattantam a székről, és fejvesztve rohantam ki az utcára, hogy végre magamhoz ölelhessem mindannyijukat. A barátnőm olyan elképesztően jól nézett ki, hogy az állam konkrétan leesett. A kezében az elmaradhatatlan Starbucks-os matcha teát tartott, amit az autó tetejére helyezett, míg üdvözöltük egymást. Miután összeszedtem magam, és felfogtam, hogy Ariana már úgy öltözik, mint egy felnőtt, sőt, úgy nézett ki, mint anyám, közelebb léptem hozzá. Persze jó értelemben hasonlítottam hirtelen anyámhoz, mert az a sátáni luvnya egy divatikon, és ebben a szerelésben Ariana sem állt távol ettől a kifejezéstől: egy bokáig érő, khakiszínű, testhez simuló ruhában volt, hozzá illő vékony anyagú kabátban, egy őszi fekete bakancsban, amihez egy kicsi, szintén fekete táskát választott. Nem hagytam szó nélkül a tökéletes szettet, összevissza dicsértem. Miután percekig öleltük egymást, és kitárgyaltuk, hogy miért néz ki úgy, mint egy felnőtt nő, a lányait kaptam ölbe. Annával a kezemben rohantam be, Isát pedig az apukája hozta utánam. Anyám azonnal a lányokra tapadt, persze csak Ariana méltatása után. A nagy vihorászásra Borka felkelt, és apámat hátrahagyva sietett ki a teraszra. Ha nem Ariék lettek volna nálunk, biztosan morcosan ébred.

Két órán keresztül a nappaliban csacsogtunk, és mindent megbeszéltünk, amit a szüleim jelenlétében szabadott. Márk a szobában volt, nem is értettem, hogy miért nem jött ki legalább egy köszönés erejéig. Feltűnően kerülték egymást anyámmal, pedig Márkot egyáltalán nem így ismertem meg. Talán csak belefáradt, hogy édesanyám állandóan belénk áll. Nyilván nekem se volt kedvem veszekedni vele baromságok miatt, de sokszor elkerülhetetlen, és egyszer betelik az a bizonyos pohár.

– Lotti, te milyen ruhában jössz? – kérdezte sejtelmesen a barátnőm.

– Jobb lenne, ha segítenél neki választani, mert az egyetlen kislányom nem arról híres, hogy bármilyen alkalomhoz illően... – kezdte apa, mire olyan csúnyán néztem rá, hogy inkább nem is folytatta. Helyes.

– Megoldom egyedül is – kuncogtam. – Meddig fogom még hallgatni a beiratkozós sztorit?

– Jaj, még sosem turkáltam a szekrényedben! Menjünk! – kiáltott fel Ariana, és azonnal a szobám felé vette az irányt.

A folyosón megfogtam a kezét, jelezve, hogy egy kicsit lassítson, majd suttogva elmagyaráztam neki, hogy ne tartsa szóval a szüleimet, aztán azt is, hogy Márk valószínűleg alszik, úgyhogy csendben kellene felrobbantanunk a gardróbot.

Igazam volt, Márk nyakig betakarózva aludt az ágyamban, és észre sem vette, hogy feltéptük az összes szekrény ajtaját. Ariana úgy állt meg a bútorok előtt, mintha szellemet látott volna, én pedig hasonlóképp, értetlenül bámultam rá.

– Mi van? – suttogtam.

– Undorító vagy. Hogy néznek ki a ruháid? Miért vannak csak úgy bedobva? Mi a...

– Miről beszélsz? Rend van – nyögtem be, mire legalább tíz póló a lábunk elé zuhant.

Természetesen igaza volt, mert a szekrényemben tényleg világháború dúlt. Nem volt időm, sem pedig kedvem rendet rakni. Örültem, ha az alap dolgokat megcsinálom hétvégente, és a szekrény átrendezése nem tartozik az alap dolgok közé. Tudtam, hogy percek választják el a teljes kiborulástól, ezért nem is feszegettem tovább az idegeit. Egy mozdulattal lekaptam magamról a pólót és a farmert, hogy felvegyek egy csinosabb szettet. Reményvesztetten ácsorogtam melltartóban és bugyiban, míg Ariana újra és újra végignézett a gyűrött kupacon. Leguggoltam, hogy a szekrény aljából kikotorjak egy farmert, de a barátnőm elkapta a kezemet, és azt mondta, hogy álljak le. Én álljak le? Felálltam, hátrébb léptem kettőt, nehogy Ari felpofozzon. Láttam az arcán, hogy képes lenne megütni a kupleráj miatt.

– Ne vegyél fel semmit! – szólalt meg Márk.

Két ütemet kihagyott a szívem. Sokszor még mindig kellemetlenül érint, ha így lát. Az nem gáz, ha a legjobb barátnőm nézeget félmeztelenül, de Márk más.

– Észre se vettem, hogy felkeltél – vigyorogtam kínomban.

– Pedig már egy ideje figyellek. A guggoló póz volt a kedvencem – nevette el magát, dobott egy laza sziát Arinak, és kivánszorgott a szobából.

Úgy pislogtam, mint aki kapott egy kisebb sokkot. Váratlanul a barátnőm megfogta a kezem, végignézett rajtam, és egy nagyon meglepő dolgot vágott a fejemhez.

– Lotti, neked leszbikusnak kellene lenned. Annyira gyönyörű vagy, hogy kár beléd a fasz.

Nem reagáltam semmit, nem tudtam megszólalni. Elnevettem magam. Visítottam, mint akit ölnek. Mindig, ha együtt lógunk, ez történik. Bármit csinálhatunk, mindennek a vége az, hogy sírva nevetünk egymás hülyeségein. A beszólása még így is borzasztóan hangzott, hogy bizonytalan vagyok a nemi identitásommal kapcsolatban.

– Inkább abban segíts, hogy mit vegyek fel! – kértem, miközben a könnyeimet törölgettem.

– Azt fogjuk csinálni, hogy hozok be az autóból dobozokat, aztán te békén hagysz, mert úgy nem tudok rendet rakni, ha itt mutogatod azt a tökéletes hátsódat.

– Ó, arra semmi szükség! – dünnyögtem, de Ariana már nem volt mellettem.

Ki az az elvont, beteg elméjű, aki mindenfelé rendezgető, tároló dobozokat tart az autójában? Ariana túlzásba viszi a beteges takarítását és rendszerezését. Mániákus. Hallottam, ahogy odakint löki a dumát ezerrel anyámnak a rendetlen szobám miatt. Felkaptam egy éppen kihulló pólóruhát, ami ugyan rettentően gyűrött volt, a célnak megfelelt.

– Az egész házat én takarítom, kivéve a szobáját. Az tiltott zóna – válaszolta kuncogva anyám.

Megálltam mögöttük, mert egyre kellemetlenebb lett a szituáció. Legalábbis részemről.

– Most komolyan? – háborodott fel Ari.

– Hétköznap anya takarít, hétvégén pedig én – nyögtem be a hátuk mögül.

– És mi lenne, ha odafigyelnél olyan fontos dolgokra, mint például a szekrényed? Hányingerem lett tőle. Hogy lehet így élni?

– Túl sok ruhám van, és mindig pont az kell, amit csak úgy tudok elérni, ha... – Ariana félbeszakított, folytatta a kioktatást.

Negyedóra elteltével eljutottunk odáig, hogy végre behozta a dobozkáit az autóból, kiszórta a ruhásszekrény komplett tartalmát a padlóra, berakta a dobozokat, és elkezdett visszapakolni. Hajtogatott, rendszerezett, miközben néhány darabot hozzám vágott, mondván, hogy nézzük meg, melyik hogy áll rajtam.

– Amúgy milyen étterembe megyünk, hogy ennyire ki kell öltözni? – kérdeztem, míg egy hosszú fekete ruha gyűrődéseit simogattam el a combomon.

– Meglepetés, és nem kell kiöltözni, csak azt szeretném, hogy végre felnőttnek öltözz. Legyél egy kicsit csinos, elegáns! Olyan jól áll! – Nem szóltam semmit, csak felhúztam mindkét szemöldökömet. – A munkád miatt is lehetnél egy kicsit nőiesebb. Vagy legalább egy kicsit rendezettebben élhetnél. Amióta Márkkal vagy, teljesen elvesztetted önmagad.

– Te hallod magad? Miért beszélsz úgy, mint az anyám? – nevettem fel. Nem akartam hinni a füleimnek. A legjobb barátnőm kioktat, miközben valójában segíteni akart.

– Hallom, éppen azért mondtam, amit.

– Most vagyok önmagam.

– Nem élheted le az életed egy szakadt farmerben és egy kupis szekrénnyel.

– Megőrültél. Igen, te totál megőrültél.

– Inkább segíts, ha már nekiálltam!

Segítettem neki, aztán már nem szekált tovább, hanem Borkáról érdeklődött. Mindent megbeszéltünk tabuk nélkül, míg elkészült az új, rendezett ruhatáram. Gergő többször bekopogott, míg divatbemutatót tartottam Arianának, hiszen húsz percünk volt odaérni az étterembe. Az utolsó pillanatban találtuk meg a megfelelő, alkalomhoz illő szettet, ami egy fekete, mindenhol tökéletesen testhez álló ruhából, egy bőrkabátból és egy bakancsból állt. Szerencsénkre, míg készülődtem, anyám felöltöztette Borkát és még a haját is befonta. Nem akartam elhinni, hogy ennyi időt töltöttünk a szobámban. Elvégeztem az utolsó simításokat magamon: a hajamat szoros copfba kötöttem, a szempilláimat megfésültem, végül felkaptam az egyik kedvenc táskámat, és elindultunk a város felé. Ariék gondosan elköszöntek a szüleimtől, ugyanis a vacsora után haza is akartak indulni. Tulajdonképpen nem töltöttünk túl sok időt együtt, de még így is borzasztóan örültem a látogatásuknak.

Egy újonnan nyíló étteremben foglaltak asztalt, aminek nagy jövőt jósoltam a kínálaton elcsodálkozva. Minden egyes ételből volt vegán verzió, így Arianával nem maradtunk éhesek. Márk a combomat simogatta az asztal alatt, míg vártunk. A vérnyomásom a kétszeresére ugrott. A szemeiből kiolvastam, hogy a vacsora helyett valami máshoz lenne kedve. Hatalmas benyomással lehettem rá a szekrény előtt állva.

– Borka, kimegyek Márkkal, maradj szépen a helyeden! – mosolyogtam a gyerekre, majd a barátnőmnek is megvillogtattam a teljes fogsoromat.

– Hova mentek? – kérdezte riadtan Ari.

– Csak elszívunk egy cigit, míg nem készül el a vacsora. Tudod, hogy utálok várni.

Nem válaszolt, csak sejtelmesen bólogatott, majd a kezébe vette újra az étlapot, hogy az elejétől a végéig kitanulmányozza. Száz, hogy totál idiótának néztek minket. Az arcunkra volt írva, hogy ez esetben nem a cigi a legfontosabb, amiért ki kell rohannunk egy kicsit.

Alig értünk ki az ajtón, Márk a falnak nyomott. A kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt – hosszan, szenvedélyesen. Próbáltam jelezni, hogy féltem a kabátomat, mire ő a jeleimet figyelmen kívül hagyva, belemarkolt a popsimba, miközben a nyelvével az enyémet kereste. Pár másodperc múlva már nem is izgatott, hogy a fal összekarcolja a kabátomat, ahogy az eredeti tervem alapján egy jóleső cigi elszívása sem. A táskám lecsúszott a vállamról, és egyenesen a földön landolt. Még arrébb is rúgtam azt a rohadt drága darabot, amikor eltoltam magam a faltól. Egy másodpercig sem sajnáltam, volt annál sokkal, de sokkal jobb dolgom. Pillangók lepték el a gyomromat, iszonyatos hányingert kreálva. Finoman beletúrtam a hajába, míg a másik kezemmel a nyakát karmolgattam. Mire teljesen megszűnt volna körülöttünk a világ, Márk egy laza mozdulattal megfogta mindkét kezemet, és zihálva elhajolt tőlem. A szemeim kipattantak, a szívem vert összevissza, már-már olyan szabálytalan volt, hogy orvosra lett volna szükségem.

– Na, ez az, ami nem megy. Adj egy cigit! – mondta erőtlenül.

– Mi nem megy? – nevettem el magam, miközben hozzávágtam egy érintetlen doboz cigit.

– Azt akarod, hogy ötven ember előtt rakjalak fel az asztalra? Ha nem lenne itt ennyi gyerek, esküszöm, hogy... – vigyorgott.

– Le is csuknának minket.

– Megérné. Gyönyörű vagy. Annyira, hogy fizikai fájdalmat okoz.

– Örülök, hogy így látod. Erről jut eszembe, Ariana is valami ilyesmit mondott, csak ő kiegészítette azzal, hogy leszbikusnak kellene lennem, mert kár belém a fasz.

– Ha rajtam múlna, tudod, hogy 0-24-ben benned lenne.

– Hülye – forgattam a szemeim. – Komolyan megint ezt csináljuk?

– Mit is?

– Felizgatjuk egymást egy étterem előtt?

– Ha pontosabb szeretnél lenni, már odabent megtörtént.

– Te kezdted – húzkodtam a vállam.

– Nem létezik olyan férfi, aki ne akarna hozzád érni minden másodpercben.

– Ez faszság! – nevettem fel, miközben elnyomtam a cigit.

– Dehogy az – mondta, majd közelebb lépett, hogy újra megcsókolhasson.

Ezúttal én állítottam le, mert biztos voltam benne, hogy az elkészült ételek már az asztalon sorakoznak, a többiek meg csak ránk várnak.

A vacsora vége felé jártunk, amikor Borka nekiállt hisztizni. A körülöttünk ülők tekintetét rögtön magamon éreztem, ami nem csoda, hiszen Borka tényleg átlépett egy határt. Az istenért nem tudtam vele megértetni, hogy nem mehet Ariékkal, és a szüleimnél sem töltheti az éjszakát.

– Szépségem, velünk tényleg nem tudsz jönni, de a mamiék biztosan örülnének neked – suttogta kedvesen Ari, miközben könyörgő nézéssel próbált hatni rám.

– Felhívom apát – nyögtem be hirtelen a csend kedvéért.

Az asztalnál letárgyaltam mindent apámmal, aki meggyőzött arról is, hogy feleslegesen ne menjünk haza, mert Borkának van náluk is elég holmija. Amint közöltem a hisztigép gyerekemmel a tényeket, abbahagyta a sírást és a csapkodást. Hogy jutott eszébe, hogy semmiképp sem alszik otthon? Mindenesetre szépen kiharcolta magának, hogy egészen délelőttig távol legyen tőlem.

A lányok kezdtek nyűgösek lenni, ezért a számla rendezése után Ariék rohantak is az autójukhoz. A parkolóban bocsánatot kért a kioktatásért, én pedig az idióta viselkedésemért, majd elköszöntünk egymástól szoros, szinte fojtogató ölelések kíséretében. A fülébe súgtam, hogy jobban szeretem, mint az életemet, mire a szemeit elborították a könnyek, ezért fogta magát, és bepattant az autóba. Nem akart sírni, ahogy én sem. A búcsú mindig iszonyatosan nehéz, pedig ezúttal nem is vagyunk túl távol egymástól. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor a legnagyobb barátnőm külföldre utazott a munkája miatt. Életem egyik legnehezebb időszaka volt. A kabátom ujjába töröltem bele az arcomról legördülő könnycseppeket, miközben integettem nekik. Többször végigfuttattam az agyamon a szokásos monológot, aminek a lényege annyi, hogy nem szabad sírni, mert bármikor összefuthatok a barátaimmal. BÁRMIKOR.

Ez a szituáció majdnem megismétlődött a szüleim lakásán is. Tényleg nem tudtam, vagy nem akartam elképzelni, hogy Borka mi okból szándékozik máshol aludni. Egyszerűen így döntött és kész. Mi jogon lázad egy hároméves?

Márkkal úgy estünk egymásnak a hálószobában, mintha nem lenne holnap. Éreztem, hogy egész áldott nap erre a pillanatra várt. Az igazat megvallva, én is úgy vágytam rá, mint az oxigénre egy hatalmas merülés után, hiszen a napokban alig volt egymásra időnk. Legalább százszor elmondta, hogy szerinte mennyire gyönyörű vagyok, ahogy azt is, hogy mindennél jobban szeret. És én is őt. Még nyolc óra sem volt, de már túl voltam az első orgazmuson. Az egész éjszaka csak a miénk volt.

Váratlanul megszólalt Márk telefonja, de nem nyúlt érte. Pontosan tudtam, hogy akárki kereste, az a rohadt hívás nem jelentett semmi jót. Amikor már a sokadik alkalommal csörgött, benyögte, hogy az egyik haverja már napokkal ezelőtt meghívta a születésnapi bulijába, csak teljesen elfelejtette. Nem jutottam szóhoz, amikor idegesen a telefonjáért nyúlt, hogy felvegye. Elmagyarázta a vonal túlsó végén értetlenkedő srácnak, hogy tíz perc múlva elindul. A szemeim fennakadtak, de kivételesen nem a szex nyújtotta élvezetektől, hanem attól, hogy fájdalmasan tudatosult bennem, hogy itt fog hagyni. Pont ilyenkor, amikor az egész éjszaka kettőnké lehetett volna. Mindig van valami, ami tönkreteszi a legtökéletesebb pillanatainkat. Simán lemondhatta volna, ha nagyon akarja. Persze már napokkal ezelőtt egyeztették a programot, pofátlanság lett volna azt mondani, hogy mégsem tud átmenni.

Márk tempójától a lábaim megremegtek, miközben szenvedélyes csókokkal fojtotta el a torkomból feltörő hangos nyögéseket. Elszakadt a számtól, a fülemhez hajolt, és a nyelve hegyével lassan végignyalta azt, majd áttért a nyakamhoz. Finoman harapdálni kezdett, miközben lassított az eszement tempóján. A testemben egy cseppnyi erő sem maradt. Fel-le emelkedő mellkassal, félig nyitott szemekkel bámultam, ahogy pihen nagyjából tíz másodpercet, és mielőtt a szobában hagyott volna, végigsimított a puncimon, az ujját pedig a számhoz emelte. Lassan megnyaltam az ujját, aztán finoman végighúzta azt az alsó ajkamon, végül benyögte, hogy nagyon szeret, de muszáj mennie. Egyedül hagyott az ágyban. Hosszú percekig mozdulatlanul feküdtem, és arra vártam, hogy mikor jön vissza. Hallottam, hogy zuhanyozik, láttam, ahogy felöltözik, éreztem, ahogy forró csókot nyom az ajkamra. Azt ígérte, hogy megpróbál minél előbb hazajönni. Tudtam, hogy ebből már csak az lesz, hogy jobbik esetben hajnalban átölel, szarabbik esetben pedig reggel találkozunk. Annyira csalódott voltam. Persze nem hibáztattam, amiért kiment a fejéből a szombat esti ünneplés, ahogy azért sem igazán, mert magamra hagyott. A fülemben csengett minden egyes szava, amit az étterem előtt mondott, ahogy azok is, amiket szex közben ejtett ki a száján.

Elmerültem a nyakig érő égető vízben. Addig maradtam a kádban, míg jéghideggé nem vált benne a kókuszillatú víz. Beszélgetni akartam valakivel, el akartam mondani valakinek minden kínomat, ezért hirtelen felindulásból felhívtam az egyik közösségi oldalon Ádámot, mert láttam, hogy még aktív. Nem volt késő, mégsem akartam az ostobaságaimmal zavarni. Mire kinyomtam volna, felvette.

– Szép estét! – köszönt kedvesen.

– Szia! Figyelj, Ádám, én nem akarlak zavarni, de... – halkultam el hirtelen.

– De?

– De otthon vagy?

– Hol lennék, kedves Lotti? – nevette el magát. Annyira lágy és kedves volt a hangja.

– Átmehetnék? – kérdeztem félve, mire ő habozás nélkül benyögte, hogy persze.

Annyira, de annyira jólesett, hogy minden hátsó szándék nélkül azt válaszolta, hogy menjek. Nem ismertem igazán, mégis teljes mértékig megbíztam benne.

Mivel Ádámnak néhány napja volt a születésnapja, gondoltam, meglepem egy egész kicsi tortával, amit egy éppen még nyitva tartó cukrászdában találtam a belvárosban. A süteményt beraktam az anyósülésre, és gondosan bekötöttem a dobozt, nehogy lecsússzon, aztán remegő kézzel beindítottam a motort.

Mielőtt kiszálltam volna, ránéztem az üzeneteimre, de mindenki írt, csak Márk nem, ezért a lehető leggyorsabban a pulcsim zsebébe süllyesztettem a telefonomat.

Ádám már a ház előtt várt, és amint megpillantott, elém sietett és röhögve betessékelt. Két puszival és egy szoros öleléssel üdvözölt, amin egy kicsit meglepődtem. Jólesett, csak fura volt. A neten váltottunk pár szót, de a balesetem óta nem is találkoztunk. A konyhában álltunk meg, ahol gondolkodás nélkül az asztalra helyeztem a dobozt, melyben az apró csokitorta rejtőzött.

– Boldog születésnapot utólag! – vigyorogtam.

– Lotti, muszáj emlékeztetned a koromra? – nevetett, miközben kinyitotta a papírdobozt.

– Miért, hány éves is vagy? Negyven?

– Húsz – mosolygott ezerrel. – Húszhoz adj hozzá...

– Sosem voltam jó matekból, de nyögd már ki, mert megöl a kíváncsiság!

– Nem, ezt szeretném titokban tartani.

– Ha nem mondod el, megkeresem a személyidet – pimaszkodtam. – Hm, hol is tarthatják a férfiak a személyes izébizéket?

– Ha megtalálod, az egész tortát megeheted.

– Ó, igen, a torta! – nevettem fel. – Merre találok egy villát?

Ádám megmutatta, melyik fiókban tartja az evőeszközöket, én pedig kivettem a legszimpatikusabb villát, de úgy csináltam, hogy a többi ne haragudjon meg. Reménykedtem benne, hogy nem haragszik meg, amiért szó nélkül felpattantam a konyhapultra a papírdoboz mellé. Óvatosan beleböktem a villát a tortába, majd Ádám felé nyújtottam az apró falatot.

– Az első az ünnepelté!

– A második pedig azé, akitől az ünnepelt kapta – mondta, miközben elvette tőlem az evőeszközt, amire felszúrt egy finomnak tűnő darabkát.

A szívem a torkomban kezdett el dobogni, ahogy a számhoz emelte a falatot. Lassan húztam le a fogaimmal a tortát a villáról, és mindeközben Ádám kékes-zöld szemeiben merültem el.

– Nincs valami piád? – kérdeztem fülig érő szájjal. Amint kimondtam, meg is bántam.

– Van egy teljes üveg Jack-em, ha az megfelel – motyogta, de már el is indult, hogy elővegye.

– Miért szereti minden férfi a whiskyt? – háborodtam fel.

– Miért nem szereti egyik nő sem? Egyébként... te autóval jöttél, úgyhogy kénytelen leszek egyedül inni.

– Csak az egészségedre akartam koccintani. Egy feles nem oszt, nem szoroz.

Megettük a fél tortát, de továbbra is egymás szájába adogattuk a kis falatokat, felbontottuk a whiskyt, amiből nem sikerült egy felest benyakalnom. Hiába nem ízlett, jólesett, viszont az kevésbé, hogy megeredt a nyelvem és a könnycsatornám is. Úgy bőgtem, mint egy szaros gyerek, akitől elvették a játékát. Ádám nem szólt semmit, nem okoskodott, hanem hűségesen végighallgatott, míg kitomboltam magam. Meséltem neki Márkról, nyíltan beszéltem az érzéseimről, a hibáimról, a családomról, és minden másról, amit hirtelen nyomasztónak éreztem.

– Na, de most mesélj te! – szipogtam. – Mióta vagy szingli? – E kérdés feltételekor már több mint fél üveg whisky elfogyott.

– 134 napja, de ki számolja? – nevetett fel keservesen. – Ugye tisztában vagy azzal, hogy ma már nem mész haza?

– 134 napja? Azta... – csodálkoztam, mert azt hittem, csak néhány hete él egyedül a csodálatos lakásában. – Miért ne mennék?

– Nem engedhetem, hogy így vezess. Kizárt. Majd lesz valami, de ilyen állapotban nem ülhetsz autóba.

– Nem? – nevettem. – Van egy cigid? Nekem is van, csak nem emlékszem, hol a bánatban van a táskám.

– Nem is hoztál táskát. Vagy talán az autóban hagytad – mondta, miközben nyújtotta felém a cigis dobozt.

– Ki kell menni? Szerintem nem tudok felállni.

– Nem, behozom a hamutálat. Ne mozdulj!

