3. fejezet ☼

Meg kellet volna már rég tanítanom a kölyköt arra, hogy hogyan kell mentőt hívni az anyjának, ha éjnek idején rossz híreket kap. Igen, komolyan azt éreztem, hogy csak arra van szükségem, hogy az infúziómon lecsöpögjön két liter pálinka. Olyasféle, amit a szülőfalumban főzettek az idős bácsik. Nem fért a fejembe, hogy miért nem hívott fel azzal az ürüggyel, hogy laza három hónap után kíváncsi lett ránk. Mélységesen nagyot csalódtam benne. Hónapokon át nem érdeklődött a gyereke felől, és ez fájt a legjobban. Az egy dolog, hogy én már nem hoztam lázba.
Megpróbáltam az idétlen mesére fókuszálni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ha a fővárosban élnénk még, lett volna egy jó éjszakám, de így ez a szituáció borzalmas. Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy az interneten böngésztem. Miután szarrá untam a közösségi oldalakat, megoldatlan bűntényekről olvasgattam.
Aludtam körülbelül negyedórát, azt is reggel hat tájékán. Mire Borka felkelt, megpróbáltam a legjobb formámat hozni, és ami a legjobb, hogy kilencre vártam a legelső vendégemet. Át sem tudtam teljesen gondolni a kialakult helyzetet, mert nem tudtam hirtelen előkapni senkit, hogy vigyázzon Borkára, míg dolgozom. Maradt az a megoldás, hogy velem lesz a szalonban, míg nem végzek. Abban bíztam, hogy nem lesz annyira zavaró a jelenléte, mint pár hónappal ezelőtt.
Borka palacsintát reggelizett, ám ezúttal tök egyedül, mert nekem egy falat sem ment le a torkomon. Végig azon kattogott az agyam, hogy mikor fog végre felhívni. Annyira szeretni akartam újra, pedig egyre kilátástalanabbá vált a helyzetünk. Az, hogy Alexszel lefeküdtem, az egy teljesen más téma. Lehet, hogy baromság volt, de minden jó  ellenére sem éreztem iránta semmit. Ha ő másképp gondolná, már millió lehetősége lett volna eljönni, hogy megtegyük újra. Talán letudta annyival, hogy felírt a listájára.
Kimentünk Borkával a ház elé, ott vártuk az első vendégem érkezését. Meglepődtem, amikor egy középkorú nő szállt ki az autóból, akin az tűnt fel először, hogy borzasztóak a pillái. Más elcseszett munkáját korrigáljam? Ez egyáltalán nem az én stílusom volt. Illedelmesen bemutatkoztam neki, majd kinyitottam az ajtót, hogy beljebb invesztáljam.
– Tegeződjünk, Lotti! – kedveskedett.
– Rendben. Szóval akkor… te vagy az első vendégem! – mosolyogtam.
– Azt írtad, hogy korábban Budapesten dolgoztál – kötözködött.
– Igen, és úgy értettem, hogy itt, ebben a szalonban az első leszel te.
– Értem – válaszolta kissé lekezelően, majd helyet is foglalt a székben. Vettem egy mély levegőt, mert szabályosan rettegtem a luvnyától.
– Nem fog zavarni, a kislányom, míg dolgozom? – kérdeztem félve.
– Nem, dehogy! – mosolygott, én pedig egyre jobban azt éreztem, hogy totál be vagyok szarva tőle. 
A gyerekem csendben ült a kanapén, majd óvatosan a könyvekért nyúlt, amiket áthozott magával.
Leültem, bekapcsoltam a lámpát, és azonnal érdeklődni kezdtem: – Ez egy helyi riválisom munkája?
– Igen! – nevette el magát. – Nem találok egy normális pillást, hiába fordultam meg már több szalonban az elmúlt pár évben – tette hozzá flegmán.
– Hát, ez egy hányinger munka, akárki is csinálta.
– Ennél jobbat itt nem tudnak.
– Ez szomorú – röhögtem gúnyosan.
Nem, egyáltalán nem volt szomorú a tény, miszerint mindenki szarul dolgozik, hiszen számomra ez csak egy hatalmas lehetőséget jelentett. Először le kellett oldani a borzadályt a szemeiről, majd egy kis idő múlva neki is álltam az építésnek. Időközben beszélgettünk, bár főként csak ő kérdezősködött a munkámról. Izgultam és aggódtam. Látszott rajta, hogy szigorú. Minden egyes szálnál szétgyalázott a szorongás. Próbáltam minél precízebben csinálni, de fejben nem a szalonban jártam. Még a Kanári-szigeteken is voltam, csak a szalonban nem. Miért egy ilyen kritikus spinének kellett lenni az elsőnek? Megevett az ideg, de az egy kicsit nyugtatott, hogy a fővárosban nem volt rám soha panasz. Bő másfél óra elteltével készült el a remekmű. A szívem majd kiesett a helyéről, amikor közelebb lépett a tükörhöz. Egy bíbelődött, az ujjai segítségével fésülgette a frissen felhelyezett szálakat.
– Remélem, tetszik! – mosolyogtam.
– Ó, ez gyönyörű! – vigyorgott vissza. – Na, igen, a többi pillástól is minimum ezt vártam volna, de meglátjuk pár nap elteltével – tette hozzá megváltozott hangnemben.
– Bírnia kell, viszont hónapokig nem tudtam dolgozni, így lehet, hogy kicsit kimentem a gyakorlatból.
– Jaj, ezt nem lehet elfelejteni! Olyan, mint a biciklizés.
– Nem mernék biciklire ülni – nevettem kínosan.
Nézegette még pár percig, én pedig közben elmondtam, hogy mire figyeljen oda. Úgy tűnt, hogy végre elmegy, és békén hagyjuk egymást. Remegő kézzel írtam meg a számlát, amit egy hatalmas mosoly kíséretében nyújtottam át neki. Elégedetten bólogatott, majd az asztalra helyezte a pénzt.
– Hívlak, drágám, ha beválik! – vigyorgott rám. Olyan átlátszó volt a vigyora.
Az ilyen emberektől mentsen meg a jóisten mindenkit. A hideg futkosott a hátamon a nőtől.
– Látod ezt, Boriska? – kérdeztem, miközben lebegtettem előtte a pénzt.
– Aha – nézett rám furcsán.
– Ha ebből lesz nekünk legalább száz darab, irtó boldog leszek! – nevettem.
A gyerek természetesen nem értette, hogy miért kezdtem el szinte visongva tapsolni a gyorsan megkeresett pénztől. Addig jó, míg neki különösebb fogalma sincs ezekről a komoly dolgokról. A második vendégemet másnapra írtam be, mert nem akartam rögtön belevágni a lecsóba, pedig égette a kezeimet pénz. Mindig is akkor éreztem magam biztonságban, ha tele volt a pénztárcám.
Ebéd után Borka nem akart aludni, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyünk sétálni. Ki kellett eresztenem a gőzt. Útközben felhívtam Arit, hiszen pár napja volt vissza a szülés időpontjáig. Úgy izgultam érte, mint még soha. A szavaiból ítélve, jobban félt a szüléstől, mint én, pedig én sem voltam piskóta. Sokkal komplexebb minden, ha az ember lánya egy ikerpárt hord a szíve alatt. Próbáltam Arianát megnyugtatni, miközben pontosan tudtam, hogy a mellébeszélés ilyenkor nem segít. Lélekben egymás mellett vagyunk 0-24-ben, és csak ez számít.
Alig köszöntem el Aritól, alig tértem észhez a hangjától, az az átkozott telefon csörögni kezdett a farzsebemben.
– Mi a helyzet a város másik végén? – röhögtem köszönés helyett.
– Ráérsz? – kérdezte.
– Attól függ, miről lenne szó.
– Beülhetnénk a valahova kajálni és dumálni. Valakivel beszélnem kell, mert megbolondulok! – akadt ki.
– Húsz perc múlva ütőképes leszek. Addig kibírod? – nevettem.
– Kénytelen leszek.
Megbeszéltem Borkával a tervet. Őrült a híreknek, mert azt is elmondtam, hogy a menü nem lesz más, mint hamburger sült krumplival. Kíváncsi voltam, mit akarhat annyira Bea, így a telefonhívás után el is indultunk hazafelé. Megkerestem a táskámat, amit pár perc elteltével bedobtam az autóba, és beültettem a hátsó ülésre a gyereket. Olyan furán nézett rám.
– Miért vagy ilyen szótlan? – kérdeztem. Borka lóbálta a lábát, ezzel összerugdosta az ülést. Indokolatlanul volt megsértődve. – Jó, akkor ne válaszolj! – akadtam ki rá, mire  elnevette magát. – Utálom, amikor ilyen vagy! Az előbb még örültél, hogy megyünk kajálni.
Hiába próbáltam szóra bírni, nem sikerült. Elképzelésem sem volt, mi lehetett a sértődés tárgya, de inkább nem firtattam tovább a dolgot. Tök feleslegesen tartottam az összes kérdésemet.
A gyorsétterem előtt parkoltam le, aztán azzal egy kísérteties ténnyel találtam magam szemben: Borkának az égvilágon nem volt semmi baja, csak ráragadt az agyament viselkedésem. Alig akart kiszállni az autóból, Bea pedig türelmetlenül sietett felénk.
– Sziasztok! Mi a helyzet, Bori? – kérdezte kedvesen.
– Ne erőlködj, morcos – röhögtem.
Kikértük a kosztot, amit tök hamar elkészítettek, így pár perc elteltével le is ültünk egy szimpatikus asztalhoz.
– Mi a baj, Bea? – kérdeztem.
– Mondd előbb te, mert rossz rád nézni!
– Az én problémám hol van a tiédhez – legyintettem. – Sikerült beszélni anyukáddal?
– Voltam nála, de nem mondtam semmit a terhességről.
– Az stabil. Mire jutottál?
– Semmire. Fogalmam sincs, hogy ki lehet a gyerekem apja, viszont elkezdtem beszélgetni a neten egy sráccal, aki nagyon normálisnak tűnik – mesélte izgatottan.
– Az összes farokkal rendelkező lény egy szörnyeteg. Miből gondolod, hogy normálisabb, mint a többi, akivel idáig volt dolgod? – nevettem.
– Állandóan negatív vagy!
– Nem vagyok az, ez az igazság. Említetted neki, hogy terhes vagy?
– Dehogy is! Hogy mondhatnám el neki?