Sietett vissza, mert látta, hogy már a számban lóg a cigaretta. Ledobta a hamutálat az asztalra, kinyitotta az ablakot, és visszaült mellém.

– Meggyújtod nekem, Ádika? – kérdeztem dadogva. Megtette, amire kértem, ezért folytattam a mondandómat, miközben drámaian kifújtam a füstöt. – Nem gyújtogatnád nekem itt a cigit, amit tőled kaptam, ha tudnád, hogy mekkora egy csődtömeg vagyok.

– Ez honnan jött? Miért mondasz ilyet?

– Mert egy felnőtt, 26 éves nő nem így viselkedik, főleg, ha van egy gyereke. Baszki, otthon hagyott életem szerelme, elment bulizni, én meg átjöttem hozzád bebaszni úgy, hogy sosem iszom! Ez mekkora!

– Engedd el, csak szülinapozni ment, és te is csak szülinapozni jöttél.

Nem volt erőm gondolkodni azon, amit mondott, de elismerően bólogattam. Megfogtam az üveget, és kiittam a maradékot az aljáról. A következő néhány percet a fürdőben töltöttem. A vécé mellé ültem letolt nadrággal, amit aztán nagy nehezen visszarángattam magamra, és inkább nem pisiltem. Megmostam a kezem, és visszamentem Ádámhoz, aki bizonyára örült, hogy néhány percig nem rontottam a levegőt a konyhában. Utoljára akkor éreztem magam így, amikor Márkkal és Ákossal buliztam a sétányon, csak akkor tudtam pisilni. Igazán azt sem értettem, hogy mit keresek Ádámnál, ahogy azt sem, hogy miért ittam ennyit.

A következő egy órát a kanapén töltöttük, és Family Guy-t néztünk. Az száz, hogy a kedvenc sorozatom sokkal viccesebb volt részegen, mint józanon. Elfeküdtem a hatalmas kanapéján, mire forogni kezdett velem a világ. Azt javasolta, hogy az a biztos, ha ülve maradok. És milyen igaza volt! Meguntam a sorozatot, és átkozottul megzuhantam volna, ha Ádám nem tesz be egy kis zenét, méghozzá metált, és nem mutogatja a száz éve készült képeit, amiken még emo volt. Azóta sem árulta el, hogy hány éves, de a zenék és a régi képei alapján majdnem egyidősek vagyunk. Ha nem lettem volna részeg, megkerestem volna a jogsiját vagy bármelyik másik igazolványát.

Milliószor megkérdeztem tőle, hogy nem bánja-e, hogy átkéredzkedtem, ő pedig milliószor elmondta, hogy örül a társaságomnak. Ugyanúgy nevetett rajtam, mint amikor megérkeztem, és ugyanúgy szívesen beszélgetett velem. Próbált jobb kedvre deríteni, míg én csak panaszkodtam neki. Nem volt szándékos, a pia és a bizalom ezt hozta ki belőlem.

A metalcore még mindig üvöltött a nappaliban, de éppen csak annyira, hogy beszélgetni kisebb erőfeszítéssel is tudjunk. Eszembe jutott, hogy ennem kellene egy kis tortát, ezért bizonytalan léptekkel a konyha felé vettem az irányt. A telefonom a pulton hevert. Úgy löktem arrébb, hogy rá sem pillantottam. Felugrottam a pultra, aztán pár másodpercig fogtam a fejem, mert úgy szédült velem a helyiség, hogy még a hányinger is elkapott.

– Megéheztél? – kérdezte Ádám, miközben egyre közelebb jött.

– Igen – csámcsogtam. – Te, figyelj már...

– Hallgatlak.

– Ez most egy komoly kérdés! – nevettem, miközben a mutató ujjamat feltartva jeleztem, hogy ezúttal tényleg nem viccelek. – Nem fogsz megerőszakolni, ugye?

Láttam az arcán, hogy mindenre számított, csak erre az ostoba kérdésre nem. Hirtelen nem is tudott megszólalni, mintha elgondolkodott volna, hogy megerőszakoljon-e vagy sem. Rohadtul magatehetetlen voltam.

– Hogy kérdezhetsz ilyet? – szaladt ki a száján.

– Márk azt mondta, hogy ezen a nyamvadt földön nincs olyan férfi, akinek ne állna fel rám a farka – kuncogtam. – Jó, nem így mondta, de ez a lényeg.

– Lehet, hogy igaza van, mégsem jutna soha eszembe megerőszakolni egy nőt.

– De most rólam van szó.

– Nyugi, nem foglak megerőszakolni.

– Akkor jó! – vigyorogtam teli szájjal, és leugrottam a pultról.

Visszamentem a nappaliba, hogy felhangosítsam a zenét, mert élveztem a fülsértő ricsajt. Ádám engedte. Mindent megengedett nekem. Miért is hittem, hogy meg fog erőszakolni? Nem mindenki olyan, mint Alex. Ha pedig szexelni akarna velem, mindenféle erőszakos megnyilvánulás nélkül, elutasítanám, mert nem vagyok egy szívtelen ribanc. Nem csalnám meg Márkot, és különben is, kielégítve hagyott otthon. Erre a gondolatra újra zokogni kezdtem.

Aztán képszakadás.

Egy idegen szobában, egy idegen ágyban ébredtem. A fejem beszúrt, ahogy hirtelen felültem a hatalmas ágyon. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. A lehető leggyorsabban tisztáztam magamban, hogy nem történt köztünk semmi, csak együtt aludtunk, és Ádám már a konyhában tevékenykedik, vagy bárhol máshol, azért nincs mellettem. Mosolyogva simítottam végig a fekete, puha takarón, miközben elkönyveltem, hogy nem történt semmi rendellenes, csak egy kicsit berúgtam, és Ádám nem engedte, hogy hazavezessek. Felforgattam az egész ágyat, hogy megnézzem a telefonomon, mennyi az idő, ám sehol sem találtam a remélhetőleg épségben lévő készüléket. Pár percig ücsörögtem a kényelmes ágy szélén, majd ablakot nyitottam. A friss levegőtől szinte azonnal észhez tértem. Ádám egyik fekete pólójában aludtam, a ruháimat pedig gondosan összehajtva a komód tetején találtam meg. Sietve magamra kaptam a farmeremet és a pólót, megigazítottam az ágyneműt, és kiszaladtam a szobából.

Az egész lakásban fojtogató csend uralkodott. A fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol a mutatóujjam és egy kis fogkrém segítségével megdörzsöltem a fogaimat, jéghideg vízzel arcot mostam, a hajamat pedig lazább lófarokba kötöttem. A nappali küszöbén egy pillanatra megálltam, és mosolyogva figyeltem Ádámot, aki a kanapén aludt félig betakarózva. Hogy gondolhattam, hogy pont ő fog valami olyat tenni, amiben józanon sem lennék benne? Képes volt engem lefektetni az ágyában, míg ő a kanapén aludt. Halk léptekkel haladtam tovább a konyháig. A telefonom ugyanúgy a pulton hevert, ahogy azt éjszaka otthagytam. Mielőtt ránéztem volna, összeszedtem a padlóról a villát és a morzsákat, a maradékot pedig a hűtőbe tettem. Egy pohárért nyúltam, hogy igyak egy kis hideg vizet, mire a telefonom rezegni kezdett mellettem. Márk keresett. Előbb hazaért volna, mint én? Nem vettem fel, hanem megittam gyorsan két deci vizet, és a telefonommal együtt kirohantam a konyhából. A kanapé mellé térdeltem, megsimogattam Ádám arcát, majd ahogy felálltam, egy puszit is lenyomtam neki. Mivel nem reagált, visszasiettem a konyhába, hogy a hűtőn lévő post it-ből tépjek egyet. Szerencsémre egy mini toll is volt a jegyzettömb fölött, így minden adott volt ahhoz, hogy pár sorban megköszönjek mindent neki. Tiszta szívemből hálás voltam neki, amiért megint segített rajtam. Talán nem haragszik meg, amiért irtózatosan kellemetlenül viselkedtem.

A hazafelé vezető úton megpróbáltam minden részletet felidézni. Összességében elmondhatom, hogy igen, megint sikerült meggondolatlanul és hülyén viselkednem. Folyamatosan Ádám parfümjének az illatát éreztem, benne maradt az orromban. Megnyugtatott a friss, tiszta illat, pedig Márk az ötperces út alatt legalább negyvenszer hívott.

Egy csomó volt a gyomromban, amikor beálltam az udvarba. Úgy remegtek a kezeim, mintha a halálos ítéletemre várnék, és amikor megláttam Márkot a teraszon, tudatosult bennem, hogy tényleg arra várok. Ahogy közelebb mentem, egyre világosabbá vált, hogy egy hatalmas jointot szorongat az ujjai közt. Istenem, miért? Az összes ígérete üres. Megtanulhattam volna már, hogy bármit ígér, azt egyszerűen képtelen betartani. Váratlanul ledobta az asztalra a napszemüvegét, mélyet szívott a spangliból, és kérdőn rám nézett. A telefonomat szorongattam a pulcsim zsebében, miközben az asztalon heverő doboz cigit szuggeráltam. Nem mertem közelebb lépni, pedig mindent megtettem volna egy szál cigiért. Féltem. Előtte soha, meg sem fordult a fejemben, hogy Márktól megijedjek, ám ezúttal nem tudtam volna letagadni az érzéseimet. Velem szemben sosem volt aljas vagy erőszakos, maximum kanos, ami az esetek 99,9 százalékában kölcsönös volt.

– Már megint füvezel – nyögtem be meggondolatlanul.

Mozdulatlanul vártam a válaszára. Hallottam a saját szívverésem.

– Ja, ha ennyire zavar, eldobom – mondta látszólag jókedvűen, és a spanglit villámgyorsan elnyomta a hamutálban. – Hajnali három óta várlak. Örülök, hogy ilyen korán hazaértél – A hangjából fájdalmasan sütött az irónia.

– Azt hittem, csak később jössz.

– Megígértem, nem? Siettem hozzád, de te sehol sem voltál.

– Ne haragudj, én csak... – dadogtam, mire átvette tőlem a szót.

– Te csak meglátogattad Ádikát, mert biztosan egyedül érezte magát.

– Honnan tudod, hogy hol voltam? – kérdeztem felháborodva, miközben a telefont majdnem kettétörtem a zsebemben.

– Ne nézz hülyének! – nevetett fel. – A telefonod végig azt jelezte, hogy nála vagy.

– Az egy dolog. Honnan tudod, hogy hol lakik? Ismeritek egymást?

– Most mondtam, hogy ne nézz hülyének!

– Bébi, én nem értelek – dünnyögtem halkan, majd közelebb mentem hozzá.

Félve álltam meg az asztal mellett, aztán a cigiért nyúltam, hogy végre rágyújthassak. Nem tudtam, hogy mire számíthatok Márktól, ahogy arról se volt fogalmam, hogy miért nem említette Ádám, hogy ismerik egymást. Megállás nélkül remegett mindkét kezem, alig bírtam meggyújtani a cigit. Sosem láttam még ilyennek Márkot: látszott az arcán, hogy percek kérdése, és elveszíti a türelmét.

– A megmentőd nem mesélte el, hogy mennyire jóban vagyunk? – röhögött. – Ezt valaki mással hitesd el.

– Esküszöm, hogy egy szóval sem mondta!

– Érdekes – húzta fel a szemöldökét. – És milyen volt abban az ágyban aludni, amiben pár hónappal ezelőtt még én is feküdtem?

– Márk, te jól vagy? – Nem értettem, miről beszél, teljesen elveszítettem a fonalat.

– Az a mocskos lotyó aludt ott előtted, aki térden állva könyörgött, hogy dugjam meg.

– Kérlek, fejezd ezt be, mert azt se tudom, miről beszélsz!

– Barbiról beszélek. Arról a faszhiányos ribancról.

– Barbiról? – Nem kellett két másodperc, leesett az egész szituáció. Nem akartam elhinni, hogy mindez megtörténhet. – Barbi volt Ádám barátnője?

– Ezt se mesélte el neked? És azt sem, hogy a saját ágyukban kúrtam meg a nőjét, míg ő dolgozott?

– Mit csináltál? Úristen... – Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban, a gyomrom pedig felfordult.

Undorodtam az egésztől. Szabályosan hányingerem lett és úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek, Márk pedig büszkén folytatta az egyre kínosabb sztoriját, amit soha a büdös életben nem akartam hallani. Képtelen voltam felfogni, hogy így beszél egy nőről. Senki sem érdemli meg, hogy ilyen megalázóan beszéljenek róla, még akkor sem, ha az a bizonyos nő egy valóságos szajha.

– Az a ribanc könyörgött, hogy dugjam meg, mit tehettem volna? – röhögött. – Ádám képtelen volt még arra is, hogy normálisan megdugja. Nem is egyszer fordult elő, hogy át kellett mennem hozzá.

– Mi az, hogy normálisan megdugja? Te egyáltalán hallod, miket mondasz?

– Nagyon csúnya dolog a bosszú, nem gondolod? – Úgy beszélt, mint akinek elmentek otthonról.

– Milyen bosszú?

– Áthívott, hogy megdugjon. Hogy megdugja a nőmet. Szerinted hátsó szándék nélkül csinálta? Annyira naiv vagy. Bekötözte a sebeidet, te meg egyből az ágyában kötöttél ki.

– Állj már le, nem feküdtem le Ádámmal! Eszem ágában sem volt, és neki sem. Egy ujjal nem értünk egymáshoz. Csak barátok vagyunk.

– Nála aludtál, nem vetted fel a telefont, soroljam még?

– Nem, hagyd abba ezt a hülyeséget!

– De legalább téged normálisan megdugott, vagy az is rám marad? – Amint ezt kimondta, felálltam, hogy bemenjek. Az ajtó előtt elkapta a karomat, és egy határozott mozdulattal magához rántott. Olyan erővel szorította a csuklómat, hogy képtelen lettem volna kiszabadulni a kezei közül. – Ne hazudj a szemembe, csak ennyit kérek!

– Nem hazudok, hidd már el, hogy nem volt köztünk semmi!

Elengedett és megkért, hogy üljek vissza a helyemre. Annyira hevesen vert a szívem és szédültem, hogy kénytelen voltam leülni. A lábaim remegtek, alig tudtam elbotorkálni a székig. Egy percre sem fogta be a száját, büszkén folytatta az aljas beszámolóját Ádámról. Az öntelt vigyora annyira beleégett a retinámba, hogy halálom után sem felejtem el.

– Az az ótvar ribanc a sokadik alkalom után bevallotta Ádámnak, hogy kénytelen mással elvégeztetni egy tök egyszerű dolgot, mire az a farok kidobta az egykori nagy szerelmét.

– Igazi szemét vagy, hogy voltál képes más barátnőjével leállni?

– Nehéz volt, mert egy másik lotyó vörösre bőgte a szemeit a lakásomban, míg Barbit dugtam. Sose értem haza időben. Sajnáltam azt a lányt, aztán Barbit is, amiért azt hitte, hogy bármi lehet köztünk – sóhajtott. – Aztán tudod, mi történt?

– Nem akarom tudni – mondtam reszketve. A fejemet fogtam, míg a két vállam rázkódott a halk zokogástól.

– Jöttél te. Megláttalak, és azonnal eltávolítottam az összes ribancot az életemből. Nem volt szükségem rájuk, csak te kellettél – magyarázta, miközben letérdelt elém. – Tudtam, hogy az enyém leszel. Bárki kezéről lecsaptalak volna, és még a te szent Istened sem állított volna meg... – sóhajtott. – Megláttalak, és tudtam, hogy soha többé nem kell más, erre jön Ádika, a megmentő, aki arra nem volt képes, hogy megdugja a nőjét, de te máris az ágyában kötsz ki.

– Nem – zokogtam. – Nem volt köztünk semmi.

Az egész testem remegett a sírástól, Márk pedig a két kezével megfogta a könnyektől ázott arcomat, és mélyen a szemembe nézett.

– Miattad kidobtam az összes kurvát, akik a nyálukat csorgatták utánam, megszakítottam minden kapcsolatot az egykori legjobb barátommal, leálltam a cuccról, és megpróbáltam jobb ember lenni. Miért nem vagy hálás? – kérdezte olyan hangnemben, amitől alig kaptam levegőt.

Nem jutottam szóhoz, miközben az arcomat még mindig a két keze közt szorította. A szemeimet becsuktam, hogy legalább ne lássam, milyen büszke képet vág. Hálásnak kellene lennem neki? Vagy kinek kellene hálálkodnom, amiért megváltozott miattam egy vérbeli seggfej? Annyira fájtak a szavai, hogy hidegvérrel meg tudtam volna ölni. Ákosnak igaza volt, amikor elmondta mindenféle fuckboy-nak. 134 napja. 134 napja, hogy Ádám kidobta a barátnőjét, mert Márk úgy érezte, hogy joga van kihasználni azt a lányt. Már 134 napja, hogy Ádám szingli. Végtelenül mérges voltam mindkettőre. Ádám miért nem mesélt erről? És hogy bírta ki, hogy ne mondjon rosszat Márkról? Benne több emberség van, mint Márkban valaha lesz, mégis jobban szerettem, mint bármi mást a világon.

– Nagyon szeretlek, de egyszerűen nem bírom elviselni, hogy Ádám hozzád ért.

– Ha szeretsz, elhiszed, hogy nem feküdtem le vele. Meg se fordult egyikünk fejében sem, hogy ilyet tegyünk. Sose tudnálak megcsalni. Soha – magyaráztam, miközben a fűtől csillogó szemeibe néztem.

– Miért mentél át hozzá?

– Beszélgetni akartam valakivel, aztán többet ittam a kelleténél. Vittem neki egy kicsi tortát, mert pár nappal ezelőtt volt a szülinapja. Rengeteget bőgtem, és be is rúgtam. Ádám a kanapén aludt, én pedig a hálószobájában. Méterekre voltunk egymástól, külön helyiségben. Nem engedte, hogy részegen hazavezessek, ami úgy gondolom, érthető.

– És miről beszélgettetek?

– Rólad, a szüleimről, az egész elbaszott életemről – nevettem fel keservesen. – Tudod, mit mondott Ádám, amikor bőgtem miattad?

– Hogy rohadjak meg? – röhögött.

– Bárcsak azt mondta volna... – sóhajtottam. – Azzal jött, hogy csak szülinapozni mentél, ahogy én is csak azért mentem hozzá.

– Tegyük fel, hogy hiszek neked. Mit szeretnél, hogy viselkedjek ezek után? Tiltsalak el Ádámtól? Ellenőrizzem le minden áldott nap a telefonodat, vagy mi a szart csináljak?

– Bébi, te félsz – nyögtem be. – Rettegsz attól, hogy megcsallak Ádámmal. Belehalnál, ha a sok aljasságod után te húznád a rövidebbet, ugye?

– Persze, hogy félek, mert az életemnél is jobban szeretlek.

– És én is, de nem kell félned. Attól, hogy jóban vagyunk, még nem fogok összejönni vele. Eszembe se jutna.

– Szóval el kell viselnem azt a lecsúszott, alkoholista rockert körülötted?

– Miért beszélsz így róla? Miért utálod? – néztem rá összeszűkült szemekkel. – Barbi után, te vagy az, aki a legnagyobb hibát követte el.

– Hajnali három óta utálom, és csakis miattad. Tényleg azt hittem, hogy megcsalsz.

– Hol marad a bizalom? – háborodtam fel.

– Kérdezed te, mikor olyan dolgokat találsz az autómban, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.

– Oké, én is féltékeny voltam, de te adtál is rá okot. A másik, hogy akármennyire szeretnéd, nem tilthatsz el Ádámtól. Ezzel le is zártam ezt a beszélgetést.

– Bárcsak megtehetném... – vigyorgott rám.

– De nem vagy isten, és még félisten se, szóval ennyit erről.

– Tényleg? Mégis többször ejted ki a szeretett hited legnagyobb alakjának nevét az ágyban, mint a templomban.

– Nem is járok templomba, te pöcs – nevettem el magam.

– Látod, ez a baj. Minden vasárnap megyünk, és napi tízszer el fogod olvasni a Tízparancsolatot.

– Anélkül sem törném meg a nem létező házasságunkat, ne aggódj. Egyébként hogy van merszed ilyesmit mondani?

– Miért? – húzta fel azt a tökéletes szemöldökét.

– Te talán a Tízparancsolat összes pontját megszegted már. A kedvenced tuti az, amikor azt írja, hogy ne kívánd azt, ami embertársadé – kuncogtam. – Embert még nem öltél, ugye?

– Még nem, de ha így folyatod, hamarosan sor kerül rá – mosolygott, majd újra a két közé fogta az arcomat.

Az érintése sokkal gyengédebb volt, mint hosszú percekkel ezelőtt, a csókja pedig olyan, hogy a térdeim azonnal megrogytak, pedig ültem. Már nem féltem tőle, és nem is tartottam a félrecsúszott éjszakám következményei miatt. Tudtam, hogy rendben leszünk, csak azért volt féltékeny, mert akaratomon kívül adtam rá okot. A gyomromból és a torkomból lassan eltűnt a csomó. Felszívódott, mintha soha nem is lett volna ott. Éreztem, hogy a zsebemben rezzen egyet a telefon, de nem foglalkoztam vele. Ádámot jól magára hagytam, miközben ő rengeteget segített nekem. Ha ő nincs, talán úgy magamba zuhanok, hogy Márk még az eszeveszett és nyálas csókjaival sem tudott volna felkaparni a padlóról. Csak sejtettem, hogy Ádám azért nem mondta el, hogy jól ismeri Márkot, mert nem akart nekem rosszat. Nem akarta, hogy ezek után másképp tekintsek rá, miközben mindannyian tudtuk, hogy a legnagyobb hibás bármely szempontból nézve, tényleg Barbi volt. Bármi történt, Ádám nem érdemelte ezt. Senki nem érdemli meg, hogy a háta mögött ilyen aljas módon elbánjalak vele.

Márk felkapott, és egészen a szobámig cipelt. Lassan az ágyamra fektetett, miközben egy másodpercre sem hagytuk abba a smárolást. 

A lehető leggyorsabban vetkőztettük le egymást, így már ruha nélkül dobtam hanyatt magam az ágyon. Márk a lábaim közé helyezkedett, hogy ne a számmal, hanem a nedves puncimmal csókolózhasson tovább. Felsóhajtottam, és egész véletlenül kiszaladt a számon egy úristen. Márk hirtelen felnézett, és röhögni kezdett. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá.

– Még hogy nem vagyok isten... – nyögte be, miközben erősen belemarkolt mindkét combomba.

– Kuss, te csak csináld!

– Könyörögj – vigyorgott, majd puszilgatni kezdte a combom hátsó felét, amitől kirázott a hideg.

– Bébi, kérlek, ne most szórakozz!

– Megvárom...

Felkönyököltem, hogy jobban lássam az önelégült vigyorát. Őrülten szerelmes voltam a mosolyába. A tekintetemet kereste a csillogó, vörös  szemeivel, melyeket alig bírt nyitva tartani. Egy kicsit mérges voltam rá, amiért szívott, de nem akartam felhozni a témát, bőven elég volt a veszekedésből.

Egy ideig némán lestük egymást, aztán Márk végighúzta az egyik ujját a lábam közén, mire lassan visszadőltem az ágyra. Tudtam, hogy csak szórakozik, ezért miután levette rólam az ujját, kéjesen és hangosan könyörögni kezdtem neki. Felnyögtem, és a nevét motyogtam, amikor újra végigsiklott a nyelve a legérzékenyebb pontomon.

A lepedőt szorítottam, a nevét sikítottam, és még Jézust is megemlítettem, amikor a csúcsra juttatott. Márk fölém hajolt, és a két combom közé térdelt. Először a nyakamat kezdte el csókolgatni, majd a számba dugta a nyelvét. Imádtam, ha ezt csinálta. Ő volt az első és az utolsó, akinek engedélyt adtam erre. A másik pillanatban megemeltem a csípőmet, és Márkhoz szorítottam magam, hogy siettessem. Azonnal érezni akartam magamban a kemény farkát, de direkt húzta az időt meg az agyamat. Újra a lábaim közé helyezkedett, és végre belém hatolt. Nagyon lassan mozgott bennem, miközben az arcomhoz hajolt.

– Megőrülök, bébi... – nyögtem a fülébe.

– Szeretlek – suttogta, majd a számra tapasztotta az övét.

A szívem csordultig telt szerelemmel, a puncim pedig a kemény farkával.

Azt kívántam, hogy ez a tökéletes pillanat soha ne érjen véget. Aztán megállt egy autó a ház előtt.

– Ha nem lennék így beállva, most agyvérzést kapnék – nyögte be, miközben lassan kihúzta belőlem magát. Bőgni tudtam volna, annyira üressé váltam. – Ez fáj – tette hozzá halkan.

– Ja, tényleg... – kezdtem idegesen. – Észre fogják venni rajtad. Anyám már csak azért is figyelni fog.

– Leszarom anyádat – húzta meg a vállát, majd a lábam közé hajolt, hogy végighúzza a nyelve hegyét a sajgó részemen.

Átfordultam, mert nem akartam felkelni. Hason feküdtem pár másodpercig a bőgés határára kerülve. Hallottam, hogy Márk öltözködik, de képtelen voltam követni a példáját.

– Öltözz már! – nevette el magát, majd egy hatalmasat rácsapott a hátsómra. Felnyögtem, és csóválni kezdtem a fejem. – Rendben, akkor kimegyek, és megmondom nekik, hogy kielégítetlenül fetrengsz az ágyban, és addig nem vagy hajlandó kijönni innen, míg el nem rendeztelek.

Hallottam, ahogy nyitódik a bejárati ajtó, aztán azt, hogy Borka boldogan felordít a macskája látványától.

– Lotti! – hallatszott kintről. Nem is tudtam, mi hiányzik az életemből: anyám hangja.

– Most keltem... – nyögtem fel rekedtes hangon. – Máris megyek!

Semmi, de az égvilágon semmi kedvem nem volt a szüleimhez, csak Borkához. Azzal is beértem volna, ha hazahozzák, és tovább is állnak. Anyám megjegyezte, hogy kialvatlannak tűnik a fejem, ezért kitalálta, hogy elmehetnénk valahova ebédelni, aztán elvinnék délután Borkát hajókázni. Az ebéddel nem is lett volna bajom, ha Márk nem közli, hogy mennie kell dolgozni, így nem tart velünk. Még úgy is baromira hiányzott, hogy egész délelőtt együtt voltunk.

Az étteremben nehezemre esett visszafogni magam, szívem szerint ugyanolyan modorral szóltam volna vissza anyámnak, ahogy ő szólogatott be. Még azért is megkaptam a magamét, mert a kezembe mertem venni a telefont, pedig csak Márknak válaszoltam, még Ádámnak nem is, pedig láttam, hogy írt, miután eljöttem tőle. Az üzenet elejéből azt olvastam ki, hogy reméli, hogy nincs semmi bajom. Azon kívül, hogy beszartam Márk kora reggeli viselkedésétől, amit aztán az orális kielégítéssel kompenzált, semmi bajom se volt. Előtte soha nem láttam még ilyennek, így a szó szoros értelmében megijedtem tőle. Elképzelésem sem volt, hogy mire lett volna képes, ha tovább hitetlenkedik. A kárpótlást viszont mindenképp le kellett vernem rajta valahogy, mert valami hihetetlen módon kívántam a szexet, de csakis vele akartam csinálni.

Apa vezetett, anya az anyósülésen utazott, Borka pedig a legújabb könyvét nézegette, így újra előkaptam a telefonomat, hogy végre válaszoljak Ádámnak, aki egy hosszabb üzenetet küldött. Első körben azt írta, hogy reméli, hogy nem történt velem semmi rossz, majd több mondatban kifejtette, hogy mennyire hálás nekem a tortáért, ahogy azért is, mert átmentem, és egészen hajnalig szórakoztattam. Az üzenet végén közölte, hogy harminc éves lett. Elmosolyodtam az őszinte vallomásán, és hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak neki.

Borka mellettem aludt el, a szüleim pedig hazamentek. Fáradt voltam ugyan, mégsem tudtam egy percet sem aludni. Végül azt írtam Ádámnak, hogy minden a legnagyobb rendben van, és én is megköszöntem neki a mindennél jobban eső lelkifröccsöt. Nem akartam beszámolni neki a kora reggeli cirkuszról, mert annyira kiismertem már, hogy tudjam, hogy magát hibáztatná, pedig egyedül én vétkeztem.

Borka izgult a hajókázás miatt, ezért fele annyit sem aludt, amennyit általában szokott. Nem hagyott békén, hogy rögtön hívjam fel a szüleimet, akik már ebéd közben lefoglalták a jegyeket a hajóútra. Természetesen megkérdeztek engem is, hogy velük tartok-e, de nemmel válaszoltam, mert egyáltalán nem volt kedvem hozzá, és amúgy sem szerettem az efféle programokat. Borkának viszont nagyon tetszett az ötlet, így elengedtem a szüleimmel, akik a hívás után azonnal készülődni kezdtek.

– Olyan rossz, hogy elmész – mondtam neki lehangoltan, miközben ruhát választottunk. – Nagyon bátor vagy, amiért a hajókázást is ki akarod próbálni.

Borka nem válaszolt, csak elismerően bólogatott és mosolygott rám. A szívem megszakadt, hiszen egész hétvégén alig találkoztunk, viszont azt egyáltalán nem bántam, hogy nem unalmasak a napjai. Hétközben az óvoda és a munkám miatt vagyunk együtt keveset, a hétvégéket pedig a szüleim nélkül el sem tudnánk képzelni. Hálás voltam nekik, amiért ennyire jó nagyszülői Borkának, csak engem hagynának békén.

Miután mindenki elment, ledőltem a kanapéra, betettem egy tök ismeretlen spanyol számokból álló lejátszási listát a telefonomon, és bőgni kezdtem. Azt se tudtam, miért törött el a mécses, csak ordítottam, mint akit ölnek. Idegesített minden egyes szám, idegesített az egyedüllét, idegesített Molli, aki a kanapé másik végében szundított, és még az is, hogy égett a villany, pedig világos volt odakint. Elkezdtem a lámpát dobálni a párnákkal, majd amire elfogytak és a szám a kétszeresére dagadt a bőgéstől, eldöntöttem, hogy abbahagyom, mielőtt megölöm magam. Időközben már az is eszembe jutott, hogy a hamutartóban megkeresem az elnyomott spanglit, és ugyan hányingerrel, de elszívom.

– Nincs arra szükségem, ugye, Molli? – kérdeztem a macskától.

Annyira kiakadtam, hogy nem válaszol a kibaszott macska a kibaszott kérdésemre, hogy a földről felkaptam egy párnát, és lazán nekidobtam. Molli annyira aludt, hogy konkrétan észre sem vette, hogy nekivágtam valamit.

– Te se vagy rám kíváncsi – nyögtem fel. – Majd megetet, aki akar.

Az érzelmekkel túlfűtött zene megállt, mert csörögni kezdett a telefonom. Alig láttam a könnyeimtől, de azt hibátlanul ki tudtam olvasni, hogy Ádám keres. Néhány pillanatig vacilláltam, hogy egyáltalán felvegyem-e, vagy küldjek inkább egy sírós smiley-t, miután lepötyögtem, hogy most nem éppen aktuális.

– Szia! – szóltam bele vidáman. Megölt a borderline-om.

– Mi a helyzet? Aggódtam, mert elfelejtettél visszaírni.

– Igen? – röhögtem kínomban. – Ne haragudj, csak... – Nem tudtam befejezni, mert elsírtam magam.

– Lotti, bakker, te sírsz? – kérdezett rá idegesen. – Tudtam, hogy történt valami. Képtelen voltam válaszolni, ezért Ádám egyre idegesebben faggatott.

– Esküszöm, hogy minden oké.

– Nem hiszek neked. Márk ott van?

– Nincs – sóhajtottam. Abban a sóhajban benne volt a múlt, a jelen, de még a jövő is. – Dolgozik.

– Átmenjek? Őszintén aggódom érted.

– Rühellek már itthon lenni. Mi lenne, ha lemennénk a partra?

– Ahogy akarod.

Félóra elteltével csak arra eszméltem fel, hogy Ádám mellett sétálok a parton. Levettem a cipőmet, hogy érezzem a hűvös füvet és a langyos betont a talpam alatt. Szívem szerint lerogytam volna a fűbe, és soha, de soha többé nem keltem volna fel onnan.

– Miért nem mondtad, hogy ismeritek egymást? – kérdeztem szinte alig hallhatóan.

– Nem akartam, hogy egy hangyányit is megváltozzon a véleményed róla. Nagyon kiakadt?

– Nem – mosolyogtam, miközben akkorát hazudtam, mint az univerzum. Szerencse, hogy nem szakadt ránk az ég.

– Ennek örülök. Amúgy fogalmam se lett volna róla, hogy hogyan kezdjem el felvezetni a sztorit, meg nem is akartam.

– Megváltozott – mondtam ki határozottan.

– Az első perctől kezdve tudom, hogy tökéletes vagy, persze, hogy megváltozott – bólogatott ezerrel. – Ki ne változott volna meg melletted?

– Ádám! – sikoltottam fel, miközben beleboxoltam a vállába.

– Barbi nem tudott volna semmilyen hatással lenni rá, mert azon kívül, hogy nimfomániában szenvedett, másra nem volt jó – röhögte el magát.

– Hogy beszélhetsz így a volt barátnődről?

– Miért, te hogyan jellemeznéd az exedet?

– Az enyém egy aljas, undorító, szívtelen patkány. Egy... egy geci.

– Na, látod! – kuncogott. – Én csak annyit mondtam Barbira, hogy nimfó volt.

– Attól, hogy szeretett dugni, még nem biztos, hogy az volt – Nem válaszolt konkrétan semmit, inkább hangosan felnevetett. – Jó, oké, te voltál vele együtt.

Találtunk egy padot az elhagyatott strandon, amire egymással szemben leültünk. Ádám megkínált egy cigivel, aztán terelve a szót, áttért rám. Hiába akartam tagadni, hogy nincs semmi bajom, még véletlenül sem hagyott fel a vallatással.

– Nincs gáz, csak megint úgy éreztem, hogy minden összejött. Persze negatív értelemben.

– Mi az a minden?

– Meséltem tegnap a szüleimről, ha jól emlékszem – Ádám úgy nézett rám, hogy attól féltem, még a vércsoportomat is kiolvassa az ereimben csörgedező átkozott véremből.

Lényegre törően elmeséltem neki, hogy mit érzek Borkával és a szüleimmel kapcsolatban. A sztori végén benyögte, hogy ezt a témát túlgondolom. Szerinte a szüleim nem szándékosan akarják kisajátítani maguknak a lányomat, csak azért tűnik így, mert ők is, ahogy én, minél több időt szeretnénk eltölteni vele. Igazat adtam Ádámnak, mégis belül felemésztett a gondolat, miszerint az őseim már-már annyira balféknek tartanak, hogy jobbnak és biztonságosabbnak érzik, ha Borka velük van. Abban biztos lehettem, hogy azzal tökéletesen egyetértenek, hogy nem vagyok mindig beszámítható, de a lányomat születése óta a legnagyobb odafigyeléssel, mindent odaadó gondoskodással és a legőszintébb szeretettel nevelem. Sokszor mondtam, hogy nagyon szar anyja vagyok Borkának, de ez korántsem volt igaz, hiszen a lehetőségeimhez mérten, a lehető legjobb körülmények között nő fel, és semmiben nem szenved hiányt, azt leszámítva, hogy az apja hiába tett annyi ígéretet, nem keresi. Meséltem Ádámnak néhány szóban Borka apjáról, aki számtalan álmatlan éjszakát okozott azzal, hogy magunkra hagyott minket. És ez igenis megbocsáthatatlan. Egy ártatlan, csodálatosan jólelkű angyalt veszített el. Ezzel a tettével két legyet ölt egy csapásra, hiszen így engem, az ördögöt is örökre kizárta az életből.

Miután kiöntöttem a szívemet Ádámnak, az ő nyelve is megeredt. Sejtettem, hogy Barbiról lesz szó, mert annyira nehezen kezdett bele a mondandójába.

– Nem gondoltam volna, hogy így ér véget a kapcsolatunk. Sőt, egyáltalán azt sem hittem, hogy valaha véget ér – sóhajtott fel. – Tudod, van az a pont, amikor az ember úgy érzi, hogy végre, a sok csalódás után megtalálta azt a valakit, akit mindig is keresett. Olyan érzés volt vele lenni, mintha egy félve őrzött álmom volna valóra. Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg így éreztem, mialatt naivan abba az álomba ringattam magam, hogy vannak még csodák.
– Erre jött Márk – sújtottam le a tekintetem.
– Nem... – rázta meg idegesen a fejét. Úgy sajnáltam, hogy szívem szerint átöleltem volna, és soha nem engedtem volna el. – Mi már rég tönkrementünk, mire ő képbe került. Próbáltam menteni a menthetetlent, nem akartam, és nem is tudtam volna feladni a küzdelmet, majd váratlanul bevallott mindent. A legszarabb, hogy az idiótája arra számított, hogy Márknak kelleni fog.
– A mai napig nem lépett túl rajta – nyögtem be akaratlanul. – Egyszer felhívta, csak én vettem fel a telefont. Tisztán hallatszott a hangján a mélyről jövő fájdalom, miközben magyarázkodott, hogy rossz számot hívott. Persze anélkül is tudta, hogy Márk bukott ügy, hogy felvilágosítást adtam volna neki.
– Agyatlan ribanc.
– Aztán össze is futottunk. Csak azért nem estem neki, mert kivételesen a józan eszemre hallgattam. Nem lett volna fair a részemről, ha bármiért őt hibáztatom, és végül azt is beláttam, hogy Barbi tényleg nem érdemelte volna meg, hogy nekiessek azért, mert odáig van Márkért.
– Ha innen nézem a dolgot, nyilván nem tehet róla. Majd talán egyszer én is meg tudok bocsátani neki – mosolyodott el. – Próbálom másképp látni a dolgokat, egy kicsit pozitívabban. Ha nem csal meg, és ha nem vallja be, valószínűleg a mai napig egymás mellett szenvedünk. Az se lett volna túl jó.

– Még mindig szereted, ugye? – kérdeztem alig hallhatóan.

Nem adott választ egyből, hanem keservesen felnevetett. A fülem nem bírta tolerálni a fájdalmat, ami a hangos nevetéséből merített erőt.

– Persze, de már nem kéne. Jobb ez így.

Elismerően bólogattam lehajtott fejjel. Nekem fájt, ahogy kimondta, hát még neki, főleg az utolsó szavai. Mindig azzal jövünk, mi, reményvesztett emberek, hogy jobb a mostani leharcolt állapot, mint a múltbeli, amikor valójában boldogok voltunk. Fájt érte a szívem, és az csak nehezített a helyzeten, hogy az az ember, akit mindennél jobban szeretek, jócskán kivette a részét abból, hogy ez az egész így alakuljon.

Témát váltottunk, és éppen rágyújtani készültünk, amikor kaptam egy értesítést. Szentül hittem, hogy Márk írt, de hatalmasat tévedtem. A munkatársa, Vera dobott egy üzenetet, amiben elkérte a telefonszámomat. Arra hivatkozott, hogy hosszú lenne leírni, amit mondani akar. A szívem a torkomban kezdett el dobogni, mert pontosan tudtam, hogy miről, illetve kiről lesz szó. Márkon kívül nincs közös témám Verával, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, lepötyögtem neki a számomat.

– Van valami baj? – nézett rám ijedten Ádám.
– Nincs, csak meg kellett adnom a számomat egy ismerősömnek. Valószínűleg mindjárt hívni fog – nyögtem ki, és abban a pillanatban meg is szólalt a telefonom.

Gyorsan meggyújtottam a cigit, majd felálltam a kényelmetlen padról, hogy arrébb menjek. Nem akartam, hogy Ádám végighallgassa a beszélgetésemet Verával, hiszen biztos voltam benne, hogy sok jót úgysem fog mondani. Fogadtam a hívását, miközben fel-alá sétálgattam a tó mellett futó járdán.

– Szia! – szóltam bele félénken. – Mi újság?
– Szia, Lotti! Ne haragudj, hogy nem írtam semmi konkrétat, csak... – halkult el egy pillanatra. – Nem akartam regényt írni, így sokkal egyszerűbb.
– Persze.
– Figyelj, fogalmam se volt hirtelen, hogy kihez forduljak, de a legjobb tudomásom szerint jelenleg te vagy az egyetlen, aki ennyire közel áll Márkhoz.
– Vera, kezdek idegesen lenni. Mi lenne, ha végre kinyögnéd, hogy mi a gond?
– Már rég láttam így, és nagyon megijeszt. Ha nem szedi össze magát, amire ideér a főnök, tuti, hogy nem kell többet bejönnie.
– Mit jelent az, hogy rég láttad így? Hogyan? – szinte ordítva kérdeztem.
– Szerintem valamit beszedett vagy szívott. Az egyik percben ölelget, a másikban azt mondja, hogy hagyjam békén, és konkrétan őrjöng, mindenen röhög, aztán mintha bőgni akarna. Valami Ádámot is emlegetett, de azt se tudom, hogy miről beszél – sóhajtott fel. – Az öltözőben vagyok, nehogy meghallja, hogy veled beszélek.
– A francba már... – dünnyögtem.
– Összevesztetek?
– Össze, de hamar ki is békültünk, tehát nem értem, mi a baja.
– Nagyon maga alatt van.
– Én azt értem, és köszönöm szépen, hogy szóltál, de mit csináljak Márkkal? Te is tudod, hogy ez nem az első, és talán nem is az utolsó.
– Ötletem sincs.
– Fasza! – nevettem fel kínomban. Ádám egy pillanatra felhúzott szemöldökkel rám nézett, amitől kénytelen voltam még jobban nevetni. – Most mit csinálhat?
– Nem tudom, míg beszélünk, nem akarok innen kimenni. Esetleg... – dadogott. – Mi lenne, ha felhívnád?
– Sokra nem megyek vele.
– Akkor gyere ide! – kiáltotta, én meg fogtam a fejemet. – De úgy, mintha nem tudnál semmiről. Hátha rád hallgat, és idő előtt hazamegy veled, vagy mit tudom én.
– Vera... – nyögtem fel.
– Lottika, csak próbáld meg! Hidd el, én sem sem akarom, hogy kirúgják.
– Oké. Mindjárt ott vagyok – egyeztem bele, miközben a szívem az agyamban kezdett el dobogni.

A gyomrom liftezett, és kivételesen nem csak Márk miatt, hiszen Ádámmal kénytelen voltam közölni, hogy le kell lépnem, pedig annyira jól éreztem magam vele.

– Ádi... – álltam meg előtte. – Az van, hogy el kell mennem, szóval csak meg szeretném köszönni, hogy tartod bennem a lelket – mosolyogtam, de a szemeimből sugárzott a kínzó fájdalom.
– Remélem, hogy nincs nagy gáz. Gyere már ide! – röhögte el magát.

Gondolkodás nélkül léptem közelebb hozzá, és azonnal a nyakába borultam. Az ölelése sokkal többet ért, mint százezer bátorító szó, holott tisztában voltam azzal, hogy ezt a problémát egy ölelés nem képes átérni.

– Nem tudom elmondani, hogy mennyire szar... – suttogtam.
– Erős vagy, és minden rendben lesz – mondta biztatóan, miközben egyre szorosabban ölelt.

Ádám egészen a kapuig kísért. Annyira, de annyira hálás voltam neki, és fogalmam sem volt, hogy hogyan hálálhatnám meg a folytonos segítségét.

Azért sem akartam beülni az autóba, mert legbelül éreztem, hogy olyat fogok mondani neki, amit azonnal megbánok, és nem akartam újra veszekedni. Miért gondoltam úgy, hogy mindenki jobban jár, ha meglátja, és egyszerűen kirúgja a főnöke? Az idegállapotom alapján, a főnöke bizonyára kedvesebben bánna vele, mint én. Mert én már nagyon untam.

Iszonyatos fejfájás kíséretében szálltam ki a benzinkút oldalsó parkolójában. Mielőtt bármit csináltam volna, elszívtam egy cigit az autónak dőlve. A szemeim egyfolytában bekönnyeztek, pedig senki előtt sem akartam kimutatni, hogy mennyire szarul érzem magam. Ezerszer inkább szétvertem volna a szeretett és mélyen tisztelt autómat, minthogy elinduljak. Írtam egy üzenetet anyámnak, hogy hol vagyok, de nyilván a legnagyobb vágyam az volt, hogy még előttük hazaérjek. Vagy hazaérjünk. Azt se tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Mondjuk egy olyan Márk jól jött volna, aki soha többé nem borít ki. Ez lesz az első pont a Jézuskának címzett levelemben.

Remegtek a lábaim, amikor elindultam, de annyira, hogy szabad szemmel látható volt, ahogy rázkódnak. A legelső ember, akit megpillantottam, Vera volt. Éppen a hűtőben pakolászott, én pedig észrevétlenül odasiettem hozzá, hogy Márkról érdeklődjek. Kétségbe voltam esve, hiszen nem ő volt az első, akit megláttam az udvaron vagy az üzletben.

– Gyors voltál – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Hiába próbálta titkolni, Vera arcára is ugyanúgy kiült az aggodalom, ahogy az enyémre. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy emiatt kellett idejönnöd.
– Hol van Márk? – kérdeztem idegesen.
– Passz – Amint kimondta, megállt bennem az ütő.
– Viccelsz, ugye? – nevettem el magam.

– Az autója itt van egyáltalán?
– Vera, ne szórakozz már! – Úgy remegett a hangom, hogy még attól is megijedtem. – Oké, kimegyek, és megnézem.
– Mennék veled, de ezt muszáj befejeznem! – kiáltott utánam.

Minden, tényleg minden leforgott a szemem előtt, míg meg nem láttam Márkot az épület falának dőlve. A földön ült, cigizett, és első ránézésre sem volt magánál. Egyszerre sajnáltam, gyűlöltem és mindennél jobban szerettem. Nem vett észre, ezért hátrébb léptem kettőt, hogy nyugodt körülmények között kitalálhassam, hogy mi a szart kezdek vele. Elővettem egy újabb szál cigit, mielőtt közelebb mentem volna hozzá. Alig tudtam meggyújtani, annyira homályossá vált minden a könnyeimtől. Az öngyújtó kiesett a kezemből, de ahelyett, hogy felvettem volna a földről, széttapostam. Addig nem hagytam abba, míg apró darabkákra nem tört. A kedvenc öngyújtóm volt, vagyis Márké, csak lenyúltam tőle. A cigit egy perc alatt elszívtam, és a csikket jó messzire elhajítottam, majd erőt vettem magamon, hogy végre beszéljek vele. Sok jóra nem számítottam, sőt, a legrosszabbra készítettem fel magam, mialatt labilisan lépkedtem előre. Tudtam, hogy hosszú ideje háborút vív önmagával, mégsem fért a fejembe, hogy ilyen szinten miért van erre szüksége. Amikor újra megláttam, az a bizonyos felvétel jutott eszembe, amit tök véletlenül rögzített Ákos kamerája, a gyomrom pedig felfordult. A cigi leégett a kezében, míg Márk csak meredt maga elé. Improvizálnom kellett, hogy Verát ne buktassam le. Akkor tudatosult, hogy Márk tényleg nincs képben, amikor tőle fél méterre álltam meg.

– Bébi! – erőltettem magamra egy mosolyt. – Neked nem kellene dolgoznod?
– Szerelmem... – nyöszörögte, miközben a szemeit alig tudta nyitva tartani. – Dolgozom, csak ki kellett jönnöm levegőzni.

– Nem érzed jól magad? – kérdeztem, és leguggoltam mellé. Szétszedett az ideg, és ezt alig tudtam titkolni.
– Szarul vagyok. Nagyon-nagyon szarul.
– Márk, te megint be vagy állva! – kiáltottam rá.
– Leszarom – húzta meg a vállát, és mosolyogva meredt tovább maga elé. – Az egészet leszarom.
– Ha meglát a főnököd ilyen állapotban, azonnal ki fog rúgni.
– Azt is leszarom.
– Egyszerűen nem értelek. Hiába akarom megérteni, hogy miért van szükséged drogokra ahhoz, hogy jól érezd magad, képtelen vagyok rá. Százszor megbeszéltük már, hogy ettől nem lesz jobb.
– Próbáltam... – nevette el magát. Nagyon megijesztett a viselkedése. Testközelből így még soha nem láttam. – Túl mély gödörben vagyok.
– Ez akkor sem megoldás! Ez nem vezet sehova, és még azt sem engeded, hogy segítsek.
– Azért jöttél ide, hogy kioktass? Ha igen, már mehetsz is haza, vagy Ádámhoz, vagy ahova akarsz. Nem izgat.
– Tessék? – kérdeztem vissza, mint aki nem érti, hogy mit hallott. Felháborodva felálltam mellőle, és két lépéssel távolabb kerültem Márktól. – Ha nem fejezed be ezt a témát, esküszöm, hogy nélküled megyek haza!
– Mondom, azt csinálsz, amit akarsz.
– Legalább anyukádat néznéd, hogy neki ne okozz több csalódást.
– Anyámat? – röhögött. Abba se bírta hagyni. – Azt kéred, hogy ne okozzak több csalódást annak a nőnek, aki világ életében szart rám?
– Te is tudod, hogy ez nem igaz.
– Fogalmad sincs semmiről – nyögte ki, majd újra rágyújtott.