– Akkor mégis miből gondolod, hogy tényleg normális? – Nem akartam kiröhögni, de sikerült. – Bocs, csak…
– Hidd már el, hogy érzem, hogy ő más!
– Én is sokszor éreztem ilyesmit, aztán rájöttem, hogy baromság. Mind ugyanolyan. Az a fontos nekik, hogy mindig legyen kit baszogatni – húztam meg a vállam. – Szerencsés leszel, ha elfogad a gyerekkel együtt.
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz! Áruld már el, hogy mi a bajod! – parancsolt rám.
– Rosszul aludtam, aztán délelőtt megérkezett a legelső vendégem, aki átkozottul szigorú volt. Féltem, hogy nem fog neki tetszik, de végül elégedetten távozott. Ja, és ami a legjobb, hogy egy itteni szempillás munkáját kellett kijavítanom. Botrányos volt – meséltem.
– De ez tök jó! Ne legyél már így letörve! – mosolygott.
– Igen, ez a része egész jó, viszont van még valami.
– Tudtam! Az arcodra van írva, hogy történt valami rossz is.
– Tegnap délután Zoé lelépett a barátjával, és estére a fővárosi lakásban szálltak meg, aztán Zoé felhívott, hogy elmeséljen valamit. Tökre nem számítottam erre az egészre.
– Folytasd! – röhögött.
– Egy házban lakó öregasszony megint leadta neki az infót, holott senki sem kérte meg arra, hogy pletykáljon.
– Mit mondott?
– Csak annyit, hogy… – akadt el a szavam. – Szóval ő keresett minket, de gondolom, megint elhagyta a kulcsait, így bemenni nem tudott.
– Mármint az, akire gondolok?
– Biztosan, csak Borka miatt nem akarom részletezni – suttogtam.
– Igen, megértem, és azt is, hogy emiatt rossz kedved van.
– És az a legjobb, hogy szerintem meglepetésnek szánta volna magát, mivel nem is beszéltünk hónapok óta – tettem hozzá.
– Mit tennél, ha felhívna?
– Kinyomnám – röhögtem.
– Oké – vigyorgott.
Dehogy nyomnám ki. Egyértelmű, hogy felvenném, és boldogan végighallgatnám a szentbeszédét, végezetül pedig elárulnám neki a pontos címünket. Kinek jó ez az egész? Senkinek.
Mivel kellemes idő volt odakint, nem mentünk azonnal haza, hanem beszélgettünk még egy darabig az étterem előtt.
– Csúszdázhatok? – kérdezte Borka mindkettőnk meglepetésére.
– Jé, te tudsz beszélni?
– Aha – válaszolta, miközben nagyon mérgesen nézett rám.
– Egyébként nem, mert a rosszullét kerülget ettől a csúszdától.
– Van a dombon egy játszótér, miért nem sétálunk át? – kérdezte Bea.
– Főnökasszony? – néztem kérdőn a gyerekre.
– Menjünk, légyszi! – vigyorgott rám.
Ok nélkül nem szokásom megsértődni, tehát nem jól tapadt rá ez a viselkedés. Mire odaértünk, Borkának csak-csak megeredt a nyelve: – A mamával is itt voltunk! – Úgy szaladt előre, mintha nem lenne holnap.
– Igen, de akkor sem estél össze, ha jól tudom, úgyhogy most se tegyél ilyet! – kiabáltam utána.
Az egész környék, sőt, az egész kisváros kihalt volt. A játszótér körül egy lélek sem járt, míg ott voltunk.  Élveztem a csendet, ahogy azt is, hogy nem kell pár másodperc alatt egy tucat emberrel találkoznom. A nyüzsgő fővároshoz képest, ez a hely pusztának vagy tanyának számított. Beával leültünk egy padra, míg Borka fel-alá rohangált.
– Te is észrevetted, hogy apám odáig van a szomszéd csajért? – kérdeztem sóhajtva.
– Észre, de ez nem azt jelenti, hogy meg is csalja az anyukádat – magyarázta.
– Tegnap Gréta azt állította, hogy csak szimpatizálnak egymással.
– Akkor az úgy is van, ne aggódj!
– Nem aggódom, csak jól ismerem apát. Ebből még baj lesz.
– Fő a nyugalom, feleslegesen ne izgulj! Ja, valamit még mondanom kell – titokzatoskodott.
– Jaj, ugye nem Alexről akarsz beszélni? – nevettem.
– Dehogynem! Apukád nem az egyetlen, akinek tetszik Gréta.
– Alex nem akar attól a ribitől semmit.
– Miből gondolod? – kérdezte meglepődve.
– Ha úgy lenne, ahogy állítod, szerinted az én ágyamban kötött volna ki?
– Na, ne viccelj!
– Féltékeny lettem, összevesztünk, aztán lefeküdtem vele – meséltem röviden.
– Miért csináltál ilyet?
– Fogalmam sincs. Elborult az agyam, de legalább jó volt.
– Ez azt jelenti, hogy végre túl fogsz lépni a gyereked apján?
– Egyáltalán nem, engem nem érdekel Alex – nyögtem be. Éreztem, hogy Bea nem erre a válaszra számított. – Szórakozni Alex is jó, de másra nem – tettem hozzá.
Bea úgy csinált, mintha mindent jobban tudna, ezért idő előtt leállítottam, és arra kértem, hogy meséljen ő. Természetesen az anyja miatt aggódott folyamatosan, hiába jártattam a számat, hiába tanácsoltam azt, hogy találjon ki valami kegyes hazugságot. Az én helyzetem sem volt sokkal egyszerűbb, hiszen nem voltam jóban a szüleimmel, ezzel ellentétben Beának jó a kapcsolata az anyjával. Az már gáz, hogy Beának fogalma sincs arról, hogy ki lehet az apja a gyereknek. Erre csak azt tudtam mondani, hogy én is egyedül nevelem Borit, és egyáltalán nem könnyű. Oké, neki van apja, de sokra megyünk vele, ha egy igazi gyík. Hatalmasat csalódtam benne, amiért hónapok óta nem kíváncsi a kislányára. Nála tökéletesebb gyereket el sem tudnék képzelni, az apját meg egyszerűen nem érdekli. Minden fájdalom közül, amit eddig éreztem, talán ez a legrosszabb. Bori már elmúlt kettő, így lassan képes lesz felmérni ezt a borzasztó helyzetet. Nem hazudhatom neki örökké azt, hogy az apja elfoglalt.
– Sajnálom, de nem tudom, hogy mit mondhatnék.
– Majd valamit kitalálok ám, csak még egyelőre tanácstalan vagyok – mosolygott pozitívan.
Miután kibeszéltük az elmúlt pár hét történéseit, és Borka is kiszórakozta magát, elindultunk visszafelé. Időközben rájöttem, hogy végül is jólesett elmondani valakinek, hogy Alexszel túlestünk a dolgon. Muszáj néha ilyen dolgokról is beszélgetni valakivel, mert ha az ember mindent magában tart, előbb-utóbb a diliházban köt ki. Rendkívül felzaklatott Zoé meséje, egyszerűen nem tértem napirendre.
Az étterem parkolójában köszöntünk el egymástól. Végtére bántott, hogy nem tudtam használható tanácsot adni Beának, de bíztam benne, hogy lesz annyi esze, hogy valami ésszerű hazugságot talál ki. Hazafelé újra fel akartam hívni Arianát, ám ez elmaradt, mert Borka kikönyörögte, hogy felmenjünk a szüleimhez. A barátnőm helyett anyámat hívtam, aki közölte, hogy csengessünk, ha az ajtóban vagyunk.
– Nem akartam a mamával találkozni – sóhajtoztam.
– Miért? – nézett rám furán.
– Ne vágj már ilyen fejet! Nyugi, rájössz mindenre, ha nagy leszel – nevettem.
A ház mögötti parkolóban töltöttünk nagyjából húsz percet, ugyanis Borka nem bírta ki, hogy ne csalogassa magához a macskákat. Egyre több állat gyűlt körénk, az egészen aprótól a hatalmas példányokig. A gyerekem annyira szerette az állatokat, hogy akár estig képes lett volna a macskákat bámulni.
Alig tudtam rávenni, hogy induljunk el. Az ajtó előtt álldogáltunk, Borka pedig a segítségemmel legalább negyvenszer megnyomta a csengőt. Furcsa volt, hogy nem nyitottak nekünk ajtót, ezért újra fel kellett hívnom anyámat a mobilján.
– Kinyitod még ma, vagy haza is mehetünk? – kérdeztem lekezelően.
– Jaj, azt hittem, hogy csak később jöttök! Lehalkítottam ezt a kütyüt. Nyomjátok meg újra!
– Miért halkítottad le? – nevettem.
– Hát, hogy ne zavarjanak. Azt hittem, hogy később jöttök – mondta, én pedig rányomtam a telefont.
Felkaptam volna a gyereket, hogy haladjunk is, de Borka az összes lépcsőn fel akart ugrani, így a liftig ugráltunk. Nem éreztem a térdeimet, kiköptem a tüdőmet, és soha jobban nem örültem még a felvonó látványának.
– Na, menjél! – utasítottam a lift előtt állva.
– Félek! – kiáltotta, miközben hátrébb szaladt.
– Attól nem féltél, hogy elesel a lépcsőn? – kérdeztem.
Borka a lépcsők fele mutogatott, majd suttogva kérdezte, hogy megyünk-e.
– Most komolyan azt akarod, hogy lépcsőzzünk fel a negyedikre? Ha beszállnál a liftbe, egy pillanat alatt ott lennénk – magyaráztam feleslegesen.
– Félek tőle! – mondogatta egyre hangosabban.
– Esküszöm, tisztára olyan vagy, mint… – ránéztem, és inkább be sem fejeztem a mondatot. Kibaszottul az apját láttam meg benne.
Eddig nem félt a liftben. Eddig nagyjából semmitől se félt, mi a franc lőtte? – Megígéred, hogy nem fogsz ugrálni? – kérdeztem mosolyogva.
– Ühüm – bólogatott, majd megfogtam a kezét, és elindultunk felfelé.
Amikor felértünk, megpillantottuk anyámat, aki izgatottan ácsorgott az ajtóban, és nyomkodta a telefonját.
– Miért lépcsőztetek? Megint elromlott az a vacak lift? – kérdezte idegesen.
– Az unokádat kérdezd – húzkodtam a vállamat.