A fejét a térdének támasztotta, a cigit pedig hagyta égni a kezében, bele se szívott. Kezdett az idegeimre menni a makacsságával.

– Akkor nézz engem! Most is itt vagyok, és bármit megtennék érted – próbálkoztam, miközben pontosan jól tudtam, hogy Márknál ezekkel semmire se megyek.

Lassan rám emelte a tekintetét, és egy őszintének tűnő mosoly jelent meg az arcán. Sírni tudtam volna, de ha kimutatom, hogy mennyire gyenge vagyok, csak olajat locsolok a tűzre, pedig kibaszottul erőtlennek és tehetetlennek éreztem magam.

– Szeretlek, de most arra kérlek, hogy hagyj békén.
– Elmondanád, hogy mi bajod van? Őszintén.
– Csak úgy, a semmiből jön ez a szar, és már csak azt veszem észre, hogy megint itt tartok – magyarázta. – Nem akarom ezt, ahogy te sem.
– Segítenék, ha hagynád.
– Azzal segítenél, ha azonnal hazamennél.
– Nélküled nem fogok.

Megint elmosolyodott, majd becsukta a szemeit, a fejét pedig a falnak támasztotta. Legalább két percig egy szót sem szólt, hiába nyaggattam.

– Tudod, mi lesz ennek a vége?
– Az, hogy téged még ma elküldenek, én meg... – Márk azonnal közbevágott, nem várta meg, míg kinyögöm, mi lesz a programunk az elkövetkezendő pár órában.
– Jön majd valaki az életedbe, aki fele ennyire nem lesz zűrös, mint én, aztán egyik napról a másikra elfelejtesz, mert nincs rám szükséged. Megunod, hogy állandóan a padlóról kell összekaparnod.
– Nagyobb szükségem van rád, mint gondolnád. Sőt, csak rád van szükségem.
– Mindegy, én nem foglak tönkretenni, úgyhogy menj haza, aztán majd beszélünk.
– Azzal teszel tönkre, hogy folyamatosan hazaküldesz.
– Szeretlek, de... – sóhajtott.
– Igen?
– Nem akarom, hogy így láss. Pár óra, és összeszedem magam, ígérem, de most tényleg azt kérem, hogy hagyj békén.

Amint ezt kimondta, a szemeimet ellepték a könnyek. Nem hagyhattam, hiába kérte szépen. Mérges voltam rá, rettentően gyűlöltem, amiért a fejemhez vágta, hogy inkább menjek haza. A gyűlölet mellett minden mást is éreztem, de elsősorban azt, hogy itt, a benzinkút mellett nem érhet köztünk véget az a hirtelen jött, mindent elsöprő, minden terhet elbíró és soha el nem múló szerelem. Tudtam, ha magára hagyom, küzdenem kell érte, hogy egyáltalán szóba álljon velem. Csak azért akart mielőbb elküldeni, hogy ne lássam ennyire gyengének és összetörtnek.

– Nem hagylak itt – mondtam halkan, majd leültem mellé. – Ha kell, éjfélig maradok.

Percekig hallgattuk a csendet. Fogalmam se volt arról, hogy mi játszódik le a fejében, csak abban voltam biztos, hogy nem hagyom egyedül. A telefonjára pillantott, aztán mosolyogva közölte, hogy menjünk haza.

Vera változatlanul a hűtőben pakolászott, amikor beléptünk az ajtón, egy másik, számomra ismeretlen lány pedig a kassza mögött ácsorgott. Márk Verához lépett, és szorosan átölelte. Vera nem lepődött meg a reakcióján, viszont az arcára volt írva, hogy nagyon aggódik.

– Meglesztek nélkülem, ugye? – kérdezte tőle Márk.
– Kénytelenek leszünk – mosolygott engedékenyen Vera.
– Már megint lelépsz? – kiáltotta el magát a pult mögött unatkozó lány.

Annyira ellenszenves volt, és a kéretlen felszólalása után még inkább agyon tudtam volna verni. És ezzel nem voltam egyedül, hiszen Vera azonnal odavágta neki, hogy: – Tina, te inkább fogd be a szádat!

– Állandóan ez van – dünnyögött tovább, mialatt gyilkos tekintettel bámult minket.

Felhúzott szemöldökkel néztem végig rajta, amikor az öltöző felé kullogtunk. Megpróbáltam nem túl megvetően szuggerálni, de képtelen voltam rá, mert átkozottul irritált a feje.

– Hé, te be se mehetnél oda! – förmedt rám, és mivel nem válaszoltam, újra elmondta. – Nem hallasz, vagy mi a tököm van?
– De, csak nem érdekel, mit mondasz – húztam meg a vállam.
– Remélem, a főnök végre kibasz innen, Márk! – replikázott.
– Én meg azt remélem, hogy végre valaki taknyosra szopat, és legalább egy kicsit megnyugszol – mosolygott rá, Tina pedig köpni-nyelni nem tudott. De én sem.

Az öltöző ajtajának támaszkodtam, míg Márk megpróbálta a lehető leggyorsabban átvenni a pólóját, ám ahelyett, hogy cselekedett volna, megállt előttem meztelen felsőtesttel, és a piszkosul vörös szemeivel szinte levetkőztetett. Rengeteg mindent éreztem abban a pár másodpercben, de a haragom az összes hülye érzésnél erősebbnek bizonyult. A padlót kezdtem el szuggerálni, mert Márk látványától felforrt a vérem, hiába voltam rá veszettül mérges.

– Smárolni akarok veled – nyögte ki váratlanul, majd egyre közelebb nyomta az arcát az enyémhez.
– Bébi, sietnünk kell... – sóhajtottam.

Márk a derekamnál fogva közelebb húzott magához, mire az izmaim totál felmondták a szolgálatot. Ha nem tart meg, biztosan a padlón kötök ki. A keze egyre feljebb vándorolt a derekamról, míg végül a tarkómat szorítva, megcsókolt. Olyan érzésem lett, mintha meghalnék, aztán újjászületnék a nyelvétől, ami gyengéden cirógatta az enyémet. Márk teljesen az ajtónak nyomott, majd felemelte és magára kulcsolta az egyik lábamat. Elborult az agyam, amikor megéreztem a lábam közé simuló kemény farkát. Nehezen, de végül elszakadtam a tökéletes ajkaitól, és halkan a fülébe nyögtem.

– Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem suttogva, majd miután láttam, hogy az ártalmatlan kérdésemtől a hideg rázza, végignyaltam a füle szélét. – Hallod... – dadogtam. A hangom ijesztően remegett. – Hagyjuk abba, mielőtt még...

Nem válaszolt, az én agyam pedig olyannyira elborult, hogy gondolkodás nélkül végighúztam a nyelvemet a nyakától egészen a hasa aljáig, ahol egy pillanatra megálltam, és megpróbáltam tisztán látni a kialakult helyzetet. A rózsaszín homály újra elködösítette az agyamat, eltaposta a józan eszemet, felébresztette bennem az addig szinte alvó vágyakat, és egy ponton mindez tönkretett, hiszen rájöttem, hogy hiába, hogy Márknak nem én vagyok az egyetlen függősége, nekem ő az egyedüli. A rengeteg hibája ellenére is túl addiktív volt, de az a fajta, aminek még egy ilyen szörnyű helyzetben sem tudtam ellenállni. Annyira váratlanul tört rám a megfogalmazhatatlan vágy, hogy pár másodperc múlva térdre rogytam Márk előtt. A térdeim hangosan koccantak a hideg padlóval, a combomat pedig úgy szorította a szaggatott farmerem, hogy szívem szerint azonnal megszabadultam volna tőle, de ehelyett Márk kemény farkát szabadítottam meg a ruhától. Hüvelykujjammal finoman végigsimítottam a farka teljes hosszán, és néhány percig csak a nyelvemmel kényeztettem. Tudtam, hogy sietnünk kell, mégis azt akartam, hogy érezze, mennyire imádom. Mármint őt, teljes egészében, és nem csak a farkát, amit végül a számba vettem olyan mélyen, ahogy az csak lehetséges volt.

Halk kopogás, majd Vera hangja rángatott vissza a valóságba, miszerint egy rohadt benzinkút öltözőjében térdeltem Márk előtt.

– Itt vagytok? – kérdezte Vera szinte suttogva.

– Ja – válaszolt vissza Márk, nekem pedig eszemben sem volt abbahagyni, amit hatalmas örömmel csináltam.

– Oké, és jól vagy?

– Jobban nem is lehetnék – mondta halkan, majd elkapta az államat, és felemelte, hogy a szemembe nézhessen.

– Van egy olyan hírem, amitől még jobban fogod érezni magad! A főnök ma nem jön, közbejött neki valami, csak a felesége néz be úgy húsz perc múlva. Tinát lenyugtattam, szóval gond nélkül leléphetsz!

– Kösz, addigra végzek.

– Bármit csinálsz, Márk, el kell tűnnöd, mire az a spiné ideér!

– Ne aggódj! – nevette el magát, miközben lassan végigsimított az állam vonalán.

Vera még dünnyögött valamit, amit nem értettem, mert Márk elkapta a hajamat, és erősen a számba tolta magát. Néhány másodperc múlva kihúzta, én pedig a földön ülve, akaratlanul öklendeztem egy sort. Felemeltem a fejem, és újra a farkával találtam szemben magamat, amit azonnal vissza akartam tenni a számba, ám Márk lehajolt hozzám.

– Meg akarlak dugni – motyogta, majd adott egy puszit a homlokomra.

Erre a szóra végigfuttattam a tekintetemet a helyiségen, hátha találok valami kényelmesnek tűnő bútordarabot. Felfedezhette a szemeimben megbúvó aggodalmat, hiszen rögtön nyújtani kezdte felém a kezét.

– Állj fel! – kérte, én pedig a kezébe helyeztem az enyémet.

Segített felkelni a hideg padlóról, majd maga felé fordított. A pupillái kétszer olyan tágak voltak, mint normál esetben, és nem csak azért, mert valami olyat lát, amiért úgy odáig van. A szemeim könyörögtek a közönséges szavaim helyett.

– Fordulj meg! – mondta, én pedig engedelmeskedtem neki.

Lehúzta rólam a farmert, majd lassan a bugyit, és határozottan arra kért, hogy álljak nagyobb terpeszbe. A gerincem vonalát érintve jelezte, hogy hajoljak előre. Mindkét kezét végighúzta a hátsómon, és mögém térdelt. Néhány pillanat múlva már a nyelvét éreztem a testem legérzékenyebb részén. Halkan felnyögtem, míg tenyeremet a falnak nyomtam, hogy megtámasszam magam, mielőtt összeesnék. A nyelvét mélyen belém dugta, amitől az egész világ forogni kezdett velem. Ujjai a hátsómba markoltak, mialatt a nyelve körbejárta a puncimat. Szinte azonnal érezni kezdtem azt a bizonyos bizsergést a lábaim között, ám mielőtt összerogytam volna a természetfeletti képességeitől, Márk elhúzódott tőlem. Hirtelen olyan üresség tombolt bennem, ami szavakba sem önthető. Márk erősen a csípőmért nyúlt, közelebb vont magához, lejjebb nyomta a derekamat, és egy mozdulattal a lehető legmélyebben belém hatolt. A bal kezemmel elengedtem a hűvös falat, hogy befogjam a saját számat, mielőtt a felkavaró érzéstől felsikítanék. A fejemet lehajtottam, és becsuktam a szemeimet, miközben az ökölbe szorított kezemre haraptam. Alig tudtam magam megtámasztani a szabad kezemmel, míg Márk keményen dugott.

Nem gondoltam volna, hogy simán végzünk, mire a főnök felesége belibben a benzinkútra. A nő még sehol sem volt, amikor kisurrantunk az öltözőből. Vera a frissen sült péksüteményeket pakolta ki, Tina pedig változatlanul a kassza mögött ácsorgott. Márk odaszaladt Verához, hátulról átölelte, és valamit a fülébe motyogott, amin Vera hangosan nevetni kezdett. Semmit sem hallottam a beszélgetésükből, de a hangos nevetéstől még jobb lett a kedvem. Elindultam az ajtó felé, mire Márk elengedte Verát, aki hátrafordult, és mosolyogva rám szegezte a tekintetét.

– Tényleg nagyon-nagyon szeretlek! – vigyorgott rá Márk, majd lenyomott egy puszit az arcára.

– Én is, de tudnod kell, hogy ez volt az utolsó. Többet nem maradok itt kettesben ezzel az idegesítő... – kuncogott. – Izé, Tinával.

– Oké, felfogtam – mondta határozottan.

Márkkal hamar megértettem, hogy nem jöhet a saját autójával, viszont a kavargó, egymásnak ellentmondó gondolataimnak nem hiányzott, hogy éppen a kocsimba beülve, Márk elővegyen egy előre megtekert füves cigit. Menet közben, az én autómban akarta meggyújtani, amihez persze akadt néhány szavam nekem is.

– Ez valami vicc? – kiáltottam rá.

– Szerelmem, kibaszottul odavagyok, de ígérem, hogy ez az utolsó.

– Tedd el azt a szart!

– Csak pár slukkot, mielőtt... – Nem találta a szavakat, amit egyáltalán nem bántam, hiszen nekem több mondanivalóm akadt.

– Megállok valahol, te meg kiszállsz, és örökre békén hagyjuk egymást.

– Erre semmi szükség, tényleg csak...

– Arra sincs semmi szükség, szóval tedd el, dobd ki az ablakon, bánom is én, csak tűnjön el a szemem elől!

– Jó, akkor beveszek egy nyugtatót – jelentette ki halál lazán. – Vagy kettőt.

Nyugtatót? Na, ez nekem új volt. Egyáltalán arról sem volt fogalmam, hogy honnan a bánatból tett szert gyógyszerekre. A szemem sarkából láttam, hogy a cigi helyett egy energiaitalt és egy átkozottul ijesztő gyógyszeres üveget vesz elő a táskájából. Nekem lett volna szükségem nyugtatóra, és nem neki. Szinte szédültem a torkomat fojtogató szavaktól, amiket az istenért sem tudtam kimondani. Letértem a főútról, és a part menti, kevésbé forgalmas úton haladtam tovább, majd a legközelebbi busznak kijelölt sáv felé hajtottam, ahol leállítottam az autót. A szó szoros értelmében kiabálni kezdtem Márkkal.

– Ha csak egyet is be mersz venni abból a szarból, esküszöm, hogy kinyírlak! – Nem válaszolt, csak kivett az üvegből két pirulát. – Komolyan beszélek! – tettem hozzá, miután nyilvánvalóvá vált, hogy mire készül.

Egyáltalán nem hallgatott rám, úgy csinált, mintha nem az anyanyelvünkön ordítanék vele. Eszem ágában sem volt elindítani a motort, míg el nem teszi a gyógyszereket. Percekig könyörögtem neki, de hiába jártattam a számat, a képembe röhögött, majd bevette mindkettőt, amire ráadásul energiaitalt ivott. Nem szóltam semmit, hanem váratlanul kinyitottam az ajtót, és kipattantam az autóból. Hallottam, hogy valamit magyaráz, de épp úgy nem foglalkoztam vele, ahogy ő sem velem. Gyors léptekkel elindultam a járdán, Márk pedig kiszállt, és röhögve utánam kiáltott: – Lotti, ne szórakozz már!

Nem törődtem vele, még inkább szedtem a lábaimat. Szinte futottam. Megütötte a fülemet a becsapódó ajtó csattanása, aztán pedig az autó motorjának zöreje. Nem voltunk túl messze az otthonomtól, de az sem érdekelt volna, ha több tíz kilométerre vagyok, csak azt tudtam, hogy nem fogok beszállni a saját autómba, akármennyire is szeretné. Az agyamban dobogott a szívem, mialatt egyre gyorsabban haladtam előre. Elmondhatatlanul haragudtam rá. Márk lehúzta az ablakot, amint közelebb ért hozzám.

– Nagyon jó a segged – kiabálta.

– Jól nézd meg, mert ma láttad utoljára! – replikáztam idegesen.

– Soha nem találkoztam még ilyen makacs nővel.

– Az lett volna a legjobb, ha sosem találkozunk.

– Ne legyél már ennyire negatív!

Nem néztem rá, de éreztem, hogy vigyorog. Fel tudtam volna robbanni a bennem fortyogó idegtől. Felesleges volt könyörögni, számtalanszor összeveszni vele, be kellett látnom, hogy Márk képtelen leállni a cuccról. Minden egyes órákkal ezelőtti gondolatomat felülírta, hogy a szemem előtt bevett két nyugtatót úgy, hogy előtte ki tudja, mit szívott. Sikerült majdnem fellöknöm két idős nőt, mert mindenhova néztem, csak előre nem, miközben olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nagyjából abban a pillanatban megbántam. Az már csak hab volt a tortán, amikor megláttam, hogy a kocsi ablakán sűrű füst száll ki. Ha kaphat az ember egymás után tíz szívinfarktust, akkor velem is az történt. Nyugodtan tudtunk egymásnak ordibálni, mert szerencsére az úton jó, ha elhaladt két másik jármű, míg sétáltam a keskeny járdán.

– Nem akarsz végre beszállni? – kérdezte halál nyugodtan.

– Nem úgy nézek ki.

– Remélem, hogy csak mérges vagy, és nem gondolod komolyan, hogy hazáig ezt fogjuk csinálni.

– De, pontosan. Nem is kell beállnod az autóval, elég lesz, ha megállsz a ház előtt, és hazamész. Soha többé nem akarlak látni.

– Dehogynem – nevette el magát, amitől még idegesebb lettem. – Olyan szép vagy, amikor utálsz.

Nem bírtam tovább Márkot hallgatni. Mivel nem volt nálam semmi, amit hozzávághatnék, megálltam, hogy lehúzzam magamról a platformos Vans cipőmet, ami darabonként legalább másfél kiló volt. Annyira elborult az agyam, hogy képes voltam a saját autóm szélvédőjének dobni a nehéz, drága cipőt. Arra viszont nem számítottam, hogy pont olyan helyen találom el az üveget, hogy az egész apró darabkákra törik. Néhány másodpercig csak meredtem a betört szélvédőre, majd lekaptam a másik cipőmet is. A hanghatástól és a látványtól sokkal nyugodtabb lettem, viszont attól kevésbé, hogy Márk azonnal kiszállt, és közeledett felém.

– Baszd meg, te geci beteg vagy! Meg akarsz ölni?

– Mondtam, hogy kinyírlak, ha beveszed azokat a szarokat.

– Van fogalmad arról, hogy ez mennyibe fog kerülni?

– Majd kifizeted – húztam meg a vállam, és hátat fordítottam neki, hogy elinduljak.

– Persze, hogy ki, de ezt hogy gondoltad? – kérdezte, miközben megragadta a karomat. – Hogy lehetsz ennyire őrült? És én miért imádom ezt benned ennyire?

– Hagyjál már a hülyeségeiddel, és engedj el! – Hiába próbáltam magam kiszabadítani, nem engedett el. – Márk, most az egyszer egyet értek veled. Én is úgy gondolom, hogy hagyjuk egymást békén, úgyhogy engedj, hadd menjek haza!

– Mi lesz autóval? Beülni se lehet, még a hátsóülésre is került az üvegből.

– Kit érdekel? Rohadjon el ott, ahol van!

Egy mozdulattal magához rántott, és szorosan átölelt. Nem tudtam értékelni, mert a haragon kívül mást nem éreztem.

– Engedj már el! Baszki, hozzád vágom a másik cipőmet! – kiáltottam fel, mire Márk megint röhögni kezdett.

Tiszta szívemből gyűlöltem, amikor totál be volt állva, és még veszekedni sem lehetett vele. Egy pillanatra nem koncentrált rám, ezért sikerült elszabadulnom tőle. Menekülőre vettem a tempót, tartottam magam az eredeti elképzelésemhez, miszerint az autó rohadjon el az út szélén, engem meg Márk hagyjon békén. Nem értettem kristály tisztán, hogy mit magyaráz, és nem is igazán érdekelt, de annak érdekében, hogy befogja, nekivágtam a kezemben lévő cipőt.

– Lotti, állj már meg! – Annyira, de annyira idegesített, hogy még azok után sem hagyott békén, hogy kis híján tényleg kinyírtam, és még meg is dobtam a cipőmmel. – Felhívom apádat.

– Jaj, de megijedtem! – nevettem el magam.

– Nem azért, te hülye. Legalább hazavisz minket.

– Előbb engem, aztán téged.

– Oké, csak gyere ide! – kérlelt. Közelebb mentem hozzá, de még így is elég messze álltam meg. – Majd megkérem, hogy keressen egy autómentőt, mert gondolom, tényleg itt akarod hagyni – mondta halkan, miközben a szerencsétlenül járt kocsira mutatott.

Kihangosította a telefont, úgyhogy volt szerencsém hallani, ahogy apám félve köszön Márknak.

– Tudom, hogy van valami baj, máskülönben nem hívtál volna. Hallgatlak!

– Ööö... – dadogott Márk. – Az van, hogy értünk kellene jönnöd, mert kitört az autónak a szélvédője, és... – Apa hirtelen félbeszakította.

– Állj! Te nem éjfélig dolgozol? Hol vagytok? Melyik autónak tört ki, vagy be, és mitől? Lotti? – Hallani lehetett a hangján, hogy irtózatosan ideges lett a félig leadott információtól. – Lett valami bajotok?

–Egyszerre csak egyet – röhögött Márk. – Épp hazafelé tartottunk, mert szarul vagyok, és Lotti autójának a szélvédőjét betörte egy... – gondolkodott el, én pedig a lehető leggyorsabban kisegítettem.

– Egy rohadt kavics. Jól vagyunk, apa, csak így még beülni se tudunk.

– Hol vagytok? – kérdezte hadarva, mi pedig elárultuk a pontos kilétünket.

Míg várakoztunk apámra, ráparancsoltam Márkra, hogy szedje ki az autóból a fél pár cipőmet, majd hagyjon békén. Szó nélkül megtette, amit kértem, és a kezembe nyomta a lábbelit, amiből ezernyi szilánkot öntöttem ki. Nem voltam túl magabiztos, amikor visszahúztam a lábamra, pedig igazán nem bántam volna, ha úgy belém vág egy üvegdarab, hogy a helyszínen elvérzek. Kibaszottul üresnek éreztem magam. Egyáltalán nem voltam csalódott, inkább csak mérges és naiv. Hogy is lettem volna az, amikor már számtalanszor megígért valamit, amit ugyan annyiszor nem tartott be?

Sóhajtva leültem a járda szélére, miközben az autót bámultam. Egy cseppnyi megbánást sem éreztem, és azon sem volt erőm agyalni, hogy mi lesz a következő lépés. Márk ezúttal tényleg messzire ment. Azzal a tudattal még csak-csak megbarátkoztam, hogy a munkahelyén tette magát életképtelenné, viszont azzal már nem, hogy a képembe röhögött, amiért arra kértem, hogy ne szedjen be semmit. El sem akartam hinni, hogy ez mind, ez a sok szar már megint velem történik.

Alig vártam, hogy apám végre megérkezzen. Nem akartam végighallgatni a századik bocsánatkérését és hazugságát, de kénytelen voltam. Egyik fülemen be, a másikon meg ki. Még ahhoz sem volt erőm, hogy kisírjam magam, hiába voltam fél lábbal a sírban. Mindennél jobban esett volna egy kiadós bőgés. Tudtam, hogy Borka a legjobb kezekben van, mégis sík ideg voltam miatta is. Különös érzés, szavakba nem önthető, amikor a gyereked nem kíváncsi rád, mert talál valamit, valakit, aki sokkal fontosabbá válik nálad. Borka jól érzi magát nélkülem, bármilyen helyzet adódik.

Negyedórán át vártuk apámat, aki amint megérkezett, kipattant az autóból, hogy ránézzen az enyémre. Tartottam a tisztes távolságot Márktól, míg apámhoz sétáltunk a járdáról, aki a fejét csóválta, miután végignézett rajtunk és a szélvédő nélküli autón.

– Kavics, mi? – kérdezte kínosan nevetve.

Nem válaszoltunk, mire apa még hangosan röhögni kezdett, miközben azt motyogta, hogy üljünk inkább be. Amikor megláttam, hogy Borka ülése valami ismeretlen okból az anyósülésen van, végigfutott az agyamon egy jól ismert érzés, ami nem volt más, mint a végleges kiborulás. Kénytelen voltam hátra ülni Márkhoz, akivel egy szót sem szóltunk egymáshoz. Láttam rajta, hogy nincs jól, de apám előtt nem kezdhettem el újra kiosztani. Nem mintha az valaha használt volna.

– Mi bajotok van egymással? – kérdezte váratlanul apa.

– Mi lenne? – húztam meg a vállam. – Minden oké.

– Persze, látom. És úgy sem áruljátok el, hogy mi történt az autóval, ha megígérem, hogy Anikó soha nem tudja meg az igazságot? – vigyorgott a visszapillantóból. – Összevesztetek?

Márkkal egyszerre vágtuk rá, hogy nem, mire apám felröhögött. Elmosolyodtam rajta, de eszem ágában sem volt beszámolni a részletekről, ezért csak annyit mondtam, hogy tényleg egy kicsit összekaptunk.

Az a pár perc autóút életem egyik legkínosabb élményének bizonyult. Síri csend uralkodott az utastérben, még a rádió sem szólt. Amikor apa megállt a ház előtt, Márkra néztem, aki szomorúan megrázta a fejét, majd hirtelen elkapta a tekintetét. Néhány másodpercig meredtem magam elé, mert fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Az lett volna a legkézenfekvőbb, ha tényleg hazamegy, és örökre békén hagyjuk egymást.

– Fater, légyszi, vigyél haza – szólalt meg váratlanul.

– Haza? – kérdezett vissza apám, mintha Márk nem magyarul beszélt volna. Hátrafordult, és felváltva bámult Márkra, aztán rám. – Komoly a baj – tette hozzá halkan.

– Maradj csak – nyögtem ki, miközben rámosolyogtam.

– Megbeszéltük.

– Hülyeség volt – sóhajtottam, mire apa újra hátrafordult hozzánk.

– Itt az autó, azt csináltok, amit akartok, én bemegyek – mondta, majd kinyitotta az ajtót, hogy távozhasson. – Jó, nem gondoltam komolyan! Annyira nem azt csináltok benne, amit akartok – röhögött.

– Menj már! – parancsoltam rá nevetve, mire apám végül ránk csukta az ajtót.

Ketten maradtunk, és pontosan ugyan ott jártunk, ahol szinte kéthetente. A legnagyobb bajom a nyugtatók beszedése volt, és ezt Márk is jól tudta. Nem voltam hajlandó újra elmagyarázni neki az erőviszonyokat, amit már megtettem számtalanszor, de azt sem akartam, hogy emiatt teljesen tönkremenjünk. Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz, egyikünk sem találta a szavakat, egyikük sem tudta, mi a megoldás, mi az észszerűbb mindkettőnk számára. Nekem nem volt okom a bocsánatkérésre, Márktól pedig már hallottam, az üres ígéreteivel együtt. Megfojtott az érzés, hogy nem tudtam, mi legyen velünk. Váratlanul az üzenetjelző hangja ütötte meg a fülemet, ezért a kezembe vettem a telefonomat. Meg se kellett nyitnom, bőven elég volt, hogy a lezárt képernyőn láthatom, hogy apa azt írta, hogy a szélvédő marad. Hangosan felnevettem, mire Márk felhúzott szemöldökkel rám nézett. Mielőtt felolvastam volna, Márk telefonja is jelzett, így arra kezdett el koncentrálni.

– Egy ujjal sem érhetsz hozzá, Lotti az én kislányom, száz felkiáltójel. Örökre – motyogta. – Nem is akartam hozzád érni, mert közveszélyes vagy – mosolygott. – Neked mit írt?

– A szélvédő marad.

Márk bólintott egyet, miközben rám se nézett, és még a mosoly is eltűnt az arcáról. A szívem a torkomban dobogott, a gyomromban pedig egy nagyon ismerős érzés kelt életre. Márk közelebb hajolt, megfogta az arcomat, lassan maga felé fordított. A szemembe nézett, amitől a gyomromban még inkább felerősödött az a megmagyarázhatatlan, fájdalmas, mégis jóleső érzés. Nem tudtam volna elkapni a tekintetemet, még akkor sem, ha annyira akarom. Megbánást, dühöt, szánalmat, félelmet, gyötrelmet, és még ezernyi érzést, de leginkább tiszta, igaz szerelmet véltem felfedezni a tekintetében. A szívem úgy kalapált az agyamban, hogy szinte fájdalmat okozott. Amennyire csak lehetett, olyan lassan ért a szája az enyémhez. Imádtam, amikor a csókjában éreztem mindazt, amit szavakba képtelenség lenne önteni. Egy újabb SMS zavarta meg a tökéletes pillanatot. Frászt kaptam már apámtól. Mosolyogva szakadtunk el egymástól, majd anélkül, hogy az ülésre pillantottam volna, keresni kezdtem a telefont.

– Apa azt üzeni, hogy kijön értünk, ha egy percen belül nem megyünk be – nyögtem ki, mire Márk is kapott még egyet.

A szemét forgatva nézett rá az üzenetre, majd néhány másodperc múlva nevetni kezdett. Apám ezúttal tényleg messzire ment, de persze jó értelemben. A legeslegjobb értelemben.

– Nekem azt írta, hogy ez idő alatt bármi történhetett az autójával, ahogy veled is.

Kénytelenek voltunk elindulni, pedig anyámat a hátam közepére nem kívántam. A forgatókönyvet lepörgettem a fejemben, amit végül Márkkal is közöltem. Apa is biztosan levágta, hogy a szerelmem nem tiszta, viszont az a legkevésbé sem hiányzott, hogy anyám is észrevegye. Nem adhattuk az ostoba, ám igaz elméletei alá a lovat. Úgy indultunk el, hogy tisztáztuk a tervet, mégis már a kapuban sikerült összevesznünk azon, hogy Márk szerint milliószor rosszabb vagyok, mint az anyja, pedig nem is akartam parancsolgatni neki.

– Én csak arra kértelek, hogy húzz el zuhanyozni, hátha helyrejön a fejed.

– A kértél meg az utasítottál között hatalmas különbség van. És egyáltalán miért csinálunk úgy, mintha anyád lenne a mindenható, akitől félni kell?

– A saját érdekedben mondtam, hogy kerüld el. Abban neki van igaza, hogy egy gyerek is lakik ebben a házban rajtunk kívül, aki ráadásul mindenkinél fontosabb nekem – ráztam a fejem értetlenül, miközben talán egy kicsit felemeltem a hangom. – Nem viselnének el, ha tudnák a teljes igazságot, és nem miattam, hanem Borka miatt.

– Tudod, hogy inkább nem csinálok semmit itthon, és nem miattad, hanem Borka miatt – vágott vissza.

– Az a legnagyobb baj, hogy egyáltalán csinálsz valamit, amit nem kéne, és nem miattunk, hanem magad miatt.

– Mondom, hogy rosszabb vagy, mint az anyám – mondta idegesen, majd megállt a fal mellett, nekitámaszkodott, és elővette a cigijét.

– Meg se kínálsz, te farok – mérgelődtem.

– Nem hiszem, hogy ebből kérsz – motyogta, miközben felém mutatta. A vérem megdermedt az ereimben, amikor megláttam, hogy a dobozban csak fűvel töltött cigik sorakoznak. – De tessék, hátha megnyugszol – nevetett fel.

Nem gyújtotta meg, csak a szájába rakta, és az arcomról le se vette a szemét. Tudtam, hogy a reakciómra vár, ahogy azt is, hogy nem arra számított, ami valójában történt. Az összes hitemre, nem létező energiámra, és az egész idegrendszeremre szükségem volt ahhoz, hogy mosolyogva tudjam közölni vele, hogy: – Nyugodtan szívd el, nem várlak meg, már nagyon hiányzik Borka. Majd gyere be!

Gyors léptekkel indultam el a hátsó bejárat felé, Márk pedig utánam sietett. Átkarolt, magához húzott, és lenyomott egy puszit a homlokomra.

– Van egy fűmentes cigid? – kérdezte suttogva.

– Az asztalon biztosan, ha apa el nem szívta – kuncogtam.

Büszke voltam rá, amiért megállta, hogy ne gyújtsa meg, pedig már a szájában lógott az a rohadt cigi. Apámra viszont a legkevésbé sem, hiszen gyűlöltem, ha rágyújtott.

Amikor beléptünk a terasz ajtaján, mind a három szempár ránk szegeződött. Úgy néztek minket, mintha minimum földönkívüliként tértünk volna haza. Anyám alig akart köszönni, ezért biztosra vettem, hogy apa már beszámolt neki a délutánomról, amiről ő is túlságosan keveset tudott.

– Késtetek – dünnyögött apa. – Az autó sértetlenül megúszta, ugye?

– Istenem, apa, mit? Mit úszott meg? – nevettem fel. Annyira idegesítő volt, mégis tiszta szívemből imádtam a hirtelen jött lazaságát. Titkon azt kívántam, hogy maradjon mindig ilyen. – Nem csináltunk semmit.

Pár perc múlva már Borkát szorítottam magamhoz. Úgy öleltem, mintha nem lenne holnap. Millió nyálas puszit kaptam tőle, milliószor sikította a fülembe, hogy anya, de nekem mégis kevésnek bizonyult. Nagyon hiányzott, és szemmel láthatóan én is hiányoztam neki. Anyám mindvégig olyan hűvös tekintettel bámult rám, hogy a legrosszabb értelemben, a hideg futkosott a hátamon tőle. Éppenséggel tényleg kitörhetett volna egy kavics miatt is a szélvédő, a szanaszét repülő üvegszilánkoktól pedig simán megsérülhettem volna, és ez a tény totál hidegen hagyta anyámat. Többször emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy már lemondott rólam, és csak Borka miatt veszi a fáradtságot, hogy eljöjjön, mégis egy kicsit rosszulesett a közömbössége. Nyilván attól sem éreztem volna magam jól, ha körbeugrál. Sehogy sem volt ez jó. Úgy tartotta a tisztes távolságot, mintha egy idegen lennék számára. És úgy ítélkezett felettem, mintha minimum embert öltem volna. Nem is, mintha sorozatgyilkos lennék. Azon kívül, hogy szerinte ismét rosszul választottam, olyan nagy bűnöket nem követtem el életem során. Akkorát mégsem hibáztam az előző kapcsolatomban, hiszen anyám az egyetlen unokáján élte ki mindazt, amit rajtam sosem tudott, és nem azért, mert nem hagytam, épp ellenkezőleg, míg gyerek voltam, igenis igényeltem volna az odafigyelést. Tudtam, ha másért nem, legalább Borkáért mindig is hálás marad.

Borka kiment az autóhoz apámmal, mert egy játékot sehol sem találtak, és biztosak voltak benne, hogy az ülés mellé eshetett, így kettesben maradtam a fentebb említett, papíron közel álló személlyel. A rideg, elutasító és álszent viselkedésére rátett egy lapáttal, hogy Márk, amint kilépett a fürdőből, közelebb sietett hozzám, hogy hosszan, szenvedélyesen és nyálasan megcsókolhasson. Anyámnak hatalmas büntetés volt, hogy mindezt végig kellett néznie.

– Megpróbálok aludni – súgta a fülembe, miután elszakadt a számtól.
– Aludj jól – mosolyogtam rá ezerrel.

Nem az volt a legszörnyűbb, hogy kibaszottul szerelmes voltam belé, hanem az, hogy nem tudtam ez ellen tenni. Miután Márk eltűnt a nappaliból, anyám egy hatalmas sóhajjal jelezte, hogy nem bírja szó nélkül hagyni a magánéletemet.

– Azt hittem, összevesztetek – nyögte ki rezzenéstelen arccal.
– Néha sikerül – húztam meg a vállam.
– Elég sűrűn... – tette hozzá alig hallhatóan. – Mondta apád, hogy ezúttal tuti, hogy nagy a baj, mert Márk arra kérte, hogy vigye haza.

Felröhögtem, miközben áldottam az én pletykás fateromat. Talán ő volt az egyetlen, aki ezekkel a tetteivel nem akart nekem rosszat. Legalábbis mostanság egész biztos, hogy nem.

– Tényleg volt róla szó, hogy elválnak útjaink, de megbeszéltük a problémáinkat – mosolyodtam el. – Tudom, hogy te lennél a világ legboldogabb embere, ha szakítanánk, de erre most sem került sor.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte szinte felháborodva, miközben idegesen mocorogni kezdett a kanapén.
– Anya, ne nézz hülyének, és saját magadat se!
– Nem értem, miről beszélsz... – Olyan arcot vágott, mintha tényleg fogalma sem lenne a színtiszta igazságról. – Nem utálom Márkot, csak túl sokat tudok, és emiatt nehezebben bízom meg benne. Ennyi az egész – magyarázkodott, miközben az ujjával a haját csavargatta.

Nem tudtam válaszolni, mert apámék pont beléptek az ajtón. Előttük, de főként Borka előtt nem akartam vitatkozni anyámmal. Talán Isten is így akarta.

Későn feküdtem le, átkozottul hosszú volt a napom, mégis csak forgolódtam a szerelmem mellett, mert rájöttem, hogy az elmúlt órák eseményei alapján sok jóra a közeljövőben sem számíthatok kettőnket illetően. A remény, ami utoljára meghalt, egyáltalán nem dobott a kedvemen, éreztem az ereimben a felgyülemlett feszültséget, ami egyre inkább kitörni készült. Azzal is beértem volna, ha zokogok, hadd tisztuljon ki a fejem, de ehelyett hatalmas baromságot követtem el. Mivel a teraszon lévő hamutál csattanása nem enyhített a fájdalmamon, összetörtem néhány parfümöt a fürdőben, majd a konyhába siettem, hogy azt a vázát is kiiktassam, amiben azóta mindig friss virág van, mióta apám ki lett dobva virágostól a lakásukból. Az idegeimet tovább sulykolta a fürdőből kiáradó tömény, hányingerkeltő parfümillat, a földön heverő védtelen virágoktól pedig egyenesen dührohamot kaptam. Mit sem törődve a váza darabjaival, közelebb léptem, és felvettem a vízben úszó növényeket, amiket egyetlen mozdulattal a szemetesbe gyömöszöltem. Néhány másodperc múlva nyitódott az egyik ajtó. Azt hittem, Márk ébredt fel, de nagyot tévedtem. A hatalmas konyha közepén álltam meg ledermedve, amikor megláttam Borkát, aki pityeregve kullogott felém. Mindent éreztem egyszerre, még olyat is, amit előtte soha. A bűntudat olyan apró részecskékre tépett szét, hogy úgy éreztem, nem maradt belőlem semmi. Borkának a kezeletlen dühöm miatt kellett felébrednie a legszebb álmából, nekem pedig nem volt továbbá szükségem nagyobb pofonra. A síró gyerekemet azonnal felkaptam, és szorosan magamhoz öleltem. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, ezért csak azt kántáltam suttogva, hogy nyugodjon meg. Másra nem futotta. A rumlit hátrahagyva, elindultam Borkával a nappali felé, ahol a puha kanapéra dőltem, miközben egy pillanatra sem engedtem a szoros ölelésből. A szemeim könnybe lábadtak a fojtogató bűntudattól és a mérhetetlen dühtől, ám mielőtt nekiálltam volna bőgni, emlékeztettem magam arra, hogy a gyerek előtt nem mutathatom magam gyengének.

– Olyan ügyetlen vagyok – kezdtem félve. – Csak egy pohár vízért indultam, erre levertem a pultról a vázát. Megijedtél a hangzavartól? – Borka nem válaszolt, csak gyorsan bólintott egyet. Kapkodva vette a levegőt, hiszen a rémület teljesen átvette az irányítást a teste fölött. Persze én sem lettem volna boldog, ha az őrült anyám idegbajára ébredek, ahogy talán más sem. – Megpróbálsz visszaaludni? Bent leszek veled a szobában – tettem hozzá, mire még egy, szinte észrevehetetlen bólintást kaptam válaszként.

Becipeltem Borkát a szobájába, lefektettem az ágyába, majd lefeküdtem mellé. Simogatni kezdtem az arcát és a haját, miközben százszor a tudatára adtam, hogy mindennél jobban szeretem. Megjártam a poklok poklát, mire végre elaludt. Néhány percre én is elaludhattam, mert amire észhez kaptam, az óra hajnali hármat mutatott.

Idegennek éreztem magam a saját testemben, a saját házamban, és a saját, elbaszott életemben. A fürdőig vánszorogtam, ahol a törött parfümöket kikerülve, a mosdóhoz léptem. A tükörképem nyújtotta visszataszító látványtól kedvem támadt betörni a hatalmas tükröt is, de ezúttal győzött az a kevés józan eszem. Miután jéghideg vízzel megpróbáltam magam észhez téríteni, a földön heverő, gyomorforgató bűzt árasztó parfümös üvegeket kezdtem el összeszedni. Sikeresen darabjaira törtem öt parfümöt, amiből kettőt még apám hagyott itt. Mind drága volt, és mindet szerettem a sajátjaim közül, mégsem éreztem egy cseppnyi bűntudatot sem. Kinyitottam a terasz hatalmas ajtaját, hogy a tömény illat mielőbb távozni tudjon. Odakint leültem, és kénytelen voltam elszívni egy cigit, hogy átverjem az elborult agyamat, és végre megnyugodjak. A hamutál darabjait, a rengeteg cigicsikkel együtt összeszedtem, és kidobtam a kerítés mellett található kukába. Elégedetten csaptam le a szemetes tetejét, úgy éreztem, hogy örülnöm kell, hogy ennyivel megúsztam, pedig még hátra volt a váza, ami szintén pórul járt.

Az egész konyhát felmostam, miközben a hűvös őszi levegőtől nem csak a ház, a fejem is kellőképpen kiszellőzött. Odakint hajnalodott, én pedig ijedten realizáltam, hogy semmit sem aludtam az éjszaka folyamán. A gondolattól, hogy pont egy hétfőt kell kibírnom kialvatlanul, még rosszabbul kezdtem magam érezni. Sóhajtva dőltem el a kanapén, majd hirtelen, egy gyors mozdulattal felpattantam, mert rájöttem, hogy nem akarom Márk nélkül tölteni a hátralevő egy-másfél órámat.

Az első dolgom az volt, amikor beléptem a szobába, hogy felhúzzam a redőnyt és kinyissam az ablakot, hogy a hajnali levegő ébren tartson, míg eredetileg az ébresztőre kelnék. Éreztem, ha elalszom, még a délelőtti vendégeim sem találnak a szalonban, ezért inkább megpróbáltam nem is gondolni az alvásra. Lefeküdtem Márk mellé, és lassan simogatni kezdtem az arcát. Annyira elmélyültem az arca részleteiben, hogy az idő szinte repült. Miután lőttem róla ezer képet, és egyet posztoltam is, szorosan hozzábújtam. Sokáig harcoltam a saját érzéseim ellen, a bennem dobogó, ostoba szív ellen, nem voltam képes beismerni, hogy a sok szenvedés és a bánat ellenére is szükségem van valakire, akiért megéri elviselni ezt a rengeteg szart. Már pusztán az a gondolat, hogy hazament volna, mert arra kértem, kibírhatatlannak, sőt, elviselhetetlennek tűnt. Dehogy akartam, hogy hazamenjen. Mindent akartam, csak azt nem, különben meg, egy ideje az otthona ott van, ahol az enyém.

Legalább annyira veszítettem el az időérzékemet, mint a józan eszemet. Azután, hogy sikerült megnyugodnom, szinte rögtön megszólalt az ébresztőm. Fogalmam sem volt arról, hogy elaludtam-e néhány pillanat erejéig, vagy tényleg ennyire gyorsan eltelt az idő, míg Márk mellett feküdtem. Annyira nehezen tudtam elszakadni tőle, hogy arra számítottam, hogy újra a hatalmába kerít a kezelhetetlen idegbaj.

Nem én voltam az egyetlen, aki fáradtan ébredt, Borka is alig tudta kinyitni a meseszép szemeit. Rávettem, hogy egyen pár falatot, mielőtt elindulunk az óvodába. A megszokottnál lényegesen kevesebb lelkesedéssel falatozott a palacsintából, és ugyanolyan rosszkedvű volt, amikor közöltem vele, hogy biciklivel kell mennünk, mert az autónak annyi, Márké pedig a munkahelyén árválkodik. Természetesen totál traumatizált az eset, amikor majdnem elcsaptam Ádámot, de minden erőmmel azon voltam, hogy legalább addig ne essek el, míg Borkát szállítom.

Az öltözők előtt Vivi nyelve megeredt, ám az jobban idegesített, hogy ő mindig, de tényleg mindig kipihent volt és csinos. Meghallgattam, mi mást tehettem volna, majd bekísértem Borkát az öltözőbe, onnan pedig a csoportszoba küszöbéig, ahol elköszöntünk egymástól. Minden reggel fizikai fájdalmat okozott, hogy az óvodában kell hagynom.

A munka volt életem azon területe, ahol soha nem hibáztam, mert nem hibázhattam, mindaddig, míg anyám munkatársa, aki visszatérő vendégem, belém nem állt. Milliószor végig kellett hallgatnom már, hogy Edit fia, Marci lenne a nekem való társ, mert nagyon okos, tele van lóvéval, és nem mellesleg szegényem rám van akadva, csak nem meri felvenni velem a kapcsolatot, mert tudja, hogy foglalt vagyok. Edit kipletykálja a fia életének minden apró mozzanatát csak azért, hogy anyámnak legyen min csámcsogni, majd a megrágott információkat átadja nekem, mintha érdekelne Marci megkeseredett és unalmas élete. Szó se róla, Marci tényleg helyes volt, csak éppenséggel nem az esetem, és azt sem értettem soha, hogy egy harmincas évei elején járó férfinak miért van szüksége az édesanyja csajozási tippjeire.

– Az egy dolog, hogy te szemrebbenés nélkül kitálalsz a magánéletedről, a fiad nem létező nőügyeiről, csak azért, hogy megsajnáljam, majd a sajnálattól észbe kapjak, én nem fogom elmesélni a fél életemet. Miért csinálunk úgy, mintha anyám sosem mesélne semmit? – bukott ki belőlem, pedig nem akartam bunkó lenni. Legalábbis a kelleténél jobban. Talán az volt az egyetlen szerencsém, hogy a vendégem szemei végig csukva voltak. Ahogy az arcizmai mozdultak, a szívem úgy hagyott ki egy-egy ütemet. – Bocs, ez már kellett – tettem hozzá őszintén.

– Soha, de soha nem azért mesélek el bizonyos dolgokat neked, hogy sajnáld a fiamat, akit tulajdonképpen nincs is miért – dünnyögött felhúzott szemöldökkel.

– Anyám többször rám akarta tukmálni, mert a kisfiad irtó okos meg helyes, és rengeteg pénzt keres a munkájával – kuncogtam mérgemben. Minden egyes szóból, amit kiejtettem a számon, sütött az irónia. – Talán nem véletlen, hogy ősidők óta szingli.

– Nem is ismered, hogy ítélkezhetsz? – kérdezett vissza dühösen.

– Ööö... – Tartottam egy drámai szünetet, mintha nem tudnám a választ a kérdésére. – Mondjuk úgy, hogy nem te vagy az egyetlen, akitől azt kell hallgatnom, hogy Marci a világ legtökéletesebb pasija, miközben nyilvánvalóan egy gyökér – Erre a szóra Edit felugrott az ágyról, letépte a szeme alól a párnácskákat, és nehezen, de végül kinyitotta a szemeit, hogy az enyéimbe nézhessen. – Elrontod! Sőt, már el is rontottad... – szólaltam fel, mintha érdekelne, hogy mi lesz a pilláival.

– Anyádnak igaza van, amikor azt mondja rólad, hogy elviselhetetlen vagy! – kiáltotta.

– Ezek csak bókok, kedves Edit – mosolyogtam, miközben a körmeimet piszkáltam.

– Elegem van belőled!

– Kölcsönös – húztam meg a vállam, mialatt Edit az ajtó felé vette az irányt. – Nem zavar, hogy a töltés csak félig készült el?

– Egy másodpercet sem vagyok hajlandó eltölteni ebben az átkozott szalonban, amit nem mellesleg csak az apádnak köszönhetsz!

– Lerágott csont.

– Az lesz az első dolgom, hogy megmondom a fiamnak, hogy tiltson le az összes közösségi oldalról, mert még arra sem vagy méltó, hogy ismerősök legyetek!

– Jön helyette öt másik, aki majd követni akar, Marci nem nagy veszteség.

– Jobb is ez így! – vicsorgott, majd rám csapta az ajtót.