A lakásban apa várt minket. Borka drámaian elmesélte neki, hogy nagyon fél a liftektől, ezért kellett végigszenvednünk az utat. Rengeteget beszélgettünk, pedig megszólalni sem volt eleinte kedvem, aztán Borka eszegetett is, így nagyjából másfél órát töltöttünk a szüleim lakásán. Úgy tűnt, hogy anyám minden haragja elszállt, így kész voltam egy újabb őrültségre, amitől kiborulhat.
Gréta és Kevin a járdán sétálgattak, amikor leparkoltam a ház előtt. Éreztem, hogy beszélgetnem kell vele is, pedig abszolút nem maradt hangulatom az emberekhez. Borka és Kevin integettek egymásnak, én meg lazán dobtam egy szevaszt a szomszédasszonynak. Borka kérlelni kezdett, hogy hadd tartson a szomszédainkkal.
– Hát, sziasztok! – köszöntem mosolyogva, miközben belül ordítottam az ember undortól.
Semmi érdekes nem történt, csak meghallgattunk egymás unalmas háziasszonyos sztoriját (nem mintha nekem lennének olyanok), ezután Borka letámadott, majd azt kérdezte, hogy bemehet-e Kevinnel hozzánk. Tudtam, ha nemet mondok, ordítani fog, viszont ha igent, akkor még vár rám néhány unalmas sztori. Helyet foglaltunk a nappaliban, a két gyerek pedig berohant Borka szobájába. Tíz perc ücsörgés után elindultam a gyerekszoba felé, hogy felmérjem a terepet. Untam Grétát. Rohadtul untam.
– Bocsánat a zavarásért, csak annyit akartam kérdezni, hogy nem isztok-e valamit? – vigyorogtam a gyerekszoba ajtajában.
– Almalé, almalé – kiabálta Borka.
– Kevin, és te? – nevettem.
Miután teljesítettem a gyerekek rendelését, visszakullogtam Grétához a nappaliba. Próbáltam leplezni, hogy egyáltalán nincs kedvem hozzá, így mosolyogtam, amikor lehuppantam mellé. Grétának egyfolytában szólt a telefonja, de ő azonnal kinyomja. Nem akartam rákérdezni, semmi közöm nem volt hozzá, hogy ki keresi, ám neki azonnal feltűnt, hogy észrevettem, hogy minden hívást ignorál. Elég kínos volt mindkettőnk számára, így repülő üzemmódba tette a készülékét, amit aztán ledobott közénk a kanapéra. Az utána következő dologra rohadtul nem számítottam. Mindenre számítottam, de arra nagyon nem, hogy a repülő üzemmódtól függetlenül repkedni fognak az értesítések a telefonjára, mégpedig Alextól. Akaratlanul is láttam, hogy ő írogat neki, méghozzá rendületlenül és kitartóan. Feltűnően elkezdtem köhögni, majd rá is kérdeztem a lényegre. Tökmindegy volt, látta, hogy megláttam. Nem volt mit titkolni.
– Mit akar tőled ez a farok? Ő az idegesítő telefonáló is? – röhögtem fel kínosan.
– Hát, ööö… igen, ő keres – dadogott.
– Jézusom, de mit akar ennyire? – érdeklődtem, mintha nem olvastam volna el azt az üzenetet, amiben az állt, hogy Alex találkozni akar Grétával.
– Sokat beszélgettünk a házavató buliban, és azóta napi szinten ír – nyögte be.
Szóhoz sem jutottam. Hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak erre a vallomásra. Megfordult a fejemben, hogy közlöm vele, hogy itt csakis a dugásról lehet szó, ám nem akartam máris elrontani a kedvét.
– Neki minden lány tetszik, akit meglát. Velem is ki akart kezdeni, és ha ez nem lenne elég, Arianával is. Tudod, a terhes csajszival, aki még akkor szingli volt – magyaráztam.
– Azt állította, hogy köztetek volt is valami – húzta fel a szemöldökét.
Ledöbbentem. Hogy képzelte ez a farok, hogy úton-útfélen elmesélheti mindenkinek, hogy lefeküdtünk? Ez nem egy olyan dolog, amit ki kell beszélni. Miért nem vettem észre idáig, hogy ő ilyen?
– Tényleg volt, de egyikünk sem kerített neki nagy feneket – reagáltam percekkel később.
– Lehet, hogy így van. Nem tudom, erről nem beszélt.
– Tudod, hogy neki mi az életcélja? – nevettem el magam.
– Na, mi?
– Az, hogy megír néhány szar számot, amit előad csak azért, hogy tapadjanak rá a kislányok, akiket megdughat. Csak fel akar írni téged is a híres listájára.
– Ez elég rosszul hangzik, viszont nem gondolnám, hogy ő tényleg ilyen – felelte.
– Mert nem ismered eléggé ahhoz, hogy megmutassa a valódi oldalát.
– Figyelj, ha téged ennyire nem hatott meg, ami köztetek volt, akkor miért érdekel annyira, hogy velem mi a célja? – röhögött. Bele a pofámba.
– Hidd el, hogy nem izgat, csak nem akarom, hogy átverjen téged.
– Évekig volt együtt az exével. Ez nem elég bizonyíték arra, hogy komoly kapcsolatra vágyik?
– Így igaz, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy azt a lányt is minden áldott nap megcsalta – feleltem kissé ingerülten.
– Kösz az infót!
– Öhm, szívesen?
– Szólnál Kevinnek? Haza kell mennünk.
Amikor felálltam, hogy átadjam az üzenetet Kevinnek, megláttam, hogy szinte azonnal hívhatóvá tette a telefonját, majd becsúsztatta a zsebébe. Idióta. Újra gyötörni kezdett az a fránya féltékenység, hiszen Grétának minden nap írt, engem pedig le se szart, amióta hazament tőlem. Elmondhatatlanul idegesített a helyzet, pedig nem vagyok egy olyan típus, aki szeret a középpontban lenni.
Miután a házban rend uralkodott, és a gyerek is az igazak álmát aludta, úgy döntöttem, hogy kimegyek a teraszra telefonálás és cigizés céljából. Kétszer hívtam egymás után Alexet, de nem reagált. Miközben ücsörögtem a kényelmes székben, írtam Arianának egy üzenetet, amiben csak annyi állt, hogy már nagyon várom a hívását. Csodálatos érzés fogott el, ha azokra az időkre gondoltam, amikor én is ugyanígy vártam Borka érkezését. Nagyjából fél órát töltöttem kint, és miután  túltárgyaltuk Arival a babavárós témát, csörögni kezdett a telefonom. Hányingerem lett, amikor megpillantottam Alex nevét a kijelzőn. Már nem is akartam vele beszélni, a pokolra kívántam.
– Bocs, cica, csak dolgom volt – szólt bele kedvesen. Olyan átlátszóan kedvesen.
– Semmi baj – nyögtem be.
– Miért kerestél?
– Azért, hogy elmondjam, hogy egy hatalmas farok vagy! Elmesélted Grétának, hogy lefeküdtem veled, és még találkozgatni is akarsz vele?
– Ez nem egészen úgy volt…
– Akkor meséld el, hogy hogyan, mert tudod, kurvára fáj, hogy kibeszélted azt, ami köztünk történt, és az is, hogy engem miatta hanyagolsz.
– Grétával napi szinten beszélünk, de csak barátilag. Nem akarok tőle semmit, esküszöm – magyarázkodott.
– Ezt te magad sem hiszed el, ugye? – röhögtem.
– Totál el voltam keseredve, amikor azt mondtad, hogy neked semmit sem jelentett az az este.
– És erre az a megoldás, hogy egyből más lehetőséget keresel a szórakozásra? Nekem is rosszulesik, hogy azóta nem kerestél. Tényleg csak a rohadt listádra kellettem – vágtam a fejéhez, és kinyomtam.
Annyira ideges voltam, hogy embert tudtam volna ölni. Mindazok ellenére is féltékeny voltam, hogy tisztában voltam a képességeimmel és az adottságaimmal, így egyértelműen kijelentettem saját magamnak, hogy Gréta a nyomomba sem érhet. Úgy zokogtam, hogy levegőt sem kaptam. Haragudtam Alexre, így nem is válaszoltam a későbbi hívásaira. Az egyetlen ok, amiért el tudtam aludni, az a határtalan fáradtság volt.
Reggel kegyetlen rosszul éreztem magam, annak viszont nagyon örültem, hogy a gyönyörű kislányom ébresztett fel a piszkálódásával. Hamar összeszedtem magam, hiszen emberi külsővel kellett fogadnom a második vendégemet. Kimentünk Borival a szalon elé, ahogy az előző is nap tettük. Egy ismerős autó fordult be az utcába. A fejem jobb oldala beszúrt, a gyomrom helyén pedig egy hatalmas csomót éreztem. Azt hittem, hogy a tegnap esti beszélgetés után rájön, hogy Gréta egyszerűbb eset, mint én, így inkább vele szeretne többet foglalkozni. Alex határozottan, magabiztosan szállt ki az autójából.
– Húzz a pokolba, Alex! – üdvözöltem.
– Lotti, csak hallgass meg! – kérlelt.
– Éppen egy vendéget várok, aki nem te vagy. Inkább menj át a szomszédba, hátha ott szívesebben látnak! – kiabáltam.
– Ja, hogy te megint féltékeny vagy. Már mindent értek – válaszolta, miközben egyre közelebb jött hozzánk.
– Nem vagyok féltékeny, és utoljára mondom el, hogy nem érek rá!
– Jó, akkor bemegyek, és később megbeszéljük – replikázott, majd elindult a kapu felé.
Vettem egy mély levegőt, leguggoltam Borkához, hogy megkérdezzem tőle, hogy van-e kedve Alexszel lenni, míg dolgozom. A gyereknek fogalma sem volt róla, hogy a körülöttünk lévő emberek mennyire fel tudnak idegesíteni, ahogy arról sem, hogy Alexet a hátam közepére nem kívántam. Gyűlöltem a gondolatot, hogy a házamban rontja a levegőt.
Udvariasan bemutatkoztam az érkező vendégnek, és kinyitottam az neki ajtót. A második páciens sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint az előző, a legelső látogatóm. Közölte, hogy neki ez az első ilyen beavatkozása, így mindent világosan el kellett magyaráznom. Aztán néhány szót ejtenem kellett magamról is, mert kíváncsi volt az előző pár évemre. Miközben rakosgattam a pillákat, folyton Alex motoszkált a fejemben. Ki sem akart szállni a gondolataimból. Még jó, hogy gyakorlott voltam abban is, hogy csak testileg vagyok jelen a munkám alatt. Egy újabb elégedettnek tűnő hölggyel gazdagítottam a silány vendégkörömet.