Meg se vártam, hogy elindítsa az autóját, írtam neki egy SMS-t azzal a szöveggel, hogy nyugodjon meg, és ne törődjön az ajtóval, majd apám vesz másikat. Gyűlöltem a saját attitűdömet, de nem tudtam elviselni, hogy vannak emberek, akik notóriusan olyan témákkal untatnak, amik totál hidegen hagynak. Mivel volt egy kis időm, míg megérkezik a következő, remélhetőleg kevésbé cserfes vendégem, bezártam a szalon ajtaját, és besurrantam Márkhoz. Amint átléptem a bejárat küszöbét, újra megcsapta az émelyítő, keveredett parfümillat az orromat. A gyomrom felfordult, és nem csak a szagoktól, hanem az éjszakai kontrollálhatatlan dühkitörésemtől. Miután kinyitottam a terasz ajtaját, a konyhába siettem, hogy lehúzzak pár decit vizet a hányinger ellen. Képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy kíméletlenül Edit képébe vágtam a véleményemet, holott megérdemelte. Egy cseppnyi bűntudatot sem kellett volna éreznem, legfeljebb csak a félkész munka és a meg nem keresett pénz miatt érezhettem némileg a fojtogató kínt. A tettem következményeit mélyen eltemettem az elmémben, pedig pontosan jól tudtam, hogy anyám úgy kiakad, mint még soha.

– A picsába! Mindent elbaszok – mérgelődtem, majd erőt vettem magamon, és elindultam a szobám felé.

Márk ugyanúgy aludt, ahogy reggel magára hagytam. Óvatosan leültem az ágyra, és egy ideig csendben figyeltem. A lehető leglassabban a tökéletes arcához emeltem a jéghideg ujjaimat, hogy simogassam, mert nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. A haragtartás művészetével ugyanígy hadilábon álltam. Rajongtam érte még úgy is, hogy sokszor összetört.

– Mindent tönkreteszek magam körül, csak azért, mert az életemnél is jobban szeretlek – suttogtam halkan, miközben arra vártam, hogy végre felébredjen, hogy ezt újra elmondhassam neki.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Márk volt az első szerelmem, hiszen hiába küzdöttem a gyerekem apja iránt érzett borzadály ellen, ő volt az, aki felébresztette bennem az addig ismeretlen vágyakat. De tény, hogy Márk mellett érzem azt, hogy az az első, kissé plátói szerelem, a szó szoros értelmében jelentéktelenné válik. Tényleg nem könnyű Márkot továbbra is végtelenül akarni és ennyire szeretni, de végülis, sosem vágytam egyszerű dolgokra, mindig is az istentelenül nehézre szomjazott a lelkem és az ostoba szívem. Valószínűleg ez okozza majd a vesztemet, viszont egyelőre úgy tűnik, hogy nagyon megéri. Elmondhatatlanul tombolt bennem az iránta érzett vágy, miközben tudtam, hogy sokkal okosabb húzás lenne, ha egy kicsit, egy icipicit megtartanám tőle a távolságot. Csak éppen annyira, hogy a tudatára adhassam, hogy sokáig nem szórakozhat velem következmények nélkül, miközben a legnagyobb félelmem az volt, hogy bebizonyosodik, hogy a szerelem nem elég ahhoz, hogy működjön köztünk ez a varázslatos dolog.

Az ebédszünetben ismét mellette kötöttem ki, és ugyanúgy simogattam az arcát, ahogy előtte pár órával. Csöpögős, már-már hányingerkeltő vallomásokat duruzsoltam a fülébe, míg végül a kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy nagyon szeret. A szívem kihagyott ezer ütemet, amikor a telefonomra pillantottam. Mennem kellett, pedig mindennél jobban akartam mondani, de be kellett látnom, hogy minden íratlan szabályt nem rúghatok fel miatta, ahogy az összes kötelezettségemet sem.

– Lassan húsz órája alszol. A te érdekedben kérdezem, hogy nem lenne jobb, ha felkelnél? – nevettem el magam.

– Mindjárt – nyögte ki anélkül, hogy kinyitotta volna a szemeit.

– Visszamegyek a szalonba. Délután találkozunk! – motyogtam a fülébe, majd lenyomtam egy hatalmas puszit az arcára, és sietve elhagytam a szobámat.

Az életkedvem megcsalt és szó nélkül elhagyott, amikor visszaértem a szentélyembe, hiszen másra sem vágytam, csak Márkra. Az ebédszünetet a szobámban töltöttem, így korgó hassal vártam a délutáni első vendégemet, aki nem sokkal a visszaérkezésem után be is kopogott.

Sokkal jobb kedvvel köszöntem el a fiatal lánytól, aki ezúttal sem hagyott borravaló nélkül, mint az előző vendégeimtől, és ez mind-mind Márknak köszönhető. Még az sem tudta elrontani a jókedvemet, amikor újra és újra eszembe jutott, hogy ha anyám meglátogat, lesz néhány szava a reggeli incidenshez, amit történetesen a munkatársa, jobban mondva, az egyik legjobb barátnője idézett elő. Teljes szívemből utáltam, ha az emberek csak azért nem bírják a képemet, mert folyton őszinte vagyok, holott elvileg mindenki ezt várja el a másiktól.

Leültem a kanapéra, és míg várakoztam, megcsörgettem Márkot videóhívásban. A lehető legjobb értelemben lepődtem meg, amikor realizáltam, hogy szinte azonnal felvette. A szívem majd kiesett a helyéről, és titkolni sem tudtam volna az érzéseimet, hiszen amint megpillantottam a képernyőn, széles mosoly jelent meg az arcomon. Márk a kádból jelentkezett be, pedig minden vágyam az volt, hogy arra kérjem, jöjjön ki hozzám.

– Jó reggelt! – vigyorogtam.

– Szerinted végigalszom az egész napot, ha nem keltesz fel? – nevette el magát. – Most végképp nem vagyok képben.

– Látom. Cuki az álmos fejed. Vagy a kipihent fejed?

– Fogalmam sincs, szerelmem.

Megbeszéltük, hogy felhívja apámat, hogy megkérje, hogy vigye el az autójáért, én pedig az óvónőt, hogy valószínűleg a barátom megy Borkáért. Nem volt még ilyen, de Csilla néni hamar beleegyezett, aztán elmondta, hogy ez a dolog máskor is működik, csak előtte mindenképp telefonáljak. Így nem kellett sietnem az óvodába, ráértem kitakarítani a szalont. Márk mesélte, hogy rá is olyan furán néztek az oviban, mint rám szoktak, pedig igazán volt idejük megbarátkozni a gondolattal, miszerint annak a tündéri kislánynak én vagyok az anyukája, és ha csúnyán néznek, akkor is én leszek az, aki megszülte, aki gondoskodik róla, és mindennél jobban szereti. Borka örült Márknak, bár megkérdezte, hogy hol vagyok, holott Csilla néni orrára kötöttem, hogy közölje a gyerekkel a tényeket. Aztán azt is mesélte, hogy mialatt apámmal volt, az a jó ember röhögve elmondta, hogy tudja, hogy nem egy kavics törte be az autó szélvédőjét, ahogy azzal is mindvégig tisztában volt, hogy nagyon összeveszhettünk, ha Márk azt kérte, hogy vigye haza. Anyának is csak ennyit mondott, ami egy kicsit javított a helyzetemen, az viszont nem, hogy a legjobb barátnőjét felidegesítettem. Jó, ez enyhe kifejezés a történtekre, mert az igazság az, hogy pár mondattal tönkretettem a lelkivilágát.

Alig vártam, hogy este legyen, és ezzel nem voltam egyedül, mert Borka szemei már vacsora közben leragadtak. Nagy szerencsém volt, hogy a szüleim nem jöttek át, mert az igazat megvallva, egy kicsit tartottam anyám haragjától, pedig ez a viselkedés egyáltalán nem volt rám jellemző. Az esetek 99,9%-ában nem érdekelt, ha valami olyat sikerült elkövetnem, amitől anyám bepöccen rám, de ezúttal másképp éreztem. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna Marcit gyökérnek neveznem, mert valójában nem is tartottam annak, csak az anyja fellengzős modorát nem tűrhettem tovább. Valahol áldás, hogy Marci sosem mert írni nekem, hiszen fogalmam se lett volna, hogy hogyan utasítsam el anélkül, hogy megbántom. Így volt a legjobb, bár abban kételkedtem, hogy az anyja kérésére, Marci letilt az összes közösségi oldalról. Edit soha, de soha nem viselt volna el a fia oldalán, ezért sem értettem semmit a kerítőnő szerepvállalásából.

Hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi az ára annak, hogy egyszer az életemben, tök véletlenül, korán le akarok feküdni Márkkal, aztán aludni, mert este nyolcra olyan lettem, mint a mosott szar. A lehetőségekhez képest megbeszéltük az elmúlt napok eseményeit, amiket jobb lett volna örökre elfelejteni, majd közöltem Márkkal, hogy tényleg ez volt az utolsó. A sokadik utolsó.

Miután lovagló pózban elkezdtünk vadul smárolni, megszólalt Márk telefonja. Miért is ne? Rohadtul untam már, hogy mindig szex, vagy szexhez készülődés közben zavarnak meg minket, viszont arra nem számítottam, hogy ezúttal nem egy kretén haverja keresi, hanem az anyja, ráadásul videóhívásban. Fáradt voltam már mindenhez, az anyjához meg végképp.

– Mit akar anyád éjjel? – háborodtam fel egy pillanatra, mielőtt gondolkodtam volna.

– Éjjel? – nézett rám hülyén.

– Jó, nincs éjjel, csak este. Ettől függetlenül, muszáj felvenned? – Nem szólt semmit, csak a szemeit forgatta. Tehát igen, muszáj, sőt, kötelezőnek érezte. Sóhajtva és sietve szálltam le róla. – Gyors legyél! – tettem hozzá, miközben hozzábújtam.

Nem igazán tudtam megszólalni, mert nyűgös és elmondhatatlanul mérges voltam, de konkrétan nem is az anyjára, hanem az egészre, hiszen már megint lőttek a tökéletesnek tűnő tervemnek. Réges-rég meg kellett volna szoknom, hogy mindig van valami zavaró tényező, ami egyenesen elrabolja azt a kevés időt, amit kettesben tudnánk tölteni. A házirendünkben szerepeltetni kellene azt a bizonyos mondatot, miszerint, ha kettesben akarunk lenni, kikapcsoljuk a telefonokat, és csak akkor kapcsoljuk vissza, ha úgy érezzük, hogy végeztünk egymással. Részemről ilyen nem fordulna elő, hiszen sosem fogom úgy gondolni, hogy a szerelmemből elég, hogy végeztem vele, tehát a telefonom örökre kikapcsolt állapotban lenne.

Végtelenül untattak az anyja egyszerű, hétköznapi kérdései, pedig tiszta szívemből szerettem Mártit, de tényleg. A lényeg, hogy látszólag ő jobban örült nekünk, mint mi neki. Mármint egy másik nap, egy teljesen más időpontban jobban fogadtam volna, ha érdeklődik felőlünk. Csak bámultam a képernyőt, miközben az agyam másfelé járt. Az utolsó erőmmel próbáltam a nemtetszésemet leplezni, amennyire tudtam, viszont tény, hogy túl sokat nem beszéltem mindaddig, míg fény nem derült a hívás valódi okára: Márti váratlanul kinyögte, hogy anyám regényt írt neki a hozzá illő álszent hangvételben.

– Nem hiszem el – motyogtam.

– Csak aggódik értetek! A szavaiból azt vettem ki, hogy tegnap is összevesztetek, de ezzel sincs semmi baj – magyarázkodott. – Ne haragudj anyukádra, mert a legjobbat akarja neked. Ez a dolga.

– Azzal akarja a legjobbat, hogy mindenbe beleszól? – nevettem el magam. – Értem én, hogy barátok vagytok, de azt nem, hogy miért rohant hozzád egyből. Mindig, mindenről beszámol?

– Nyilván nem, és nagyon rosszul fogod fel. Jó neki, hogy ennyire közel van hozzátok...

– Neked se mondta senki, hogy költözz el – nyögte be Márk, majd némította egy pillanatra a mikrofont. – Mindjárt kinyomom – tette hozzá, viszont ezt már csak én hallottam.

A franc vinné el anyámat a hülyeségeivel együtt! Gyűlöltem a megjátszott viselkedését és az álszent tetteit, erre mindig tudott alkotni valami újat. Másra sem vágytam, csak a szerelmem közelségére, mégis azt kellett hallgatnom, hogy anyám már megint nem bír a vérével. Feldühített az egész beszélgetésünk Mártival, holott ő volt az egyetlen, aki tényleg nem akart rosszat nekem, vagyis nekünk. Természetesen apámon kívül, akiben az utóbbi időben kellemeset csalódtam.

– Már megint itt tartunk... – sóhajtott fel Márti. – Váltsunk témát!

– Tegyük le – vágta rá Márk nevetve.

– Még egy csomó mindent el akartam mesélni – Hallatszott a válasz, amit igazán egyikünk sem díjazott. – Ígérem, gyors leszek!

Mivel látott minket, nem mutathattuk ki a valódi érzéseinket, bár még így sem voltam benne biztos, hogy nem ült ki az arcomra, hogy ezek után végképp semmi kedvem sincs őt hallgatni. Abban az egyben viszont biztos voltam, hogy anyámat kiosztom, ha találkozunk. Úgy éreztem, hogy ki kell osztanom, különben megint elszalad vele a ló, és egy mozdulattal eltapossa, a földbe döngöli a határaimat, amikkel elvileg tisztában van, hiszen már nem egyszer lépte át azokat.

Márk váratlanul kikapcsolta a kamerát és a mikrofont, a telefont pedig az ágy végébe hajította. Értetlenül vártam, hogy mi következik, míg fél füllel Márti beszámolójára figyeltem, ami főként az unalmas munkájáról szólt. Csókolózni kezdtünk, majd Márk sietve lehúzta a bugyimat, és belém dugta először csak az egyik ujját. A vágyam kezdeti beteljesülésétől elégedetten felnyögtem, miközben a szerelmem anyja épp a reakciónkra várt. Márk a telefonért nyúlt a szabad kezével, visszanyomta a mikrofont, és kamu lelkesedéssel kommentálta a sztorit, aminek a tartalmáról valójában fogalma sem volt. És ezen én akaratlanul nevettem egy sort, miközben kibaszottul bunkónak éreztem magunkat. Márti egyfolytában beszélt, úgyhogy nem is lett volna túl sok esélyünk megszólalni, nem mintha bármelyikünk beszélni akart volna vele.

Márk kitakart, a telefont mellém helyezte, a lábaimat a lehető legszélesebbre tárta, majd a vágytól bizsergő puncimhoz hajolt, és azonnal nyalni kezdett. Egyedül az rántott vissza a kegyetlen valóságba, hogy Márti kimondta a nevemet. A fülemben csengett, ahogy lottizik.

– Mit kérdeztél? Bocs, annyira álmos vagyok, hogy nehezemre esik figyelni – magyarázkodtam remegő hangon.

– Ó, akkor nem is zavarlak titeket! – kezdte. – Meglepetésnek szántam volna magam, viszont kénytelen vagyok megkérdezni, hogy azt a pár napot tölthetném-e nálatok... – dadogott. – Mit mondasz?

– Persze! – vágtam rá némi lelkesedéssel.

– Miért nem költözöl ide? Csak azért kérdezem, mert Lotti anyja nem tud minden percben megfigyelni minket, és ki tudja, miket csinálunk – tette hozzá Márk olyan szarkazmussal, hogy fájt, miközben alig bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam.

A legnagyobb bajom mégis az volt, hogy úgy nem tudott beszélni, hogy közben a lábaim közt tevékenykedett. Egy morcos pillantással jeleztem, hogy fogja be, mielőtt eldurvul a buli. Az anyja természetesen néhány másodpercig szóhoz sem jutott, majd egy hatalmas sóhaj után összeszedte magát.

– A barátnőd anyjáról beszélsz, és most se véletlen kapcsoltad ki a kamerát – nevette el magát váratlanul. Fájdalmasan csengett a nevetése. – Már az is baj, hogy látni akarlak titeket? – sóhajtott újra. – Mindegy, még pár szó, és hagylak titeket! – mondogatta biztatóan.

Alig tudtam a továbbiakra koncentrálni, hiszen Márk egy másodpercre sem szakadt el a puncimtól. Abban reménykedtem, hogy pár jelentéktelen mondat után tényleg leteszi, de sajnos tévedtem. Ez van, amikor gyakorlatilag egyedül élsz, és csak pár órát töltesz emberek között.

Az ígéretéhez képest volt időm kikapcsolni az agyamat annyira, hogy túlestem két lábremegős orgazmuson. Még jó, hogy van lehetőség telefonálás közben kikapcsolni a mikrofont, különben az anyja hallott volna olyanokat, amiket talán soha nem akart. Mindenesetre helyette is büszke voltam Márkra, amiért ilyen nyelvérzékkel áldotta meg a teremtő. Amikor úgy tűnt, hogy végre elköszönhetünk egymástól, a kezembe vettem a telefont, hogy remegő kézzel visszanyomjam a mikrofont, és jó éjszakát kívánjunk az anyjának. Azt sem tudtam, hogy hirtelen mit csinálok, miután bontottam a hívást, mert hirtelen a kamerában láttam Márkot, aki szüntelenül a lábaim között ügyködött.

– Bébi – nyögtem fel, miközben végigsimítottam a haján, mire felkapta a fejét.

Néhány pillanatig szótlanul a kamerába bámult, majd rám mosolygott, amitől a lábaim újra remegni kezdtek. Nem voltam benne biztos, hogy ez egy normális dolog. Minden rendellenesség nélkül remeghet ennyit egy emberi test? Felvettem, ahogy megvillantja azt a piszkosul tökéletes mosolyát, aztán azt is, ahogy a nyelve hegyével lassan végignyal a csiklómon.

– Átküldöm magamnak, hogy napi százszor megnézhessem – motyogtam levegővétel nélkül.

– Videózol? – kérdezte, és kacsintott egyet.

Mentőre volt szükségem. Éreztem, hogy rosszul leszek a túlzott rajongás miatt, de egyszerűen annyira tökéletes volt, sőt, annál is tökéletesebb, hogy nem bírtam nem a rajongója lenni. Mániákusan, már-már betegesen videóztam, és néha még rá is közelítettem a nyelvére. Ennyire még nem rajongtam soha semmiért és senkiért, pedig tény, hogy volt néhány olyan pillanat az életemben, hogy azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Dehogynem, baszki.

Márk váratlanul bemutatott, amit hirtelen nem is tudtam mire vélni, majd egészen a számig hajolt, a telefont pedig kikapta a kezemből. Láttam a szemem sarkából, hogy a kamera minket, pontosabban azt veszi, hogy smárolunk, azaz sikerült megörökíteni azt az őrült pillanatot, hogy konkrétan saját magamat ízlelgetem.

– Ugye tudod, hogy ennek a fele nem nyál? – mosolygott.

– A munkád eredménye.

– Ezért a vlogért letilt minket a YouTube – mondta tök komolyan, majd leállította a felvételt, a telefont pedig az ágyam másik végébe hajította.

– Nem is a YouTube-ra szántam.

– Hanem anyámnak? Meg a tiednek? – nevette el magát. – Melyiknek küldjük el előbb?

– Az én anyósom lazább.

– De jó neked – súgta a fülembe, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Akkor ő lesz az első, aki láthatja ezt a visszafogott videót.

– Olyan jól csinálod, hogy minden alkalommal fel kellene venni.

– A nyögésed lenne a csengőhangom, és tízpercenként hívnod kéne.

– Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem.

– Én vagyok az első és az utolsó, aki ilyen szépeket mondhat neked.

– Ígérd meg – suttogtam, miközben mélyen a szemeibe néztem, de válasz helyett újra megcsókolt.

A fáradtság legkevesebb jelét sem tanúsítva lovagoltam meg farkát, majd hirtelen, a semmiből állati mérges lettem rá. Gyűlöltem a gondolatot, miszerint az indokolatlan és veszélyes függősége miatt nem lehet hibátlan a kapcsolatunk, pedig az lehetne. Akármennyire akartam, az istenért sem tudtam elhessegetni a mérgező tényeket a fejemből. Egyszerűen képtelen voltam rá. A mellkasára dőltem, és olyan erővel haraptam a nyakába, ahogy csak tudtam. Éreztem, hogy a nem várt indulatokon túl kell adnom, viszont azt magam sem gondoltam volna, hogy miután az egyik kezemmel megszorongattam az arcát, lekeverek neki egy nagynak mondható pofont. Nagyjából azonnal megbántam, hiszen ráadásul nem is csendben csináltam, hanem benyögtem, hogy rühellem, amiért ilyen.

– Hű, baszd meg – bámult rám vigyorogva.

Bejött neki, hogy pofán vágtam. Ő volt az, aki a pofonokat osztotta, én csak egy kicsit megsimogattam. Kiborított. Megőrjített. Tönkretett. Kitépett egy darabot belőlem, az ostoba szívemből, amit aztán jól összetaposott. A szívem miniatűr darabjai eggyé váltak a levegőben kavargó porszemekkel. Megölt. Kinyírt egy életre.

A teraszon cigiztünk, amikor végre eljutottam odáig, hogy bocsánatot kérjek tőle. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ezért csak egyszerűen benyögtem, hogy ne haragudjon a pofon miatt.

– Miért haragudnék? – nevetett fel. – Ilyet még nem csináltál, de ez tök oké. Tényleg nem értelek.

– Hát, mert... – sóhajtottam egy nagyot, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Nem hittem volna, hogy ekkorára sikerül. Ennyi az egész.

Persze nem akartam bevallani neki, hogy valójában kurvára ideges lettem, mert a teljes boldogságom azon az apró dolgon múlik, hogy ő túlzásba esik a drogfogyasztással.

– Nem fájt, csak meglepődtem – mondta, majd végigsimított az arcomon.

Nekem viszont nagyon. Elmondhatatlanul.

Másnap én is megkaptam életem legelső igazi pofonját, ám ezúttal nem a kegyetlen sorsom adta, hanem a kegyetlen anyám. Miután megbizonyosodott róla, hogy magányosan töltöm az ebédszünetet a konyhámban, szó nélkül közelebb lépett hozzám, és lekevert egy akkora fülest, hogy majdnem megfejeltem az asztalt. Azt aláírom, hogy pofonból tanul az ember, viszont közel sem ebben a kontextusban, és lehet, hogy később hálás leszek ezért, ám ezúttal egy másodpercig sem hagytam kommentár nélkül a szerintem indokolatlan verbális bántalmazást. Csak éppen addig hallgattam, míg felfogtam, hogy mi történt. Az arcom úgy égett, hogy hozzá sem kellett érnem. Anyám nekiállt fel-alá járkálni, mint aki nem tudja, hogy folytassa-e, amit elkezdett. Idióta némber.

– Normális vagy? – kiáltottam, miközben az arcomhoz kaptam. Pontosan jól tudtam, miért osztotta ki a pofonomat, amire sajnálatos módon nem számítottam. Abban a hitben voltam, hogy csak leordítja a fejemet, aztán nem beszélünk két hétig, de nem, ezúttal mindketten messzire mentünk. – Hogy gondoltad, hogy rám törsz, és felpofozol?

– És te hogy gondolod, hogy ok nélkül terrorizálhatsz olyan embereket, akik közel állnak hozzám? – kiabálta vissza a konyha másik végéből.

– Tőled tanultam – nyögtem be meggondolatlanul. – Jó, talán egy kicsit tényleg túlzásba estem, Marci nem tehet semmiről, de az anyja... – sóhajtottam fel idegesen, közben pedig anyám tekintetét kerestem. – Az anyja kiharcolta magának ezt.

– Jaj, azt ne mondd, hogy te nem harcoltad ki magadnak ezt a fülest, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna kapnod! Egy vendégedről van szó, aki nem mellesleg a kollégám és a barátnőm is, meg az ártatlan fiáról, akinek az az egyetlen bűne, hogy valami csoda folytán bejössz neki.

– Hagyj már az álszent dumáiddal, és hidd el, hogy nem érdekel az a pár ezer forint! Edit nem néz felém soha többé, de jön helyette öt ember.

– Fog még neked hiányozni az a pár ezer forint, amit a nevetséges munkáddal keresel meg! – vágott vissza, ám ezúttal a szavai úgy beleégtek a fülembe, hogy életem végéig, sőt, még a sírban is ezektől fog zengeni az agyam.

Mindig is tudtam, hogy számára, amit én csinálok, az minden, csak nem tisztességes munka, viszont mielőtt felhívtam volna arra a figyelmét, hogy jóval többet keresek nála, inkább lenyeltem a bennem tomboló haragot, és arra kértem az édesanyámat, hogy húzzon haza. Nem voltam hajlandó tovább hallgatni az eszement baromságait.

– Nem hallottad? Anya, hagyd el a házamat! – parancsoltam rá újra, mert mindent csinált, csak a távozásra nem összpontosított. Ha hagyom, talán el is mosogat.

– Fogalmam sincs, hogy hogyan lettél ennyire... – halkult el váratlanul, pedig alig győztem kivárni, hogy ezúttal milyen jelzővel illet.

– Ennyire?

– Mindegy, Lotti. Nekem nem lesz bűntudatom, mert igenis megérdemelted.

– Meg, persze. Nem tudom, milyen anya az, aki a felnőtt gyerekének pofonokat oszt, mert valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. Két külön világ vagyunk, nem is értem, hogy erre a beszélgetésre miért van egyáltalán szükség.

– Igazad van! – vágta rá, majd úgy kiviharzott a házból, hogy az ajtó csapódásának hangjától egy pillanatra összerezzentem.

Fele akkora szenzáció sem volt, hogy életemben először kaptam tőle egy fülest, ahhoz képest, hogy azt nyögte ki, hogy igazam van. Tulajdonképpen arra számítottam, hogy tökéletes anyaként megmagyarázza nekem, hogy én miért vagyok szar anyának, és ő miért olyan tökéletes, de nem tette, pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy mitől vagyok borzasztó szülője Borkának.

Borka pozitív tapasztalattal hagyta el minden délután az óvoda épületét, így örömmel pipáltuk ki a naptárban az első hónap lejártát. Az óvónő egyszer sem panaszkodott Borira, a gyerek is jól érezte magát a többiekkel, úgyhogy el sem akartam hinni, hogy ez a sok jóság velünk megtörténhet. Azon kívül, hogy egy csütörtöki estén Borka végighányta a házat, mert elkapott az óvodában valami vírust, amit aztán két nap alatt kihevert, semmi rossz nem történt vele, és velem sem, hiszen nem dobtam ki a gyomrom tartalmát, miközben az övét takarítottam.

Az összejövetelt szombatra szerveztem le, amivel az volt a legnagyobb bajom, hogy mivel Márk anyja jön, kétségkívül az enyém is kötelezőnek érzi majd, hogy idetolja a képét úgy, hogy nem is beszélünk egymással. A másik gondom sem volt túl kicsi, hiszen teljes szívemből gyűlöltem a családi, baráti rendezvényeket, viszont annak az egynek elmondhatatlanul örültem, hogy Zoénak és Arianáéknak is megfelelt az időpont. A buli előtti estén, Márk olyan dolgokkal állított haza, amikről sosem gondoltam, hogy valaha bekerülnek a házamba, és az egy másik kérdés, hogy elmondhatatlanul imádtam benne, hogy legalább annyira őrült, mint én. Verával közösen (Vera egy felnőtt, negyven pluszos nő, akinek van egy 18 éves fia, és elvileg normális a gondolkodása) kitalálták, hogy azzal biztosan sikerülne felidegesíteni Márk anyját, ha a fia egy apróbb stílusváltáson menne keresztül. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte nem túl gyerekes-e, hogy mindig fel akarjuk idegesíteni az őseinket, amikor előállt a szőkítésre alkalmas vegyszerekkel (ezeket már lehet így becézni).

– Nem, és különben is, már egy ideje ki akartam próbálni – mondta halál nyugodtan, amitől a vérnyomásom a kétszeresére ugrott.

– És a bajtársad véletlenül nem ajánlotta fel, hogy megcsinálja neked?

– Biztos, hogy nem olyan nehéz, úgyhogy te is meg tudod csinálni.

– Anyád pár óra múlva megérkezik, még meggondolhatod magad.

– Csináljuk!

– Bébi, kérlek, gondold meg magad! Mi van, ha nem áll jól? – nyavalyogtam eredménytelenül.

Nem érdekelte, hogy hosszú percekig a szőkítés veszélyeiről tartok beszámolót, tökéletesen meggyőzte magát arról, hogy erre a változásra szüksége van, amivel még talán egyet is értettem volna, ha nem nekem kell hozzá asszisztálnom.

Mivel Borka még hatalmas lendületben volt, körülöttünk legyeskedett, és akaratán kívül idegesített, hiszen azt sem tudtam, mit csinálok. Festettem már hajat másnak, de ez egészen más volt. Elképzelésem sincs, mi volt pontosan az a részlet, ami úgy elterelte a figyelmemet, hogy már csak azt vettem észre, hogy végeztünk, de teljes szívemből örültem neki, hogy végül így alakult. Talán az idegesség okozta adrenalin túltengéstől esett ki minden apróság, és csupán csak azért voltam rohadt ideges, mert féltem, hogy közösen elrontunk valami nagyon jót. Lepörgött előttem az egész életem, de főképp az, hogy mi lesz, ha egy visszafordíthatatlan baromságban asszisztáltam. Azzal nyugtattam magam, hogy teljesen mindegy, hogy a szerelmem hogy néz ki, hiszen mindenhogy szeretem, bár annak örültem volna a legjobban, ha eszébe se jut kísérletezni. Aztán a várakozás volt az, amitől tényleg az egekig szökött a vérnyomásom. Azt az egyórás kínlódást senkinek sem kívántam volna, még Alexnek sem, ami tőlem váratlan fordulat. Mivel az egész ház bűzlött a hidrogén-peroxidtól, aminek végtelenül gyűlöltem a szagát, Borkát rétegesen felöltöztettem, hogy kivonulhassunk az udvarra, míg Márk lemossa a hajáról a kémiai borzalmat, a belső tér pedig kiszellőzik. Úgy izgultam, mint még soha, és a mindenre kíváncsi gyerekem sem javított a hangulatomon. Nehéz lett volna lekötni a figyelmét a kinti szürkületben, ezért az ölembe vettem, és meggondolatlanul képeket kezdtem el mutogatni neki a születése utáni hónapokból. Abban a hitben éltem, hogy sikerült minden olyan maradék fotót és videót az elrejtett mappába helyeznem, melyeken az apja szerepel, ám hamar bebizonyosodott, hogy hatalmasat tévedtem. Ha épp nem is látszott egy-egy videón, a hangját hallottuk, ahogy Borkának beszél, aztán előkerült néhány olyan kép is, amiket végképp nem akartam látni, és talán a gyerek sem. Tény, hogy bennem egy cseppnyi hiányérzetet sem keltett a látványa, inkább csak haragot, viszont az egyetlen gyerekemnek rögtön eszébe jutott az a rohadék, aki egyáltalán nem érdeklődik felőle. Abban a néhány percben, míg Borka az apjáról kérdezgetett, nem is gondoltam Márkra, aki feltűnően sok időt töltött a fürdőszobában. Totál kiment a fejemből, hogy életem legnagyobb szerelme akár sokkot is kaphatott, ezért rövidre zártam Borka elkeserítő kérdéseit, amikre akkor sem tudtam volna a választ, ha annyira akarom. Megígértem neki, hogy mielőbb felvesszük az apjával a kapcsolatot, majd felkaptam, és a nappaliban lévő kanapéig cipeltem. Levettem róla az immár szükségtelenné vált ruhadarabokat, betakartam, feljebb hangosítottam a tévét, és feltűnés nélkül a fürdőszoba felé vettem az irányt. Nem hallottam zúgni a hajszárítót, és a víz csobogása sem ütötte meg a fülemet, ezért vettem egy mély levegőt, és félénken bekopogtam.

– Bébi? – sóhajtottam. – Bemehetek? – kérdeztem félve, hiszen még arra sem volt időm a sokk után, hogy felkészüljek a legrosszabbra.

– El fogsz ájulni – válaszolta rejtélyes hangnemben Márk, én pedig az ajtónak dőlve elkezdtem a szívverésemet számolgatni.

– Pozitív értelemben?

– Rád bízom – mondta, majd váratlanul kinyitotta az ajtót. Mivel annak támaszkodtam, majdnem bedőltem a helyiségbe, de szerencsére Márk mellkasával találtam magam szemben, és nem a padlóval. Rá se mertem nézni. – Nekem tetszik, profi vagy, Lottesz – tette hozzá halkan, miközben az állam alá helyezte a mutatóujját.

Néhány másodpercig összeszorított szemekkel tartottam felé az arcomat, de aztán kénytelen voltam kinyitni a szemeimet, mert megölt a kíváncsiság. Amikor végre ránéztem, azonnal egy olyan megmagyarázhatatlan érzés szökött a testembe, amitől még a hideg is végigszaladt a gerincemen. Nem akartam hinni a szemeimnek, mert lehetetlennek tűnt, hogy első próbálkozásra szinte tökéletes árnyalata lett a hajának, aztán nehezen, de végül az is leesett, hogy annyira jól néz ki szőkén is, hogy az eszméletlen. Konkrétan megerőszakoltam volna, ha a lehetőségeim engedik, és mivel azok nem engedték, csak tátott szájjal bámultam, és az idők végezetéig bámulni akartam. Az összes hibájával együtt túlságosan tökéletes, hiába mondja mindig, hogy mennyire elcseszett. Őrültségnek hittem a hajfestést mindaddig, míg meg nem láttam szőke hajjal, és ami ennél is jobb, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mindenhez értek. Jó, bizonyára nem rajtam múlt, mégis büszke voltam az eredményre.

Minél tovább bámultam, annál biztosabb voltam abban, hogy az ágyamban szeretnék vele lenni. Sehol máshol nem akartam lenni, nem akartam senki mást látni, nem akartam beszélni senki mással, csak a szerelmem tökéletes száját akartam csókolni, az ő hangját akartam hallgatni, ahogy a fülembe suttogja, hogy mennyire szeret, miközben reggelig szeretkezünk. Szép álmok.

– Anyádnak van fogalma arról, hogy ő szülte meg a világ legtökéletesebb emberét, aki nem mellesleg csak az enyém? – kérdeztem váratlanul, miközben az arcát kémleltem.

Márk felnevetett, lenyomott egy puszit a homlokomra, és elindult a konyha felé. Mindig is azt hittem, hogy az iránta érzett szerelmemet nem lehet fokozni, de hamar rájöttem, hogy dehogynem, hogyne lehetne. A fürdőszoba küszöbén álltam mozdulatlanul, amikor Márk végre válaszolt az egyébként költői kérdésemre.

– Hamarosan megkérdezheted anyámtól, hogy van-e fogalma róla – motyogta. – Már az autóbérlésnél tart, és én még fel sem fogtam, hogy néhány napig össze leszünk zárva vele. Mérges lenne, ha a lakásom kulcsait a kezébe nyomnám?

– Meg is fogom kérdezni, ne aggódj, de miért csinálsz úgy, mintha nem örülnél neki? – kérdeztem cinikusan felvihogva.

– Talán azért, mert nem örülök neki?

– Ne legyél már ilyen izé! – forgattam a szemeim, miközben én sem vélekedtem másképp az anyja látogatásáról.

Márk a konyhapultnak támaszkodva meredt rám és az ironikus reakciómra, amitől önkéntelenül elnevette magát. Közelebb léptem hozzá, végigsimítottam a haján, majd lassan a nyaka köre kulcsoltam a karjaimat, és végül gyengéden megcsókoltam. A helyzet hamar elfajult volna, ha Borka nem tartózkodik a helyiségben, hanem a szobájában alszik. A pultra ültetett, a lábaim közé helyezkedett, és a képembe bámult. Égett az arcom, a gyomrom pedig megfájdult, hiszen annyira zavarba jöttem tőle.

– Mizé vagyok? – kérdezte mosollyal az arcán, amit minden bizonnyal a melleimnek szánt, mert le se vette a szemeit róluk.

Egy életre megjegyeztem, hogy ne álljak le olyan emberrel, aki túlságosan magabiztos.

– Hát, olyan izé – nyögtem ki. – És vedd le a szemeidet a melleimről, meg úgy általánosságban rólam, szállj ki a lábaim közül, menj ki az aurámból, aztán tartsd is meg a tisztes távolságot, mivel Borka a kanapén fekszik.

– Te kezdted – mosolygott, közben megtett két lépést hátrafelé. – Nekem eszembe sem jutott volna smárolni – tette hozzá halkan.

Lepattantam a pultról, megráztam a fejemet, és hiába koncentráltam olyan erősen, hogy ne röhögjem el magam, a szó szoros értelmében felnyerítettem. Utáltam, amiért ennyire imádnivaló volt.

– Kapd be – mutattam be neki, aztán sietve Borka felé vettem az irányt. – Örülj, hogy nem ájultam el.

Ugyanis ennyi erővel el is ájulhattam volna az új külsejétől. Borka félig aludt, ezért szótlanul simogatni kezdtem az arcát, miután lehalkítottam a tévét. Márk hirtelen feltűnt a terasz ajtajában, és egész véletlenül összeakadt a tekintetünk.

– Ha kellenék, kint leszek – mondta alig hallhatóan.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt megszólaltam volna. A szó szoros értelmében minden bajom volt.

– Márk...

– Igen? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

– Szeretlek.

Nem válaszolt, viszont a mosolyát képtelen volt elrejteni. És nekem ennyi bőven elég volt. Tényleg idiótáknak tűnhetünk mások szemében, és talán azok is vagyunk. Érdekes, hogy ennyi idő elteltével sem tudunk teljesen nyugodtak lenni egymás jelenlétében, ahogy az is furcsa, hogy állandóan úgy vigyorgunk, mintha totál elment volna az eszünk.

Borka hirtelen észbe kapott, és lerúgta magáról a takarót, hogy rám mászhasson, ezzel pedig hatásosabb legyen a terve. A gyerekek attól még nem hülyék, hogy gyerekek.

– Felhívod apát? – kérdezte, miközben nyálas puszikkal halmozott el, és még a hajamat is simogatni kezdte.

– Írok neki egy üzenetet, hogy hívjon fel minket, ha ráér. Apádnál elfoglaltabb embert nem ismerek.

Így is lett. Megírtam neki, hogy hívjon fel, amint tud, mert fontos. Azt, hogy komolyan fontos, tíz felkiáltójellel nyomatékosítottam, nehogy ne vegyen komolyan. Kizárólag Borka miatt törtem magam, és próbáltam meg a lehetetlent, ami ezúttal egyáltalán nem tűnt annak, hiszen az üzenet elküldése után csörgött is a telefonom. Hogy én mennyire meglepődtem! Hirtelen azt se tudtam, hogyan kell fogadni a hívást.

– Mein Führer? – szóltam bele halál nyugodtan.

– Egyetlen szerelmem, mi a helyzet? – tette fel a nyálas kérdést, amitől az életkedvem elment nyaralni.

– Ne hívj így, mikor pontosan tudod, hogy ez a vonat már elment. Borka miatt kereslek – Nem vártam meg, hogy bármit is válaszoljon, belecsaptam a mondanivalóm közepébe. – A lányod látni kíván.

– Beszélhetek vele?

– Csak úgy, ha kihangosítom, ugyanis nem csinálhatsz belőle hülyét az ostoba ígéreteiddel.

– Rendben – válaszolta a lehető legkevesebb lelkesedéssel.

Kihangosítottam a telefont, Borkát pedig arra bíztattam, hogy beszélje meg ő az apjával, hogy mikor ér rá találkozni, majd végig kellett hallgatnom, ahogy jópofizik a gyerekünkkel, aki szinte szóhoz sem jut, és alig bírja abbahagyni a mosolygást. Fájt így látni, hiszen tudtam, hogy ez az öröm csak pillanatnyi, hamar el fog múlni, ha az apja benyögi, hogy az elkövetkezendő húsz évben nincs egy szabad perce sem, és talán majd Borka esküvőjén látják egymást. Még ott se, mert nem hívjuk meg.

– Holnap mit csináltok? – kérdezte váratlanul.

– Bulizunk! – vágta rá Bori.

– Tényleg, szerelmem?

– Ühüm – bólogatott édesen az én okos kisbabám.

– Csak egy kis családi, illetve baráti összejövetel lesz – pontosítottam.

– Holnap délután ráérnék, de ti nem, ahogy hallom.

Bakker, mindig akkor ér rá, amikor nekünk fontos programunk van. Ettől függetlenül Borka elkezdte nyaggatni, hogy jöjjön el a buliba, mire egy ideig szabadkozott, majd váratlanul azzal jött, hogy megengedem-e, hogy ő is részt vegyen az előre gyűlölt összejövetelen.

– Szerinted szívesen látnának a többiek? – kérdezte.

– Természetesen nem. Borka az egyetlen, aki kíváncsi rád – válaszoltam őszintén, miközben a gyerekünk arcát simogattam mosolyogva. Örültem, amiért boldognak láthattam az ökör apja miatt.

– A barátod nem lesz mérges, ha váratlanul megjelenek a partin?

– A barátom nem értelmi fogyatékos, bizonyára fel tudja dolgozni, hogy a gyereked miatt kell idetolnod a képedet.

– Szóval ez egy igen? Elmehetek?

– Borka túl boldog ahhoz, hogy nemet mondjak erre az ajánlatra.

– Én is az leszek, ha végre láthatom, úgyhogy köszönöm a meghívást, ott leszek.

– Ez lenne a dolgod... – forgattam a szemeimet, és milyen kár, hogy nem láthatta.

Közöltem Borkával, hogy nyugodtan beszélgessen az apjával, míg én kilépek a teraszra néhány percre. Hirtelen azt se tudtam, hogy megmondjam-e Márknak, mit intéztem közösen a gyerekkel, mert elképzelésem sem volt arról, hogy hogyan fog reagálni, mivel még sosem találkozott Borka apjával. Márk felfogása a dolgokról szinte szürreálisan normális volt, mégsem voltam biztos abban, hogy pozitívan fogadja a legújabb híreket. Kikullogtam a teraszra, az ölébe ültem, majd mielőtt rágyújtottam, megcsókoltam. Úgy éreztem, ez minden szónál többet mond.

– Én is szeretlek – szólalt meg váratlanul.

– Bevallom, nagyon féltem, hogy nem sikerül a szőkítés.

– Mindenhogy szeretsz, nem mindegy, hogy milyen színű a hajam? – nevetett. – Van számodra valamim, ami nem változott.

– Hm, örülnék neki, ha... – halkultam el, miközben végigsimítottam a farkán.

– Mindjárt ideér anyám.

– Anyád előtt is a számba venném, bébi.

– Remélem, hogy fárasztó volt a napja.

– Ó, jut eszembe... – sóhajtottam fel. – Borkát holnap meglátogatja az apja – közöltem remegő hangon, holott tényleg nem tartottam a reakciójától.

– És az exed előtt is a szádba vennéd? – komolytalankodott, majd elkezdte lassan puszilgatni a nyakamat.

– Persze! – nevettem el magam. – Nem zavar, hogy eljön?

– Borisz apjáról beszélsz, és különben is, ez a te házad, a te bulid, azt hívsz meg, akit akarsz. Tisztában vagyok az erőviszonyokkal, így azzal is, hogy nem az ő farkára vágysz, hanem az enyémre.

– Ugye tudod, hogy nem itt lennénk, ha Borka aludna, és éppen nem anyádat várnánk?

– Relax.

– Tudtam, hogy nem vagy értelmi fogyatékos – nyögtem ki tök komolyan.

– Ez bók?

– Ki tudja – vontam meg a vállamat, majd újra megcsókoltam.

Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá olyan helyeken, amiken nem igazán kellett volna abban a néhány percben, mégis annyira, de annyira vágytam rá, hogy végre kettesben legyünk a szobámban. Márk váratlanul megragadta gyengéden a kezemet, jelezve, hogy ennek nincs itt az ideje, holott mindketten megkergültünk egymás gondolatától. Hihetetlen volt számomra, hogy egy férfinek több akarat ereje van, mint nekem valaha volt.

– Hé! – kiáltottam rá.

– Tényleg úgy akarsz köszönni anyámnak, hogy tele a szád?

– Nem – forgattam a szemeimet, majd sértődötten leszálltam Márkról, és egy cigiért nyúltam. – Illetve nem tudom – tettem hozzá pimaszul vigyorogva.

– Elküldeném neki a múltkori videót, de éppen vezet.

– Muszáj erről beszélnünk? – kérdeztem nyávogásra hasonlító hangon, mialatt mérgesen fújtam ki a füstöt.

– Hadd emlékeztesselek arra, hogy nem én kezdtem el simogatni a puncidat – Olyan hangvételben mondta el az egész mondatot, hogy a lábaim remegni kezdtek. Betegesen a rajongója voltam. Felsóhajtottam, de nem aranyosan, vagy pedig elégedetten, hanem úgy, mint egy idegbeteg. – Mi van? – nevette el magát.

– Hogy tudod ilyen őrjítően kimondani azt az átkozott szót, hogy punci?

Úgy nézett rám, mintha teljesen megőrültem volna, ami ugyan nem állt távol az igazságtól, ezúttal egyáltalán nem erről volt szó. Zavartan nyomtam el a cigit a hamutartóban, rá se bírtam nézni. Ha nem válaszol szinte óramű pontossággal, biztos, hogy újra felteszem neki a furcsa kérdésemet.

– Hogy mondtam, hogy punci?

– Márk! – nyögtem fel idegesen.

– Már nem is bébi... – röhögött. – Borka egyedül van bent. Mi lenne, ha bemennél hozzá?

– Te most beküldesz? Azt ne mondd, hogy idekint akarsz virrasztani magányodban, míg anyukád ide nem ér! – Nem válaszolt, csak vigyorogva csóválta a fejét. – Ó, dehogy akarsz te virrasztani. Tuti, hogy valamelyik barátnődnek írsz. Talán Barbinak? – Igen, még viccnek is rossz volt, de megfojtott volna, ha nem mondom ki, amit kigondoltam.

– Uncsi az a punci – nyögte be, amitől azonnal az égig szökött a vérnyomásom, és nem azért, mert kényes téma felé kanyarodtunk, hanem az a bizonyos szó miatt, amit attól a perctől kezdve tényleg gyűlöltem tőle hallani.

A szó szoros értelmében berohantam, és a nappaliba érve elröhögtem magam, amire Borka felkapta a fejét. Legalább odáig bírtam, és igazából nem is röhögtem, hanem felvisítottam. A gyerekem úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna, úgyhogy a lehető leggyorsabban megpróbáltam felhagyni a vinnyogással. Leültem mellé, és közelebb húztam magamhoz.

– Borisz, figyelsz? – kérdeztem sejtelmesen.

– Igen?

Olyan ijedten nézett rám a hatalmas barna szemeivel, pedig semmi rosszat nem akartam neki mondani, sőt, a dolog még komolynak sem nevezhető.

– Egy valamit meg kell ígérned!

– Igen, anya?

– Bármi lesz, te a macskákat fogod választani a fiúk helyett. Hidd el, hogy a macskák sokkal jobbak.

– Miért? – Szokásos kör.

– Csak higgy nekem, rendben?

Borka az ölemben aludt, ezért nem mentem ki Márkkal az anyja elé a kapuba. Senki kedvéért nem keltem volna fel a kanapéról, hiszen életem legfontosabb szereplője a lehető legkényelmesebben feküdt rajtam betakarózva. Hiába kérleltem, hogy aludjon a szobájában, Borka mindenáron meg akarta várni Márk anyukáját, akit a legutóbbi találkozásnál nagyon megkedvelt.

– Teljesen megőrültél? – Hangzott Márti szájából e kedves mondat, miután beléptek Márkkal az ajtón.

– De legalább te még mindig a világ legszebb nője vagy – válaszolta neki Márk, majd szorosan megölelte.

Éreztem a hangjában egy kis piszkálódást is, hiába gondolta komolyan, hogy az anyja a legszebb a világon. Mellettem persze.

– Megérem azt a napot, amikor végre felnősz?

– Nem – vágta rá határozottan Márk, mire az anyja olyan képet vágott, hogy jobb lett volna, ha nem látom. – Úgy értem, valószínűleg sose fogok.

– Jól áll neki! – kiáltottam a nappaliból, mire Márti faképnél hagyta a fiát, és közelebb sietett hozzánk.

Hosszasan megölelt, aztán Borkát is, aki felriadt a késő esti kiabálásra. Nyűgös volt, mégsem akart a szobájába menni, míg Márti vissza nem ért az átöltözésből és a gyors kipakolásból. Őt ugyanúgy megcsodáltam, mint a saját anyámat, mert igaz, hogy csak egy melegítőszettet vedd fel, mégis úgy nézett ki, mintha valami divatmagazin címlapjából lépett volna ki. Egy kicsit irigy voltam anyáinkra, mert folyton jól néztek ki. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen későn odaadja Borkának a neki szánt ajándékokat, melyeknek a gyerek annyira örült, hogy végképp nem akart bemenni a szobájába aludni.

Hajnali egyet mutatott az óra, amikor rápillantottam a telefonomra. Miután kiveséztük az óvodát, a munkát, a szüleimet, akik Márti szerint szentek, angyalok, sőt, istenek, és Borkát végre lefektettem az ágyába, Márti sejtelmesen azt kérdezte, hogy mi a helyzet velünk. Mivel nem válaszoltunk azonnal, magyarázkodni kezdett. Kirázott tőle a hideg.

– Csak azt akarom tudni, hogy megvagytok-e, ebben nincs semmi rossz.

– Lotti puncija a második otthonom, anya – vágta rá Márk tök lazán, mielőtt vigyorogva közölhettem volna, hogy természetesen minden a legnagyobb rendben van.