– Ha nem tudok valamit, bármikor felhívhatlak? – kérdezte nevetve, miközben kikísértem.
– Persze, mindig elérhető vagyok, de kérlek, ne aggódj! – mosolyogtam.
– Köszönöm! Remélem, hogy csak az újabb időpont miatt kell telefonálnom!
– Örültem a találkozásnak!
Kiszámoltam, hogy egész jól fogok állni anyagilag, ha napi öt-hat vendég bejelentkezik. Nem mellesleg annak is örültem, hogy még egy vendég elégedetten távozott. Egy darabig még ücsörögtem a szalonban lévő kanapén, mert több helyen megosztottam az oldalamat, hogy minél több emberhez eljusson. Muszáj volt reklámoznom magam, ha pénzt akartam keresni.
Alexre visszatérve, igaz, hogy féltékeny lettem, de csak nem hitte, hogy be is vallom majd neki. Fogalmam sem volt, hogy mit akar mondani ezek után.
Mivel senkit sem találtam a nappaliban, így beljebb mentem. Sejtettem, hogy Borka a szobájában szórakoztatja Alexet.
– Nem megyünk el valahova kajálni? – kérdezte, amint beléptem.
– Hát, nem tudom – válaszoltam morcosan.
– Borival megbeszéltük, már csak a te beleegyezésed hiányzik – vigyorgott.
– Átöltözöm, és mehetünk.
Semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez a evéshez és a bájcsevejhez. Pár perccel később megálltam az ajtóban, jelezve, hogy indulhatunk.
Egész úton hallgattam a hülyeségeit, na, meg az átlátszó hazugságait, de ezeken kívül egy-két meglepő dolgot is elárult.
– Ha hagynád magad, nem kellene más nők felé kacsingatnom.
– Aha – bólogattam.
– Miattad talán érdemes lenne megváltozni – folytatta.
– Hagyd már ezt! Én csak annyit kérek, hogy ne rontsd meg a szomszédomat, és még azt, hogy ne csinálj úgy, mintha nem léteznék.
– Ki csinált úgy? Senki. Korán felkeltem, hogy meg tudjalak lepni. Fontos vagy nekem.
– Csak azért jöttél el, mert tegnap este leszidtalak – röhögtem gúnyosan.
– Dehogyis, ne gondold már ezt rólam!
– Hagyjuk ezt! – mérgelődtem.
Hamar megérkeztünk az étteremhez, amit közösen választottunk ki. Nem volt kedvem Alex baromságait hallgatni, márpedig nem volt más választásom. Evés közben is csak mondta a magáét, összevissza mentegetőzött és hazudott. Egy falat nem ment le a torkomon, és ezért is csak ő volt a hibás. Már szédültem a rengeteg mellébeszéléstől, ám ezzel Alex egyáltalán nem törődött. Az volt a szerencsénk, hogy Borka a vitánkból egy szót sem fogott fel.
– Megfájdult tőled a fejem, hagyd abba! – néztem rá összeszűkült szemekkel, miközben a halántékomat masszíroztam.
– Lottika, lásd be végre, hogy csak rajtad múlik a dolog! Ha te lennél, nem érdekelne senki más, még Gréta sem, pedig…
– Állj! Nehogy elkezdd isteníteni – szóltam közbe. – Nincs szükségem kapcsolatra. Tökéletesen megvagyunk a gyerekkel.
– Az a legnagyobb bajod, hogy nem tudod elengedni azt a…
– Már rég elengedtem, nem tudom, miről beszélsz – nevettem. – Most rohadtul nem róla van szó.
– Ja, tényleg! Még egy esélyt sem adnál nekem, ugye? – kérdezte tök komolyan.
– Nem. Nincs szükségem arra, hogy újra hülyének nézzenek és kihasználjanak. Nem fogok szenvedni egy farok miatt sem.
– De én soha nem hagynálak el.
– Életem szerelme is ezt hazudta, és most látod valahol? – vihorásztam kínomban.
– Úgy kezdett ki veled, hogy családja van, és ezt te is tudtad. Mire számítottál?
– Arra, hogy idővel rájön, hogy ránk van szüksége.
– Hülye voltál. Az első perctől kezdve azt magyaráztam neked, hogy ennek sose lesz boldog vége. Már akkor sem hallgattál rám – rázta a fejét.
– Oké, hülye voltam. Most jobb?
– Egy kicsit. Nem értem, hogy velem kapcsolatban mi az, amitől félsz.
– A volt barátnődet is agyba-főbe csaltad, és azt is tudom, hogy minden lánnyal csak szórakozol – forgattam a szemeimet.
– Az előbb mondtam, hogy miattad meg tudnék változni. Azt érzem, hogy érted érdemes lenne. Bizonyítottam már eleget, nem?
– Ezzel a szomszéd ribis dologgal betetted a kiskaput – replikáztam, Alex pedig már hozzám sem szólt.
Borkával beszélgettünk egészen hazáig, mert Alex bedobta az unalmasat. Megsértődött, holott egyedül nekem lett volna rá okom.
A csend gyilkolni készült házban, míg a nappaliban rontottuk egymás levegőjét. Alex egy másodpercre sem tette le a telefonját. Illetlenül viselkedett. Biztos voltam benne, hogy Grétával írogat, kivel mással…
Észrevettem, hogy az egyetlen gyermekem elálmosodott, így felkaptam, és bevittem a szobájába. Olyan volt, mint egy angyal, aki rengeteg erőt adott.
– Aludj jól, kisbabám! – suttogtam, miközben lenyomtam neki egy hatalmas puszit.
Kivánszorogtam a nappaliba, ahol az az erkölcstelen seggfej fetrengett. Megállás nélkül jártak az ujjai a telefonja képernyőjén. Majdnem felrobbant az agyam a látványától, annyira irritáló volt. Sóhajtottam egy nagyot, miközben behunytam a szemeimet.
– Idegesítő vagy! Miért nem mész át a szomszédba?
– Anyukám tart megbeszélést. Miből gondolod, hogy Grétának írok? – rázta a fejét, miközben vigyorgott.
– Ezt nehezen hiszem el – feleltem.
Hirtelen közelebb csúszott hozzám, átkarolt, és a szemem láttára válaszolt az anyukájának. Pimaszkodni kezdtem vele, egyszerűen csak jólesett. Kikaptam a kezéből a telefonját, és beleolvastam a Grétával folytatott üzenetváltásokba.
– Aha, szóval neki is hasonlókat szoktál írni, mint nekem.
– Téged is ezekkel a szövegekkel tudtalak elcsábítani, miért ne használhatnám őket a jó cél érdekében? – röhögött a képembe, és kivette a kezemből azt a telefont.
Hátratette a kezét, én pedig elég közel álltam meg előtte, hogy visszaszerezzem, mert még nagyon kíváncsi voltam a kettejük dolgaira. Egy ideg szórakoztunk egymással, meg is haraptam többször a kezét, mire ledobta a telefont a kanapéra, és mélyen a szemembe nézett.
– Hogy lehetsz ennyire féltékeny?
– Azt akarom, hogy felejtsd el őt, és csak velem foglalkozz – replikáztam, és valami fura, belülről jövő késztetésből megcsókoltam.
Egy pillanatra mintha meggondoltam volna magam, de addigra már késő volt. Másodpercekkel később Alex már a kanapén feküdt, én pedig rajta. Totál kihagyott az agyam, amikor felálltam, megfogtam a kezét, és egészen a szobámig el sem engedtem. Megmagyarázhatatlan módon aberrált lettem, pedig esküszöm, hogy nem akartam tőle semmit. Az agyam tiltakozni próbált, míg néhány más testrészem egészen mást diktált. Felizgultam az iránta érzett intenzív utálattól.
Úgy csókolóztunk, hogy szinte fájt a szám. Minden előjáték nélkül belém nyomta a csókoktól megkeményedett farkát. A fülébe nyögtem, majd elkezdtem könyörögni, hogy dugjon keményebben. Hiányzott a szex.  Teljesen mindegy volt, hogy ki van alattam, Alex vagy a gyerekem apja, csak azt akartam, hogy valaki minden vágyamat kielégítse. Lovagló pózban ugráltam a farkán, miközben Alex fájdalmasan markolta a hátsómat, majd sietve áttért a melleimre. Közel hajoltam hozzá, hogy újra a számon érezhessen a száját. Végigsimítottam a mellkasán, mire elkapta a kezemet, és egy gyors mozdulattal lehúzta a gyűrűt az ujjamról.
– Semmi ne emlékeztessen rá, miközben az én farkam van benned – suttogta. – Dobd el ezt a szart – tette hozzá, majd a szoba másik végébe hajította. A gyűrűm koppanva ért földet.
Hagytam. Engedtem neki, hogy teljesen meggyalázza azt, ami hónapokkal ezelőtt még olyan fontos volt nekem. Mi mást tehettem volna? És különben is, rohadtul igaza volt. Semmi szükségem nem volt arra a gyönyörű ékszerre, miközben Alex azon dolgozott, hogy minél nagyobb örömöt szerezzen nekem.
A nyakához hajoltam, és elkezdtem szívni a finom bőrét. Váratlanul végignyaltam a nyaka jobb oldalán, majd teljes erőmből megharapdtam. Felszisszent, amitől végleg elveszítettem az eszem. A karjába mélyesztettem a hegyes körmeimet, és hagytam, hogy elöntse az egész testemet az orgazmus hulláma.
– Őrült vagy – nyögte, miközben lefeküdt mellém.
– Mondták már, de ha lehet, ne szólj hozzám, csak menj haza – válaszoltam a plafont bámulva.
– És még te félsz attól, hogy kihasználnak – nevetett egyet, majd hirtelen felpattant mellőlem.
Pár másodperc alatt felöltözött, és elindult kifelé. Tudta, hogy úgysem hagyom szó nélkül elmenni, ezért nem is sietett. Úgy ismert, mint a tenyerét. A teraszon állt meg, és nyújtani kezdtem felém a cigis dobozát. Kihúztam belőle egy szálat, miközben mélyen a szemeit bámultam. 
Nem szóltunk egymáshoz egészen a kapuig.
– Mi a problémád, drágám? – kérdezte. Úgy hangzott, minden tényleg érdekelné.
– Semmi – kamuztam.
– Akkor szeretlek a legjobban, amikor ilyen őrült vagy.
– Menj, mielőtt a lebukunk a barátnőd előtt – mosolyogtam.
– Azt hittem, hogy te vagy a barátnőm.