Márk válaszától mindketten csak pislogtunk, meg sem tudtunk szólalni, bár azt nem mondom, hogy az arcomon sem látszott semmi jele a meglepettségnek, mert éreztem, hogy totál elvörösödtem. Azon meg már fel sem húztam magam, hogy megint milyen hangsúllyal mondta ki azt a szót, hogy punci.

– Gyere, szívjunk el egy cigit, aztán feküdjünk le... – felváltva bámultam az arcukba. – Aludni. Holnap hosszú napunk lesz.

Először én hagytam el a nappalit, Márk pedig nem sokkal később követett. Reméltem, hogy nem azért maradt kettesben az anyjával, hogy beszóljon neki, mert az érdeklődése tényleg nem volt tolakodó, főleg azért sem, mert tudtam, pontosan mire érti.

– Idióta vagy, tudsz róla? – kérdeztem tőle nevetve.

– Utálom, ha faggat. A saját szemével láthatja, hogy hónapok óta szerelmesek vagyunk egymásba. Szó szerint.

– Nem faggatott.

– Mindegy, rühellem ezt, nevezzük bárminek. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy aludni fogunk? – Olyan szerelmesen nézett rám, hogy ülve össze tudtam volna esni.

– Egy cseppnyi komolyság sem volt benne – mosolyogtam.

Tisztán és érthetően leszögeztem, hogy mire vágyom az éjszakát illetően, mégis húsz perc után eldurvult köztünk a helyzet, olyannyira, hogy azt kívántam, bárcsak így kezdtük volna. Nagyon lassú, érzéki és romantikus szexre vágytam, amitől az ember minden idegszála megfeszül, ehelyett Márk izomból dugott. Tűrte, talán még tetszett is neki, hogy a karjába mélyítem a körmeimet, miközben ő a csípőmet markolta hátulról.

Az ütő megállt bennem, amikor Márk telefonja csörögni kezdett hajnali fél háromkor. A legrosszabb viszont az volt az egészben, hogy az anyja kereste. Érthető okokból nem is akarta felvenni. Tényleg soha nem csinálhatjuk azt a saját házamban, amit akarunk, még az éjszaka közepén sem.

– Elköltözöm – mondta félig nevetve, mialatt a telefonját hagyta rezegni.

– Vedd már fel! Biztos vagyok benne, hogy nem jókedvéből telefonál, mikor egy szobányira van tőlünk.

Nem szólt semmit, csak átnyújtotta a telefonját. Még jó, hogy nem látta, hogy forgattam a szemeimet, mert önkénytelenül történt, nem én akartam, már megint magától jött.

– Felveszem, de ne csinálj semmit, meg se mozdulj!

Megpróbáltam pár másodperc alatt összeszedni magam, vagy legalább a hangomat és a gondolataimat, hogy meg tudjak szólalni. Nem volt egyszerű.

– Valami baj van? – szóltam bele egy kicsit ijedten, de inkább csak az ijesztett meg, hogy mennyire remeg a hangom.

– Ne haragudj, Lotti, de ki tudnál jönni?

– Ha nem ér rá reggelig, akkor...

– Úgy tűnik, hogy nem.

– Egy pillanat – mondtam, majd rögtön kinyomtam a telefont.

Sóhajtottam egy nagyot, mielőtt az arcomat az takaróba temettem, és bár tudtam, hogy valami nem oké Márk anyjával, nem bírtam ki, hogy ne mozgassam fel-le a hátsómat, de csak lassan, nehogy elfelejtsek kimenni Mártihoz.

– Egy percet kaptok – nyögte ki Márk, majd bánatomra kihúzta magát belőlem.

Gyűlöltem az ürességet, amit azokban a percekben éreztem, kegyetlen és fájdalmas volt. Lemásztam az ágyról, megkerestem a csodaszép köntösömet, és sietve elhagytam a hálószobát. Mártit a konyhában találtam meg, aki vizet kortyolgatott a pultnak támaszkodva.

– Mi a baj? – suttogtam, nehogy Borkát felébresszem.

Az arcára volt írva, hogy valami egyáltalán nincs rendben, mégsem szólalt meg azonnal. Egyetlen egy percet kaptam Márktól, ezért újra megkérdeztem, hogy miért kellett sürgősen elhagynom a szobámat.

– Iszonyatos fejfájásom van, az előbb még hánytam is, és otthon hagytam a gyógyszeremet. Megpróbáltam aludni, de így, ilyen fájdalmakkal nem tudok, pedig nagyon fáradt vagyok. Azért mondtam, hogy nem ér rá reggelig – magyarázta. – Van valamid, amitől elmúlik?

– Fogalmam sincs, mindjárt megnézem – motyogtam remegő hangon.

Másra sem tudtam gondolni, csak Márkra, hiába sajnáltam az anyját a fájdalmai miatt. Felálltam egy székre, hogy megnézzem, milyen erősebb fájdalomcsillapítót tartok a szekrényben, közben Márti a vizét iszogatta. Éreztem a tekintetét magamon, ahogy azt is, hogy meg fog szólalni.

– Kopogtam az előbb, de nem hallottátok. Kénytelen voltam telefonálni.

– Ó, igen? – mosolyogtam rá, miközben konkrétan lesült a bőr a képemről.

– Lotti, legyél velem őszinte.

Nyeltem egy nagyot, és már azt sem tudtam, milyen gyógyszert kell keresnem a rengeteg doboz között.

– Mindig őszinte vagyok, de mondd csak.

– Márk még mindig drogozik, ugye?

Megállt bennem az ütő, amint feltette a kérdést, amire őszintén kellett volna válaszolnom.

– Nem! – mondtam határozottan, hátha úgy hatásosabb.

– Anyukád mesélte, hogy pár napja nagyon furán viselkedett. Amikor kitört a kocsid szélvédője.

– Összevesztünk, persze hogy furán viselkedett, és különben is, anyám jelenléte minden, csak nem megnyugtató.

– És nem azon kaptatok össze, mert drogozott? – Úgy nézett rám, mintha tudná, hogy nem mondok igazat.

– Baszki, nem! – Nem akartam vele csúnyán beszélni, de rendesen felidegesített, ráadásul éjnek idején, amikor normális emberek alszanak, vagy épp zavartalanul szexelnének. – Elmondanám, ha valami nem lenne oké, mert tudom, hogy mindig aggódsz.

– Jól van, ne haragudj, csak tudod, ez egy kicsit hihetetlen. Jobb, hogy nem azokban az időkben találkoztatok.

Képtelen voltam a gyógyszerekre koncentrálni, mert Márti szavain kezdtem el gondolkodni, aztán azon, hogy vajon Borkát ébresztettük-e fel, mert hallottuk nyitódni az ajtót, vagy pedig Márk vált ennyire türelmetlenné, hogy kimerészkedik a szobából. Leugrottam a székről, nehogy leszédüljek róla. Pár másodperc múlva megbizonyosodtunk róla, hogy az utóbbi, így azonnal megkönnyebbültem, amiért nem kell visszaaltatnom egy nyűgös gyereket, és bár Márk eszméletlen szexi volt félmeztelenül, tartottam tőle, hogy ő nyűgösebb, mint Borka valaha volt. Jó, nem is szexi volt, hanem maga a szex, és én totál értetlenül álltam, amikor hátulról átkarolta a nyakamat, majd egy apró puszit lenyomott a fejem tetejére.

– Damn, you look terrible, mom – nyögte ki az anyjának címezve, miközben kivette a szivárványszínű gabonapelyhet a szekrényből.

– Szörnyen is érzem magam. Miért nem alszol? – kérdezte Márti, aki tulajdonképpen csak arra várt, hogy adjak neki valami orvosságot.

– Éhes vagyok – válaszolta lazán, majd felült a pultra, hogy elfogyassza a késő esti vacsoráját.

Éreztem, ahogy a szívem egyre jobban pumpál Márk látványától, aki még aközben is borzasztóan tökéletes volt, hogy azt az undorító gabonapelyhet tolta magába, amivel még sosem találkoztam a konyhában. Feltűnés nélkül vettem egy mély levegőt, és visszaléptem a székre, hogy a gyógyszerekre fókuszáljak, és végre befejezhessük, amit elkezdtünk. Végigfutott az egész testemen a jóleső borzongás, mert úgy istenigazából azt éreztem, hogy Márkot nekem teremtették, és miután találtam egy doboz erős fájdalomcsillapítót, elfelejtettem hálálkodni Mártinak életem szerelméért.

– Mi a szart csináltatok idáig? – kérdezte idegesen, amikor már biztos volt abban, hogy az anyja nem hall minket.

– Kibeszéltünk téged, aztán megkérdeztem anyádtól, hogy milyen pózban készültél, mert annyira tökéletes vagy.

– Hülye – motyogta, majd egy kanál szétázott, felismerhetetlenné vált színes trutyit nyújtott felém.

Végig a szemébe néztem, miközben a számba küszködtem a kanál tartalmát. A szívem a bordáimat verdeste, és még akkor sem tudtam szabadulni az érzéstől, amikor tudatosult bennem, hogy egyszerre ezerféle gyümölcsös ízt érzek a nyelvemen.

– Ugye ebből Borka nem szokott enni? – akadtam ki egy pillanatra.

– Fel volt bontva, úgyhogy...

– Egyáltalán hogy került az én házamba ez a borzadály?

– Semmi közöm hozzá – mosolygott rám furcsán. – Na, de milyen pózban készültem? – kérdezte, a tányért pedig lassan maga mellé tette.

– Ó, hát... – vigyorogtam. – Nem fogom tudni elmondani úgy, ahogy anyukád magyarázta, szóval mi lenne, ha inkább megmutatnám?

Két kezével megfogta az arcomat és lesmárolt. Gyűlöltem a gyümölcsös ízét az ismeretlen forrásból származó gabonapehelynek, mégis elmondhatatlanul jólesett Márk csókja.

Már majdnem reggel lett, mire megmutattam neki, milyen pózban is készítették a szülei, de egyáltalán nem hiányzott az alvás, mert vele minden perc olyan volt, mintha álmodnék.

Borka fél kilenc után kelt fel, és emiatt észhez sem bírtam térni. Nem szokott későn elaludni, így reméltem, hogy ki is pihente magát, nem csak egyszerűen a biológiai órája miatt dobta ki az ágy. Márkot hagytuk aludni, mert egyáltalán nem voltam vevő az elvonási tüneteire, örültem, hogy végre tiszta fejjel végig tudja aludni a délelőttöt. Mártival sokat beszélgettem, míg készülődtünk a bulira, majd keresztbe vetették a számításaimat a szüleim, ugyanis jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztek meg. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy egyre többen vagyunk az udvarban. Borka mindenkinek örömmel elmesélte, hogy az apukája is eljön, úgyhogy ezerrel imádkoztam, hogy tényleg megjelenik, és nem vágja át a gyereket. Zoé segített a konyhában anyámnak, akivel egy árva szót sem beszéltem, Márti pedig nem hagyta, hogy apám már a buli elején berúgjon, folyamatosan szóval tartotta. Leültem egy pillanatra közéjük, és mivel nyitva volt az ajtó, hallottam, hogy Márk csak Zoénak köszön. Imádtam, hogy anyám sértettségi szintje pontosan annyira hagyta hidegen, mint engem. Azonnal mosolyra állt a szám, ahogy megpillantottam, hogy a terasz felé tart.

– Jó reggelt! – köszönt zavarában.

– Épp időben – vigyorgott rá apa, miközben az öklét nyújtotta felé.

Sosem láttam ezelőtt, hogy ökölpacsit adnak egymásnak, pedig annyira reflexszerűen űzték, hogy egyre biztosabb lettem benne, hogy nem először csinálják.

– Már jobban nézel ki – hajolt közelebb az anyjához, hogy lenyomjon az arcára egy puszit.

Rám nézett, én pedig elfelejtettem levegőt venni. Ez az érzés sosem szűnik meg?

– Jobban is érzem magam – mosolygott elégedetten az anyósom, aki az éjszaka folyamán kibaszta nálunk a biztosítékot, de persze a lényeg az, hogy elmúlt a migrénes fejfájása.

Elemi pánik tört rám, mert azt hittem, hogy külön nekem nem köszön, aztán egy másik fajta, amolyan “észt és szívet megállítós pánik”, amiért apám előtt megcsókolt, miután a szerelmének nevezett.

Őrülten szerelmes voltam belé, és ezt korántsem abban az értelemben kell elképzelni, ahogy azokat a perceket, amikor úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok a gyerekem apjába. Teljesen helyénvalónak éreztem, hogy Márk miatt újra és újra, örömmel végigjárjam a poklot poklát az idióta függősége miatt. Külső szemmel sokszor úgy tűnhetett, mintha elmentek volna nekem otthonról, de az igazság az, hogy el is mentek, nem tudtam józanul gondolkodni, amikor vele voltam. Apa a pohara mélyére nézett, ahelyett minket figyelt volna, és hiába utáltam bármit is csinálni a szüleim előtt, egy másodperc alatt megnyugodtam. Mert nem érdekelt. Azt akartam, hogy az egész világ tisztában legyen vele, hogy mennyire odáig vagyunk egymásért. Tudtam, hogy apám nem bírja ki, hogy ne tegyen valami vicces megjegyzést Márk hajára, ahogy azt is, hogy Ari úgyis félrehív, hogy közölje, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szerint Márk túl tökéletes. Minden rendben volt, és meglepően jól éreztem magam még úgy is, hogy anyám öntelt képét kellett nézegetnem. Pontosabban csak addig volt minden rendben, míg meg nem érkezett Borka apja. Persze hálás voltam neki, amiért ezúttal nem okozott csalódást a gyerekemnek, mégis nehezemre esett elviselni. Márk viselkedésétől egyáltalán nem tartottam, az övétől viszont annál inkább, mégis anyám volt az, akinek köszönhetően úgy éreztem, hogy minden el van cseszve. Anyámnál aljasabb lényről először és utoljára a Bibliában számoltak be. Amint megérkezett az exem, anyám rohant elé Borkával a kezében, és attól a pillanattól le sem szállt róla. Feltűnően és hangosan vihogott, amire apa is fel-felfigyelt, majd rám és Márkra nézve rázni kezdte a fejét.

– Nem felejtem el megkérdezni tőle, hogy ez mire jó – motyogta, miközben le sem vette a szemeit anyámról és az exemről, akire Borka a szó szoros értelemben rátapadt, ami természetesnek mondható, anyám viselkedésével ellentétben. – Nem... – nevette el magát végül. – Nem akarom tudni, hogy miért csinálja ezt.

Láttam Márti arcán, hogy ő is kezdi magát kényelmetlenül érezni, hiszen anyám ezzel megmutatta, hogy Márkot nagyjából semmibe veszi, és éppen azt az embert isteníti, akit a földbe kellett volna taposnia Borka miatt. Márk természetesen viselkedett, ahogy szokott is, mégis tudtam, éreztem, hogy gond nélkül provokálná anyámat, de talán a sajátja miatt nem került erre sor.

– Lotti, gyere ide, kérlek! – szólalt meg váratlanul az exem, szinte kiabált jókedvében, én pedig úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna.

Márk felé fordultam, aki épp elnyomta a sokadik cigijét.

– Bébi, kihoznád a Jägert a hűtőből? – kérdeztem zavartan, mire ő olyan hülyén nézett rám, hogy azonnal kitisztult a totál elborult elmém. – Komolyan mondtam, mi a baj?

– Nem kell innod attól, hogy anyád az eszét játssza – nevette el magát apa.

Megráztam a fejem, felálltam az asztaltól, és gyors léptekkel elindultam az italomért. Idegesen téptem fel a hűtő ajtaját, majd, amint az üveghez értem, a számhoz is emeltem. Ha nem jön utánam az exem, sikerül kortyolni néhányat az italból. Mosolyogva fordultam meg, hogy mielőbb túlessek a mondandóján.

– Már az előbb is szóltam – rázta a fejét értetlenül. – Te iszol?

– Úgy ismersz? – kuncogtam.

– Nem, éppen ezért kérdezem.

Gondolkodás nélkül meghúztam az üveget, és úgy nyeltem le az égető, keserű löttyöt, mintha a sötétzöld üvegben mindig is víz lett volna.

– Mit akarsz? – Nem akartam nyers lenni, de pechére sikerült.

– Anyukád mondta, hogy elég kevés időd jut Borkára a munkád miatt, amivel nem keresel túl sokat, szóval... – Megállt a szívem, és mielőtt folytatta volna, a pultra vágtam a Jägert, jelezve, hogy eleget hallottam.

– Nincs szükségem a pénzedre, mielőtt azt hinnéd. Nincsenek anyagi gondjaim, sose voltak. Nem is értem – nevettem fel keservesen.

– És az idővel hogy állsz?

– Magam osztom be, ahogy eddig is.

Váratlanul Zoé lépett be a terasz ajtaján, akinek köszönhetően nem kellett beszámolót tartanom az exemnek a pénzügyeimről.

– Basszus, Lottesz, már megint jägerezel? – kiáltotta el magát meggondolatlanul Zoé.

– Már megint? – kérdezett vissza riadtan a múltam.

– Zoé úgy értette, hogy múltkor a szeme láttára ittam belőle pár kortyot, mert tudod, szar a gyomrom, és úgy gondolom, hogy ez jót tesz.

Sok mindent gyűlöltem az életemben, de azt különösképpen, amikor Zoé miatt kellett magyarázkodnom, mert folyton eljárt a szája olyan dolgokról, amikről nem kellett volna még csak említést sem tennie. Mielőtt bármelyikük is megszólalt volna, az italt visszatettem a hűtőbe és elhagytam a konyhát. Magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, nehogy bárki megzavarjon elmélkedés közben. Anyámon a világért sem tudtam túltenni magam. Nem akartam elhinni, hogy simán, gond nélkül felülmúlja önmagát, és azt hazudja, hogy keveset keresek a munkámmal, miközben pontosan tudta, hogy anyagilag mindig is jól álltam. Ha ez nem így lett volna, apámtól kérek segítséget, nem tőle, és végképp nem Borka apjától. Tény, hogy a gyerekkel sosem tudtam annyit foglalkozni, amennyit szerettem volna, de mindig is az lebegett a szemem előtt, hogy minden forintért meg kell dolgoznom annak érdekében, hogy a jólétből egy fikarcnyit se kelljen feladnunk.

Mivel Borka jól érezte magát az apjával, megpróbáltam a lehető legjobb képet vágni ehhez az egész bulihoz. Márk apámmal iszogatott a teraszon, én pedig félrevonultam Ariékkal, hogy átrágjuk magunkat az elmúlt hetek eseményein. Nem számítottam rá, hogy anyám képes lesz egy pillanatra magára hagyni az exemet a gyerekkel, míg kinyögi, hogy Beának a kisfia egy tündér. Mindannyian elsápadtunk a hír hallatán, hiszen hamar kiderült, hogy egyikünk sem látott képeket a kisfiúról, sőt, arról sem tudtunk, hogy megszületett. Ariana arra buzdította Nikit és Zoét, hogy járjanak utána, hogy miért nem lehettünk szemtanúi a kisfiú első néhány fotójának.

– Nem találom az ismerőseim között – sóhajtott fel Niki.

– Én se. Olyan, mintha letiltott volna minket – tette hozzá tágra nyílt szemekkel Zoé.

– Ezt most nem mondjátok komolyan? – háborodtam fel, majd a telefonomért rohantam, ami annál az asztalon volt, aminél Márk ücsörgött apámmal.

Szó nélkül felkaptam a telefont, a szerelmem meg totál értetlenül nézett rám, aztán nevetve közölte, hogy apával hagytak nekem ajándékot. Mosolyogva nyitottam meg a fotókat, mert sejtettem, hogy lőttek néhány szelfit. Imádtam őket, de tényleg.

Megrökönyödve tapasztaltam, hogy Bea engem is letiltott minden közösségi oldalról. A tiltás okán kívül más nem igazán érdekelt, ezért kikerestem a számát, és megpróbáltam elérni, de még a telefonszámomat is blokkolta. Nem jutottam hirtelen szóhoz, pedig a többiek ezerrel kérdezősködtek. Elkértem anyámtól a telefonját, majd leültem a barátaim közé, hogy vegyünk együtt egy pillantást Bea profiljáról. Fogalmam sem volt, hogy mikor tiltott le, de amikor megláttam egy közös képét a barátjával, tudatosult, hogy már hetekkel ezelőtt blokkolhatta a profilomat és a többiekét is. Boldognak tűntek együtt, amit eddig is tudtam, illetve sejtettem, mert mindig úgy beszélt a pasijáról, mintha teljesen más lenne, mint a többi férfi, szinte már úgy állította be a dolgot, hogy a srác valójában egy földönkívüli.

Megevett az ideg anyám miatt, az exem miatt, aztán még Bea is rátett egy lapáttal a problémáimra. Ok nélkül nem kaphattunk tiltáskát, az okot pedig nem ismertük, így megpróbáltam elengedni a zavaros és megoldhatatlannak tűnő rejtélyt. Úgy éreztem, hogy totál el lett cseszve a napom, ahogy a buli is, de ebben akkor lettem teljesen biztos, amikor az exem újra betalált a konyhában.

– Nem akarlak zaklatni, baba, csak őszintén érdekel, hogy miért vagy vele, ha nem működik köztetek a dolog? – kérdezte tőlem nyájasan.

– És ezt is anyám mondta? – nevettem fel hisztérikusan.

Nem válaszolt, úgyhogy tudtam a választ. Már nem akartam idegeskedni, inkább elővettem a legjobb tudásomat színészetből, és mosolyogva közöltem vele, hogy minden a legnagyobb rendben van köztünk.

– Anyukád szerint túl sokszor vesztek össze – nyögte ki félve.

Az volt a tippem, hogy a reakciómtól fél, hiszen elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy tudja, hogy foggal-körömmel harcolok az igazamért, és a végsőkig kiállok az az ember mellett, akit szeretek.

– Összekapunk és kibékülünk. Ebben mi olyan nagy szenzáció?

– Ja, nem erről van szó, csak azt szeretném, ha rendben lennél – terelt.

– Miért fontos neked, hogy rendben legyek?

– A gyönyörű lányom anyukája vagy, és mindig is az leszel, ha tetszik, ha nem.

A pulton támaszkodott mindkét kezével, és miközben a válaszomra várt, bámult, végignyalta az alsó ajkát. Ha ezt nem is vettem figyelembe, a tekintete éppen elég volt ahhoz, hogy nyugtázzam magamban, hogy még mindig, bármikor és bárhol, ha szólnék neki, gerincre vágna.

– Szeretjük egymást, a többi nem számít – mondtam határozottan.

Lassan közelebb lépett hozzám, óvatosan megkerülte a pultot, és a karomért nyúlt. Kíváncsi voltam, mit tervez, ezért hagytam, hadd simítson végig az alkaromon, majd a kézfejemen. A legrosszabb értelemben futott végig a bőrömön a borzongás.

– Márk nagyon szerencsés – suttogta, közben egyre közelebb araszolt hozzám. Néhány másodperc múlva már az aurámban taposott, és nem vette le a cipőjét. – Ha visszatekerhetném az időt... – sóhajtotta a fülembe.

Undorodtam a kialakult helyzettől, ezért a lehető leggyorsabban elugrottam tőle. Amikor végre úgy éreztem, hogy fellélegezhetek, Márk lépett be az ajtón, Borkával a kezében.

– Anyát vagy apát keresi – vigyorgott, de hiába, mert láttam rajta, hogy egy kicsit meglepődött, amiért kettesben voltam Borka apjával.

Átvettem tőle a gyereket, akit a kelleténél is jobban megszorongattam és szétpusziltam. Mivel Borka kitalálta, hogy ha már bent van az apja, megmutat neki valamit a szobájában, végre kettesben maradtam Márkkal a konyhában.

– Mizu? – kérdeztem, miközben megfogtam a kezét.

– Veled mizu? – Úgy nézett felhúzott szemöldökkel, hogy a térdeim remegni kezdtek.

Válasz helyett a tökéletes ajkainak estem. Szerelmeskedés közben a konyhapultra ültetett, a lábaim közé lépett, és percekig el sem szakadt a számtól. Borka ajtajának a halk csukódására figyeltünk fel, majd arra, hogy Borka elrohan mellettünk. A szerelmem reakcióideje sokkal jobb volt, mint az enyém, időm sem volt leugrani a bútordarabról. Mire észhez tértem, Márk már a terasz felé tartott, miután meghúzta a hajamat, az exem pedig felém tartott. Idegesen pattantam le a pultról, mintha érdekelt volna, hogy látta, amit látott. Végigsimítottam a hajamon, hogy egy kicsit megigazítsam, és a felsőmet is lejjebb húztam a hasamon.

– Életemben nem voltam még ilyen féltékeny – mosolygott rám, mondanám, hogy kedvesen, de nem kedves volt, hanem kibaszottul perverz.