– Rosszul hitted.
Megcsókolt búcsúzóul. Utoljára végighúztam a fogaimat Alex alsó ajkán. Hirtelenjében olyan üresnek éreztem magam, hogy percekig csak szótlanul álltam a kapuban, még gondolkodni sem tudtam. Miután bementem, leellenőriztem Borit, aki ugyanúgy aludt, mint amikor lefektettem. A szobámba rohantam, hogy megkeressem a gyűrűmet, amit Alex jó messzire hajított. Emlékek százai törtek fel bennem, amikor az ujjamra húztam. Olyan csodás érzés volt újra viselni az egyik kedvenc ékszeremet. Az ágyon fekve vigyorogtam, mint egy eszelős, hiszen azokra az időkre gondoltam, amikor még úgy éreztem, hogy minden rendben van köztünk.
Kinyitottam az ablakot, és kivánszorogtam a nappaliba. A kezembe vettem a telefonomat, és le se tettem, míg meg nem találtam a megfelelő képet az interneten. Tetováltatni támadt kedvem, csak azt nem tudtam eldönteni, hogy Levit keressem-e fel, vagy egy teljesen új művésszel varrassak. Mérlegelni kellett, miután megnéztem egy tucatnyi, helyi tetováló munkáját, de egyik sem győzött meg. Végül azt a döntést hoztam, hogy egy tetoválás miatt is megéri elmenni a fővárosba. Felkerestem Levit, akivel hétvégére beszéltük meg a találkozót. Szinte az összes tetoválásomat pillanatok alatt kitaláltam, ahogy a soron következőt is. Durva, mi történt velem az elmúlt negyven percben: megdugott Alex, én meg tetoválásokon agyalok, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.
Időközben kaptam néhány üzenetet a jövőbeli vendégektől, amelyekre muszáj volt válaszolnom. Egyik percről a másikra olyan boldog lettem, hogy azt szavakba se lehetett volna önteni. Egy napra adtam mindenkinek időpontot, ám csak a következő hétre, hiszen úgy döntöttem, hogy a hétvégét a fővárosban töltjük.
Felváltva gondoltam Alexre és a gyerekem apjára, de bevallom, Alex többször eszembe jutott. Talán csak azért, mert az ő farka járt bennem utoljára. Végül arra jutottam, hogy Azon veszek egy pisztolyt, mielőtt teljesen elmenne az eszem. Elvégre huszonhat vagyok, szóval réges-rég kinőttem már az olyasféle hülye dolgokból, mint a szerelem.
Péntek este összepakoltam a cuccainkat, majd szombat reggel, természetesen az utolsó pillanatban szóltam a szüleimnek is, hogy a hétvégét otthon töltjük. Otthon? Elvileg már ez az otthonunk, miről is beszélek? Semmi sem köt már Budapesthez, maximum néhány szép emlék, melyeket jobb lenne elfelejteni.
Hónapok óta nem vezettem ennyit, és féltem a borzalmas autópályától. Ha lehet, akkor kerülöm, de ezúttal nem volt kedvem két hétig utazni. Útközben beszéltem Zoéval, aki közölte, hogy délután otthon lesznek.
– Megyek majd, csak először varratni megyek.
– Ha gondolod, dobd be Borkát a cukrászdába – tette hozzá.
– Miért? Szerintem nem lesz türelmetlen.
– Jaj, nem azért mondtam! Meg fog ijedni Levitől…
– Ne idegesíts! – nevettem fel.
– Nyugodtan behozhatod, legalább körülnéz idebent.
– Rendben. De ugye, nincs túl sok dolgod? Nem akarom, hogy zavarjon.
– Nincs, úgyhogy várunk titeket! – replikázott izgatottan, majd bontotta a vonalat.
Hát, igen. Zoé és az ő elméletei. Levi külseje valóban meghökkentő. Extrém, de mondjatok nekem egy olyan tetoválót, aki visszafogottan néz ki. Körülbelül öt centis fültágítók díszítik a füleit, rengeteg piercing az arcát, és átláthatatlan tetoválások sorozata a testét. Egy átlagos művésznek mondanám. Borisz nem szokott megijedni emberektől, bár mostanában egyre több dologtól fél.
Nem tudtam, mi hiányzott az életemből, mire rájöttem, hogy a nagyváros, ahol haladni képtelenségnek bizonyult. Leparkoltam a cukrászda előtt, és sietve bementünk. Zoé és az alkalmazottai rendkívül örültek a látogatásunknak, ám amikor közöltem, hogy a gyerek marad, néhányuk arcán némi döbbenetet véltem felfedezni. Elköszöntem tőlük, és tovább is hajtottam a szalonba. 
Késtem kereken tíz percet a forgalom miatt. Amire beestem az ajtón, a minták már készen álltak. Levi egyből megölelgetett, majd azt mondta, hogy: – Nem gondoltam volna, hogy az ország legbulisabb városából visszajössz a csóró szalonomba!
– Nem cserélnélek le semmi pénzért – mosolyogtam.
Miközben felkerültek a betűk az ujjaimra, tök sokat beszélgettünk a piercingekről. Mindig is többet akartam, csak fogalmam sem volt arról, hogy a testem mely részét lyukasztassam át.
– Ha az arcodra nem akarsz, csináljunk a mellbimbódba egyet! – javasolta.
– Isten őrizz! – röhögtem.
– A fájdalomtól félsz?
– Megszültem egy gyereket, mit nekem egy kis piercing?
– Nekem is van. Hidd el, semmiség – válaszolta, aztán meglepetésemre meg is mutatta a sajátját.
– Mire akarsz rávenni? Rohadtul tetszik, szó se róla.
– Rajtam vagy alapból? – vigyorgott.
– Rajtad természetesen.
– Akkor a tetoválás után mehet, ugye?
– Nekem mindegy. Nekem már minden mindegy – röhögcséltem.
Harminc-harmincöt perc alatt elkészült a legújabb tetkóm, amit szintén a kedvenc énekesnőm viselt először. Immár az ujjaimat is az ő tetoválása díszítette.
– Vetkőzz, feküdj, kislány! – parancsolt rám Levi, miközben én még sokkhatás alatt álltam az elképesztően gyönyörű tetoválás miatt.
– Komolyan megcsináljuk? – kérdeztem. A hangom remegett. – Hé, most tényleg?
– Hát, te mondtad, hogy bejön. Na, essünk túl rajta! – röhögött.
– Hogy vegyem le a felsőmet? – tettem fel a kérdést, mialatt a kezeimet lóbáltam Levi szemei előtt.
– Mennyi bajod van! – vágta rá, majd óvatosan lehúzta rólam a pólót.
Nem mondom, hogy nem voltam szégyenlős, amikor Levi kikapcsolta a melltartómat, és letette a mellettünk lévő székre. Lefertőtlenítette a mellemet, aztán bekente valami büdös krémmel, amitől az egész terület totál lezsibbadt. A szívem a torkomban dobogott, rettentően izgultam, még levegőt is alig mertem venni. Maga a szúrás nem volt fájdalmas, hanem inkább az, amikor betette az ékszert. Szerencsére csak pár percet vett igénybe a teljes művelet.
– A mell piercing gyógyulási ideje hat-nyolc hét, ami hosszú idő, és ezalatt rengeteg mindenre figyelni kell! – magyarázta, miközben lerakott minden eszközt, amivel dolgozott.
– Részletezd, kérlek!
– Kezdjük ott, hogy a melltartót vissza sem kéne venned – kuncogott.
Mindenféle hasznos információval ellátott, én pedig már azt is megbántam, hogy megszülettem. A viccet félretéve, nagyon-nagyon tetszett, csak fura volt belegondolni, hogy egyre idiótább vagyok, ahogy telnek az évek. Kiadtam egy csomó pénzt az újabb baromságaimra, majd elköszöntem a kedvenc tetoválómtól. A tetoválás nagyobb örömet okozott, mint a mütyür piercing, ám úgy voltam vele, hogy lesz időm megbarátkozni az új helyzettel. Beültem az autóba, és azonnal rám tört a röhögőgörcs. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy piercinget csináltattam? A karika nagyjából tíz éve van a hatalmas orromban, erre ennyi év elteltével újra megbolondultam.
Amikor beléptem a cukrászdába, rengeteg ember tekintetét éreztem magamon. Egy fehér pólóban voltam, melltartó nélkül, így talán érthető volt a szituáció. Kínos volt, de megpróbáltam kapkodni a lábaimat. Borka az egyik pulton ült, ahol Zoé sorra mutogatta neki a marcipánokat.
– Anya, nézd! – mondta, majd a kezembe nyomott egy macskát.
– Szuper, kincsem! Mehetünk? – kérdeztem, miközben a barátnőm telepakolt egy kisebb szatyrot marcipánokkal. Amikor átadta az ajándékot, furcsán szemügyre vett.
– Miért nincs rajtad melltartó? – bámult rám összeszűkült szemekkel.
– Mert csináltattam egy piercinget, de miért nézegeted a cicimet? – kérdeztem vissza.
– Komolyan? – csodálkozott. – Várj! Pont a melledbe kellett?
– Ez jutott eszembe – válaszoltam, miközben belöktem egy kisebb helyiségbe, ami egy raktárnak tűnt.
A hideg helyiségben felhúztam a pólómat, hogy megmutassam Zoénak a legújabb szerzeményemet. Szinte szóhoz sem jutott, csak azzal nyaggatott, hogy fájt-e. A sokk után megmutattam a tetkómat is, ami végül is elnyerte a tetszését. Néhány perc elteltével kimentünk a raktárból. Nevettünk, sőt, vihogtunk. Az alkalmazottak nem igazán értették a kialakult szituációt, mert úgy néztek ránk, mintha szellemet idéztünk volna odabent.
– Otthon találkozunk, és köszönjük a marcikat – mondtam Zoénak, majd megragadtam Borka mancsát.
Kifelé menet minden dolgozótól elköszöntünk, akik egytől-egyig azt hajtogatták, hogy hihetetlenül cuki a kislányom. Valóban az, egy igazi tünemény.
Beültettem az autóba, viszont az utunk nem haza vezetett, hanem a legközelebbi gyorsétterembe. Miután mindketten jól laktunk, megbeszéltük, hogy ideje hazamenni. Fáradtnak éreztem magam, és Borkára is ráfért volna a pihenés, hiszen a hosszú út lefárasztotta.
Furcsa érzés fogott el, amikor megálltam a háztömb mögötti parkolóban. Rengeteg emlék tört fel bennem, melyeket igyekeztem mihamarabb elhessegetni. Alig találtam meg a kulcsokat.  Annyira izgultam, hogy azt elmondani sem lehet. Megálltunk a lift előtt, mire Borka közölte, hogy ő ugyan nem fog beszállni. Abban reménykedtem, hogy már rég elfelejtette ezt a fóbiáját. Mindketten elfáradtunk, mire felértünk. Rengeteg holmit kellett felcipelnem, így duplán kimerültem. Remegő kézzel nyitottam ki a bejárati ajtót. Villámként csaptak össze a fejem fölött az indulatok. Sikeresen hatástalanítottam az zárat, viszont sokáig nem jutottunk, mert a semmiből mellém termett a kedvenc öregasszonyom.
– Lottika, nagyon örülök, hogy viszont láthatom itt! – üdvözölt kedvesen.
– Én is örülök! – mondtam hamis mosollyal az arcomon.
– Van két perce?
– Borka, menj szépen be és pakold ki a marcipánokat az asztalra! Mindjárt megyek, és együtt megnézzük őket! – kérleltem, ő pedig szó nélkül így cselekedett.
Becsuktam az ajtót, hogy Borka még véletlenül se halljon semmit a kínos csevejből, hiszen tudtam, hogy miről, illetve kiről lesz szó.
– Nemrégiben meséltem a barátnőjének, hogy láttam a ház előtt ácsorogni a volt párját – kezdte a mondanivalóját.
– Igen, Zoé leadta az infót.
– Hadd kérdezzem meg, mielőtt elmondanék Önnek még valamit… Ő nem is tudja, hogy elköltöztek?
– Nem. Mi lenne a másik dolog? – türelmetlenkedtem.
– Azóta még egyszer láttam itt. A helyzet ugyanaz volt, mint először. Csak az ajtóig jutott.
– Ez remek! – szólaltam fel a tőlem megszokott bunkó stílusban.
– Pont jöttem hazafelé a boltból, mire ő is az ajtóhoz ért. Megismert, aztán beszélgettünk egy kicsit.
– Egy szóval sem említette neki, hogy már nem lakunk itt, ugye? – emeltem fel a hangom.
– Nem tudhattam, hogy fogalma sincs róla.
– Ó, köszönöm, most már tudja! Van még valami, vagy bemehetek?
– Ha tudná, milyen ideges lett a hírek után, másképp vélekedne – rázta a fejét.
– Higgye el, engem már nem érdekel! Köszönöm még egyszer, hogy kitálalt annak a faroknak! Csókolom! – közöltem, majd szó szerint rávágtam az ajtót.
Mi a szar jöhet még? Elfelejtettem megkérdezni a pletykás vén szatyortól, hogy az utóbbi mikor történt, de végül is lényegtelen. Bementem a gyerekemhez, és elővettem a jobbik arcomat, pedig az ideg a csontjaimat rágcsálta. Egy percig sem tudtam nosztalgiázni, másra se tudtam gondolni, csak Borka apjára.
Megvizsgáltuk az összes figurát. A barátnőm nem százas, hogy odaadott Borinak legalább húsz marcipánfigurát, melyeket megenni úgysem fogunk, csak a hűtőben kerülgetjük őket, míg meg nem romlanak. Alig vártam, hogy Zoé hazaérkezzen, mert valakinek el kellett mondanom a legújabb híreket. Bele is őrültem volna, ha Zoé nem jön meg időben. Amint belépett az ajtón, rázúdítottam az egész sztorit. Vissza kellett fognom magam, mert a káosz közepette mélyről jövő érzelmek kavarták fel a bioritmusomat. Egyszerre tudtam volna röhögni és bőgve ordítani a fájdalomtól.
– Napok kérdése, és keresni fog – reagált.
– De ne keressen, mert nem vagyok felkészülve rá. Lefeküdtem megint Alexszel – nyögtem be. – Olyan jó volt.
– Mi az, hogy megint? – akadt ki.
Elmeséltem neki részletesen az egész történetet. Persze a az együttlét felvázolásába inkább nem mentem bele. Zoé percekig szóhoz sem jutott, pedig ha valaki, ő aztán rendkívül beszédes.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Neked kell tudni, hogy mi a jó – felelte.
– Az a legnagyobb baj, hogy magam sem tudom, mi jó nekem – nevettem. – Az ágyban Alex tökéletes partner, de a való életben elviselhetetlen. Tipikusan az az eset, amikor dugás után azonnal hazaküldöd a tagot.
Miután mindent kitárgyaltunk az új szexpartneremről, rendeltünk többféle pizzát, és áthívtuk Nikit és Amandát. Arianával folyamatosan tartottam a kapcsolatot telefonon. Próbáltam lelket önteni belé, hogy ne izguljon annyira, miután benyögte, hogy egyre rosszabbul érzi magát. A szüléstől való rettegés olyan mértékű stresszt eredményezett, hogy Ari már képtelen volt megszabadulni a kínzó hányingertől, a végtagok remegésétől és az erős fejfájástól.
Amanda és Niki hamar megérkeztek, és adta az ég, hogy jó sokáig maradtak. Élveztem, hogy végre találkozhatok legalább velük. Niki úgy jött be, hogy az asztalra helyezett egy szatyor kelléket, melyek elengedhetetlenek a munkámhoz. Ezerszer leszúrtam már emiatt, mégis minden egyes találkozó alkalmával kapok tőle valamit.
Elmondhatatlanul hálás voltam a barátaimért, hiszen a puszta létezésük felér egy isteni csodával. Hálával tartoztam minden egyes felszabadult kacajért, minden nevetéstől elhullajtott könnycseppért, és a békéért, ami addig élt bennem, míg a barátaim a közelemben voltak.
Borka az ágyamban aludt békésen, én pedig semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy végre befeküdjek mellé. Igyekeztem minél gyorsabban végezni a fürdőszobában. A zuhanyzóban végigsimítottam a jéghideg csempén, végighúztam a meztelen, forró talpamat a hideg taposón, az ujjamat pedig a párától homályos tükörképemen.
A szinte teljesen  szobában térdre rogytam az emlékeim súlyától. Az ágyra ülve halkan pityeregtem, míg végül el nem nyomott az álom.
Hajnali négykor arra riadtam fel, hogy rezeg a telefon a párnám alatt. Egyből kipattantak a szemeim, hiszen Ariana keresett.
– Kicsim! – szólt bele.
– Mi az? – kérdezem idegesen.
– Megyünk szülni!
– Jézusom, el sem hiszem! Minden rendben lesz! Gergő értesítsen, ha van valami!
– Mindenképp – hadarta, és rámnyomta a telefont.
Képtelen voltam visszaaludni, fel-alá járkáltam a lakásban. Mire végre reggel lett, elszívtam fél doboz cigit. A telefont egy percre sem tettem le, a kezemben szorongattam. Úgy vártam már, hogy Gergő végre hívjon. A kanapén nyújtózkodtam, amikor Zoé kimászott a szobájából. Nem győzött ásítani, miközben leült mellém.
– Képzeld, Ari három órája bent van a kórházban! – meséltem boldogan.
– Nem mondod? Reméljük, hamar kibújnak a bébik!
– Alig várom, hogy végre lássam  őket!
– Ha úgy alakul, maradtok még pár napot, nem? – kérdezte.
– Persze! Szerdára írtam be három vendéget, de addig üresjárat.
– Ja, értem. Borka mit fog reggelizni? Azért kérdezem, mert van itthon minden is.
– Gondolom, palacsintát, de hagyjad, megcsinálom – mosolyogtam.
Lefoglaltam magam, míg várakoztam, és egy palacsintát sem rontottam el, pedig másra sem tudtam gondolni, mint a legjobb barátnőmre. Egy falat sem ment le a torkomon, mert nagyon izgultam. Egy ikerterhesség- és szülés rendkívül komplikált és veszélyes, de megpróbáltam magamhoz képest higgadt maradni.
Hiába vártam a telefonhívást, senki sem keresett. Nem tudtam a barátnőmről és a gyerekeiről semmit. Úgy féltem, mint még soha. Borka egy hatalmas fürdőbombával játszott a kádban, miközben én a hideg padlón ücsörögtem. Egy pillanatra sem vettem le a szemeimet a telefonomról. A szobám felé tartottam a törölközőbe csavart kölyökkel, amikor végre megjelent Gergő neve a kijelzőn.
– Borisz, maradj csendben egy kicsit! – szólaltam fel idegesen.
Kihangosítottam a hívást, mert a gyerekem is kíváncsi lett Gergő mondandójára Elmesélte, hogy már majdnem a császárra került a sor, de aztán az univerzum közbeszólt.
– A kislányok a 40. héten, természetes úton és problémamentesen megszülettek!
– Alig várom, hogy végre láthassam őket! Holnap bemehetünk? – kérdeztem izgatottan.
– Persze, délután gyertek be!
– Ott leszünk, viszont küldj már néhány képet!
– Olyan gyönyörűek, el sem hiszem, hogy ez mind-mind velünk történik. Mindjárt küldöm! – mondta boldogan, majd elköszöntünk egymástól.
Miután megkaptam a fotókat, elsírtam magam. Úgy örültem, hogy komplikáció nélkül megszületett Isabella és Annabella. Milyen szerencsések, hogy mindketten majdnem három kilósan bújtak ki, így hamar elhagyhatják majd a kórházat. Borkával addig gyönyörködtünk a lányok szépségében, míg el nem álmosodtunk.
Reggel végre felhívott a barátnőm is, aki fáradtabb volt, mint valaha, de boldogabb is.
Délelőtt elmentünk vásárolni, mert Arinak szüksége volt egy-két dologra. Rengeteg ennivalót vettem neki, hogy egy kicsit se legyen éhes, bár elmondásai szerint nincs nagy étvágya. Járkáltunk összevissza a boltban, mikor tök véletlenül megláttam egy sötétbarna hajszínezőt. Olyannyira megtetszett a szín, hogy muszáj volt három dobozzal vennem belőle. Ugyanolyan márkájú volt, mint a piros, ami úgy tetszett, így bizalmat adtam a barnának is. 
Amikor hazaértünk, Zoé már a konyhában ügyködött. Mindig is csodáltam Zoét a kitartásáért.
– Mikor jöttél haza?
– Húsz perce. Ma már nem megyek vissza a cukiba. Mikor induljunk a kórházba? – kérdezett vissza.
– Ebéd után, de Ariana úgyis szól, ha mehetünk. Nézd, mit vettem! – kiáltottam fel, majd lóbálni kezdtem a hajszínező dobozát.
– Sötétbarna? – nézett rám furcsán.
– Egy próbát megér, nem?
Amikor belenéztem a tükörbe, megrémültem, mert átkozottul sötét lett a festék a fejemen.
– Nem lesz fekete, ugye? – nevettem.
– Világos a hajad, szóval szép barna lesz – biztatott.
Bori megnézett egy komplett mesét, mire lemostam a festéket a loboncomról. Az eredmény meglepett, kisebb sokkot kaptam. Úgy éreztem magam, mint a piros akciónk után. Zoé megszárította, kivasalta a hajamat, miközben tovább biztatott. Szerinte nagyon jó választás volt. Percekig a tükörben bámultam magam. Valóban szokatlan volt a látvány, de semmiképp sem rossz.
– Kurva jól áll, illik a barna bőrödhöz is! – vágta rá Zoé.
– Hát, nem tudom. Borisz, mit gondolsz? – néztem a gyerekre, aki épp a kanapén ugrált.
– Gyere csak ide! – kiabálta.
Elindultam, hogy jobban szemügyre vehesse az új hajszínemet. Leültem, ő pedig azonnal abbahagyta az ugrálást. Végigsimított a hosszú hajamon, majd vigyorogva fürkészte tovább az arcomat.
– Tetszik? – kérdeztem félve.
– Szép vagy, anya!
Annyira cuki volt, meg tudtam volna zabálni. Zoé lefényképezte a szívmelengető jelenetet, ahogy ölelkezünk a gyerekkel, és át is küldte. Mivel az arcom nem látszódott, így készítettem egy sztorit belőle az Instagramon. Alex profilképe jelent meg elsőként a nézők közt, így tudtam, hogy keresni fog. Hát így is lett.
– Itt vagy tőlem pár méterre, és nem is szólsz? – kérdezte köszönés nélkül.
– Igen, de egy csomó dolgom volt – replikáztam szintén üdvözlet nélkül.
– Látom, a hajfestés, meg minden.
– Tetováltatni voltam, aztán lett egy új piercingem is. Igazából Levi miatt jöttem ide, de időközben Ari megszült, úgyhogy délután megyünk a kórházba.
– Hova csináltattál piercinget? – kérdezte meglepődve.
– Nem mondom el.
– Akkor küldj róla képet!
– Na, azt meg főleg nem szabad – nevettem.
– Hűha, kezd komolyra fordulni a dolog. Mikor mész vissza? – kérdezősködött.
– Maradnék még, de szerdára várok néhány vendéget, így holnap délután hazamegyünk.
– A látogatás után mit csinálsz?
– Gondolom, aludni fogok, mert a jó hírek miatt még pihenni sem tudtam. Találkozni akarsz, mi?
– Ha nem bánod – röhögött.
– Beszéljünk még erről. Most mennem kell, ne hari – köszöntem el, és le is tettem a telefont.
Apámon kívül Alex az egyetlen férfi, akit mindig érdekel, hogy mi van velem. Meglátta a képet, és azonnal felhívott. Anyukám is hasonlóképp cselekedett, annyi különbséggel, hogy ő nem volt annyira elragadtatva az új külsőmtől.
– Miért festetted be a hajad? – kérdezte fennhangon.
– Anya, ez csak színező. Pár mosás után ki fog kopni. Reméljük – magyaráztam.
– Ne haragudj, de nem áll jól. Úgy nézel ki, mint egy… – mondogatta, én pedig közbeszóltam, mielőtt hülyeségeket beszélne.
– Nekem tetszik, neked meg legyen mindegy. Nyugodj meg, hamar kikopik.
– Jól van, oké. Láttam Ari lányairól képeket. Elképesztően gyönyörűek! – áradozott.
– Bizony. Később bemegyünk hozzájuk a kórházba, szóval küldöm majd a fotókat. Sőt, le is teszem, mert össze kell szednem még Borkát.
– Rendben, várom a képeket! Jók legyetek, és puszilom az én kis hercegnőmet!
– Átadom! – feleltem, aztán gyorsan kinyomtam a telefont.
Anyám nem bírja ki, hogy ne szóljon be, hogy ne szóljon le, és azt sem, hogy ne oktasson ki. Nem vettem a szívemre a tőle hallottakat. Persze a szülők csak jót akarnak nekünk, gyerekeknek, de mindennek van határa, és az igazat megvallva, sosem érdekelt, hogy mit hablatyol.
Összekaptam magunkat, és elindultunk a kórház felé. Zoé autójával mentünk, így át kellett építenünk a gyerekülést Borkának, aki egészen addig az ülést rugdalta, míg oda nem értünk. Nem is volt olyan egyszerű megtalálni a kórtermet a hatalmas épületben. Egy ideig fel-alá keringtünk, mire egy kedves nővérke elmagyarázta, hogy merre keressük a barátnőnket. Direkt nem telefonáltam, meglepetésnek szántam magunkat. Amikor a kórterem ajtaja elé léptünk, finoman bekopogtunk.
– Gyere! – szólt ki erőtlenül Ariana.
Majdnem elájultam az izgalomtól, amit az új helyzet okozott. Remegő lábakkal léptem át a szoba küszöbét. Borka azonnal Arihoz rohant, aki éppen az ágy szélén próbálta összeszedni minden erejét. Megöleltem Arianát, miközben Zoé felemelte Borkát, hogy megnézhesse a babákat. Hihetetlenül gyönyörűek voltak, ahogy az édesanyjuk. Ariana szinte ragyogott. Mit meg nem adtam volna több mint két éve, hogy ilyen tökéletesen nézzek ki a szülést követő napon. Ariana arcán és szemeiben mérhetetlen boldogság ragyogott. Azonnal eszembe jutott az a nap, amikor Borka született. Csodálatos volt minden perce a szülésnek. Ariana helyzete milliószor jobb volt az enyémnél, hiszen Gergő az első perctől az utolsóig mellette volt.
– Hú, csajok, mit hoztatok? Nagyon éhes lettem! – nevetett.
– Csokit – válaszolta a gyerekem, miközben elkezdte kipakolni a cuccokat a szatyorból.
– Csak csokit? – kérdezett vissza.
– Ööö… Topjoy? – röhögtem.
– Add oda!
– Máris, de van itt a csokin kívül más is – feleltem, miközben az ágyra pakoltunk mindent.
Míg Ariana falatozott, rengeteg képet lőttem a csajokról. Minden szögből tökéletesek voltak, képtelen voltam levenni róluk a szemeimet. Pár perccel később Isabella ébredezni kezdett, ezért izgatottan szóltam a barátnőmnek. Az apró baba szinte alig hallhatóan és aranyosan nyöszörgött, míg Ari a kezébe nem vette. Egy ideig még gyönyörködhettünk a lányok látványában, majd rájuk való tekintettel elhagytuk a kórházat.
Kifelé menet Zoéval csacsogtunk, felváltva áradoztunk a lányokról. Borka arcára ugyanaz a boldogság ült, mint a miénkre.
Amikor hazaértünk, furcsa érzésem támadt. Szarul éreztem magam, amiért Borkának nem adatott meg, hogy normális családban nőjön fel, és ezt csakis magamnak köszönhettem. Elvakított az a nyomorúságos szerelem. A lelkemet is eladtam volna az ördögnek, ha csak néhány percig érezhettem volna azt az intenzív érzelemkitörést.
Zoé vacsora után elköszönt, én pedig már majdnem feloldottam Borka apját a közösségi oldalakon. Szerencsére még időben meggondoltam magam. Nem akartam idétlen lenni. Kibírtam kábé négy hónapig a távollétét, és büszke voltam magamra. Száz, hogy nem felejtett el minket, mert már kétszer is eljött. Gyötört a bűntudat. Elmondhatatlan üresség tombolt a szívemben. Néhány kedves emlék viszont javított a hangulatomon, de a helyzetemen nem. Jólesett visszagondolni, például arra, amikor megkérdezte a szüleimtől, hogy elvihet-e randizni. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni azt a tökéletes estét.
Miután Borka elaludt, írtam Alexnek, hogy felugorhatna hozzánk. Alex személyéhez kedvem nem volt, de a szexhez igen, és más hirtelen nem jutott eszembe, akivel szívesen lefeküdtem volna.
Felvázoltam Alexnek a helyzetet érthetően: – Csak szex. Nem alszunk együtt, nem bújunk össze, nem mondjuk egymásnak, hogy szeretlek, és nem is bútorozunk össze. Ja, és a kanapén kell csinálnunk.
– A kanapén? – nevetett.
– Borka az ágyamban alszik, de ha esetleg az úrnak nem felel meg a csóró kanapém, akkor bemehetünk a vendégszobába is.
– Megfelel, nem azért mondtam.
– Örülök. Cigizünk egyet? – kérdeztem.
– Cigizni vagy szexelni hívtál át? – röhögött.
– Mindkettő – válaszoltam, majd vadul megcsókoltam.
Egy pillanatra, de akár kettőre is megundorodtam magamtól – a gyerekem apját akartam szeretni, viszont Alexszel smároltam, mert nem volt jobb dolgom. Tízes skálán mekkora ribanc vagyok? Tizenegy? Sosem gondoltam volna, hogy ilyenné válok.
Szex után az erkélyen cigiztünk. Olyan csend volt, hogy szinte hallottam az őrült gondolataimat, amiket végül szóvá is tettem. Nem értettem, mi a szar ütött belém, amikor megkérdeztem Alextól, hogy: – Tudnál engem szeretni?
– Szeretlek, de pár órája azt mondtad, hogy nem mondhatunk ilyesmit egymásnak.
– Kuss! Szerelemből, úgy istenigazából? – röhögtem.
– Szerelemből, úgy istenigazából szeretlek – felelte, miközben az arcán megjelent egy huncut mosoly.
– Szórakozz anyukáddal!
– Tudnálak, de így nem vagyok erre vevő.
– Így? – álltam előtte értetlenül.
– Szerinted elhinném, ha meg akarnád magyarázni, hogy szex közben nem rá gondoltál? – nevetett.
– Eszembe se jutott, te farok.
– Lehet, hogy más bedől neked, de én nem.
– Rendben, higgy, amit akarsz.
– Nem azért mondtam, hogy összevesszünk.
– Mindegy, ezt nem kellene erőltetni.
– Te hívtál ide – röhögött tovább.
– Igen, viszont most arra kérlek, hogy menj el.
– Csak akkor megyek el, ha megígéred, hogy ez nem az utolsó volt – vigyorgott, én pedig válasz helyett megcsókoltam.
Miután hazament, letusoltam, és aludni szerettem volna, de nem volt az olyan egyszerű. Hiába nem akartam az elmúlt pár órára gondolni, csak az járt az eszemben, hogy Alex ismét mély benyomást tett.
Nem aludtam egy percet sem, egész éjszaka agyaltam. Reggel Borka összevissza dumált, énekelt és ugrált az ágyon, pedig épp elnyomott az álom. Percekig nem voltam magamnál, csak akkor tisztult ki az agyam, amikor a gyerek az apjáról kezdett el beszélni.
– Felhívod? – kérdezgette.
– Miért hívjam fel? – kérdeztem vissza, miközben a takarót a fejemre húztam. Bori lerántotta rólam, nyúzni kezdte az arcomat és nyitogatta a szemeimet. – Ha kitéped a pilláimat, itt hagylak – szóltam rá, de mintha a falnak beszéltem volna.
– Akkor felhívod? – piszkálódott tovább.
– Nem, és felejtsd már el!
Láttam a szemeiben, hogy egy világ tört össze benne. Tudtam volna mit mondani, de még véletlenül sem akartam az apja ellen hangolni a kislányt. Üvölteni kezdett, amitől totál tehetetlenné váltam. Egyáltalán nem akartam hülyének nézni Borkát, mégis megtettem: kitöröltem az utolsó számot, úgy próbáltam csörgetni. Kihangosítottam, hogy hallja, hogy az apja elérhetetlen.
– Mondtam, hogy sok dolga van, de megpróbáljuk később is – sóhajtottam.
Úgy tűnt, hogy beletörődött a szörnyű hazugságba, amit egy eszement pillanatban kreáltam. Elviselhetetlen bűntudatot éreztem. Gyorsan visszaírtam az utolsó számjegyet, felkaptam a gyereket, és csak annyit mondtam neki, hogy: – Reggelizünk, aztán megpróbáljuk újra, oké? Meg kell neki mondani, hogy vigye el a ruháit innen.
– Miért?
– Hát, már mi sem lakunk itt. Megkérdezzük, hogy eljön-e a cuccaiért – magyaráztam.
Borka nem adott választ, csak bólogatott. Magam miatt nem akartam vele beszélni, de gyerekünk miatt kénytelen voltam felhívni, miután befaltuk a szokásos palacsinta adagunkat. A szívem a torkomban dobogott, mert kicsengett a telefonja, viszont a többszöri próbálkozásra sem vette fel. Megint csalódnom kellett benne. Időközben beszéltem Arianával, aki megnyugtatott, hogy minden rendben van velük, utána pedig Zoét értesítettem arról, hogy hazamegyünk.
Összeszedtük a cuccainkat, és még ebéd előtt elindultunk haza. Az autóban Bori újra nyaggatni kezdett, hogy hívjuk fel az apját. Olyan ideges lettem ettől a témától, hogy azt elmondani se lehet.
– Kicsikém, megígérem, hogy otthon megpróbáljuk, de vezetés közben nem szabad telefonálni – replikáztam.
Jó volt hazaérni, viszont egy rohadt kellemetlen meglepetés fogadott minket: már messziről kiszúrtam, hogy apám autója az utcánkban áll, és ami a legdurvább, hogy nem a mi házunk előtt parkolt le. Úgy tettem, mintha észre se venném, lazán besétáltunk. Borka hatására ismét fel akartam hívni életem szerelmét, aki továbbra sem reagált. Egyre mérgesebb lettem, ahogy a gyerek is. Borkát iszonyúan kimerítette az utazás, így ebéd után azonnal elaludt. Hirtelen felindulásból kiálltam az utcára, rágyújtottam, és csak arra vártam, hogy apám végre kijöjjön Grétától. Nem kellett sokat várnom, pár perc elteltével megjelentek a kapuban, és közben hangosan vihogtak.
– Sziasztok! – integettem.
– Lottikám, ti már itthon vagytok? – dadogott apám.
– Pár órája – válaszoltam, ő pedig elindult felém.
– Hol van az én kis gyönyörűségem?
– Kimerítette az utazás, már alszik. Beszéljünk inkább arról, hogy te mi a francot keresel a szomszédban – röhögtem.
A mondataim hallatán Gréta is sietve közelebb lépett hozzám. Tudtam, éreztem, hogy magyarázkodásra készül.
– Vettem Kevin szobájába egy új polcot, amit egyedül nem tudtam feltenni, ezért elhívtam apukádat – mentegetőzött úgy, ahogy elképzeltem.
– Pont most, mikor Kevin a suliban van, anyukád meg dolgozik? Furcsák vagytok nekem – röhögtem tovább.
– Meglepetés lesz a fiamnak – felelte.
– Aha. És apa, te miért nem dolgozol? 
– Szabadságon vagyok. Néha kell a pihenés is.
– Ühüm – bólogattam.
Egy ideig még nézegettük kínosan egymást, mire apa megkérdezte, hogy megnézheti-e Borit. Elköszöntünk Grétától, és bekullogtunk a házba. Nem győztem elégszer hangsúlyozni, hogy nem szeretném, hogy hülyeséget csináljon, amire csak az üres szabadkozás jött válaszként. Miután rápillantott az unokájára, leültünk a teraszon lévő asztalkához.
– Mesélj, drágám! – szólalt fel.
– Mit meséljek? Azt akarod, hogy beszámolót tartsak arról, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert folyton Borka apja jár az eszemben? Vagy azt akarod hallani, hogy legalább tízszer hívtam, de nem veszi fel azt a kurva telefont? – Totál kiborultam.
– Az a baj, hogy már nem csak rólad van szó.
– Nekem is az fáj a legjobban, hogy a gyerekünknek nagyon hiányzik, és ez ügyben tehetetlen vagyok. Ott van egy csomó holmija a pesti lakásban, itt van a gyereke, és talán még én is itt vagyok.
– Egyáltalán tudja, hogy elköltöztetek?
– Persze, mert egy pletykás öregasszony a házból elmondta neki – mérgelődtem.
Örültem, hogy volt kinek kiönteni a lelkem. Egy váratlan telefonhívás azonban megzavarta a családi idillt. Zoé hívott, aki ismét meglepő hírekkel szolgált. Ígéretet tettem magamnak, hogy ha legközelebb Zoé keres, nem veszem fel.
– Életed szerelme éppen most megy ki a cukrászdám ajtaján – mondta halál nyugodtan.
– Mi van? – kérdeztem értetlenül.
– Életed szerelme itt volt! – Jóformán kiabált.
– Sütiért ment, ugye? – nevettem.
– Nem, pedig közöltem vele, hogy mással nem szolgálhatok.
– Mit akart?
– Azt kérdezgette, hogy hol van az új házunk. Full idegbeteg volt.
– Órák óta hívogatom. Ha felvenné, elmondanám neki én is.
– Hűha, de én nem mondtam neki semmit – nevette el magát.
– Így a legjobb. Kíváncsi leszek, mi lesz a következő lépése!
– Na, hát, arra én is!
Csak letettem a telefont az asztalra, de már vehettem is újra a kezembe, mert megint csörgött. A vérnyomásom az egekig szökött, amikor megláttam, hogy ki hív.
– Láttam, hogy rengetegszer kerestél, és voltam a lakásodban, ahol senkit sem találtam. Mondd  meg, kérlek, hogy hova tűntetek! – kérlelt, miután közölte a kis mondanivalóját.
– Remélem, a cuccaidat elvitted – nyögtem be bunkón.
– Arról beszélj, hogy hol vagytok!
– Felejtsd el! Felejts el minket! Hónapokig kibírtad nélkülünk, ahogy mi is nélküled – mondtam, majd rányomtam a telefont. Olyan mérges lettem, hogy azonnal letiltottam a számát.
– Mi a francot művelsz, te lány? Hiszen érdeklődik utánatok! – szólt rám apa.
– Négy hónap után? Kösz, kihagyom.
– Ha már nem szereted, akkor gondolj arra, hogy Borkának szüksége van rá!
– Éppen ez a baj, hogy szeretem, de nem leszek tovább a szeretője. Elég volt – húztam meg a vállamat.
– Nem muszáj a szeretőjének lenned, csak Borka miatt hadd jöjjön el.
– A szeretője leszek, ha eljön, nem érted? – Olyan ideges lettem, hogy majdnem felrobbantam.
– Adj egy kis időt ennek az egésznek!
– Még hány hónapot várjak?
– Nem tudom, de azt viszont igen, hogy mellette legalább boldog voltál.
– Tény.
– Mindegy, gondold át! – javasolta, és felállt, hogy szorosan megöleljen.
Rohadtul haragudtam rá, de jó volt hallani a hangját. Nem sokkal később Bori felkelt. Váltott néhány szót a papájával, aki megígérte, hogy elugrik a anyámért, és estig nálunk lesznek. Egyáltalán nem örültem neki, sőt, semminek sem örültem. Feszült voltam, és semmi másra sem vágytam csak arra, hogy végre kisírjam magam.
Apa állta a szavát, egészen nap az arcukat kellett bámulnom. Anyám totál kiakadt a hajamtól és az új tetoválásom sem lett a kedvence. Sokkal nyugodtabb lettem, amikor szóba hozta Ariana lányait. Hirtelen öröm töltött el. Sietve megkerestem a telefonomat, hogy megmutassam nekik a lányokról készült m képeket. Miután hazamentek, és Borka újra elaludt, órákig telefonáltam Arival. Elmeséltem neki minden, viszont semmi jó tanáccsal nem látott el. Alexet szóba sem hoztam, mert nem akartam csalódást okozni a legjobb barátnőmnek.
Másnap elvégeztem a munkámat, hétvégén pedig újra Budapest felé vettük az irányt. Borka végre nem emlegette az apját. Haragudtam rá, és ráadásul még össze is voltam zavarodva. Idáig miért nem keresett minket? Aztán négy hónap után hirtelen az eszébe jutott, hogy van egy gyereke, és egy lány, aki mindennél jobban szerette? Kegyetlen volt a tehetetlenség. Mindent újra át kellett gondolnom. Szenvedtem a hiányától, miközben látni sem akartam.
Pár héttel később rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki enyhítheti a fájdalmaimat, az Alex. Megkértem, hogy jöjjön el, és ő kifogások nélkül, azonnal beült az autójába.
Reggel mellette ébredtem.