5. fejezet ☼

A szívem hirtelen a torkomban kezdett el dobogni, ám nem kósza érzésektől, melyeket Márk iránt éreztem. Pontosan a házunk előtt állt meg az a bizonyos autó, ezért előrébb merészkedtem. Ahogy egyre közeledtem a bejárat felé, azt találtam a legjobbnak, ha a bokrok takarásban maradok. A cigi egy az egyben kiesett a kezemből, amikor megpillantottam azt a járművet, amiben nem egyszer utaztam. A telefonján baszakodott valamit, majd szinte azonnal megszólalt az enyém. Az ijedtségnek köszönhetően kinyomtam, ő pedig kiszállt. Csak az járt a fejemben, hogy ha megnyomja a csengőt, Borka felkel, és azzal vége is lesz az életemnek. Arra viszont nem gondoltam, hogy talán le kellene halkítani a telefonomat, hiszen újra hívni kezdett. Nem tudtam gyorsan cselekedni, hogy ne hallja meg, ezért elkezdett természetesen kiabálni. Agyvérzést kaptam, amint kimondta a nevem.

– Lotti, tudom, hogy kint vagy – röhögött.

Nem szóltam semmit, ismét rágyújtottam. Sokkos állapotban ácsorogtam a bokrok között, az eső meg csak szakadt, egy pillanatra sem csillapodott.

– Lotti, hagyod, hogy elázzak? – kérdezte még mindig hangosan.

– Ülj be az autóba, és menj el – válaszoltam, ám nem bújtam elő.

– Engedj már be! – kérlelt, miközben megpróbálta kinyitni a kaput.

– Bezártam, szóval ne cseszd szét. Kösz.

– Ha kell, akkor be is mászom.

– Inkább kifelé mássz az életünkből. Olyan jól megvoltunk nélküled is.

– Engedj már be! Mindketten szarrá fogunk ázni.

– Nem baj, téged majd ápol az asszonyod, ahogy az idáig is lenni szokott - mondtam, majd elindultam a bejárati ajtó felé.

Elkerülhetetlen volt, hogy ne lásson meg. Megbolondultam tőle, marha kitartó volt.

– Ne engedj be, csak beszéljünk! – kérlelt.

– Beszélgessünk – leültem a lépcsőre, mert ott pont nem ért az eső.

Elkezdte mondani a szentbeszédet, amit régen csak úgy szívtam magamba, még talán élveztem is. Eszembe jutott, hogy ha itt fogunk ordibálni, akkor Borka valószínűleg felkel, ezért elindultam a kapu felé. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, kiesik a helyéről. Amint jobban szemügyre vettem, mást nem tudtam benyögni azon kívül, hogy:

– Felelőtlen vagy.

– Mert idejöttem? – kérdezte.

– Mert nem hoztál magaddal pulcsit. Kellemetlen lehet egy pólóban ácsorogni a szakadó esőben – néztem végig rajta. – És még itt is fogsz állni, ha rajtam múlik.

– Legalább Borkát hadd nézzem meg, utána megígérem, elmegyek.

– Ő alszik, nagyon elfáradt ma. Nem ajánlom, hogy felkeltsd – húztam meg a vállamat.

Szó szerint izgatott lettem a látványától. A fehér pólója totál átázott, így másra nem, csak a mellbimbóira tudtam koncentrálni. Tudom, furcsa fétiseim vannak, de elképesztően szexi volt. Percekig hallgattam, ahogy nyaggat, percekig bámultam a vizes, libabőrös karját és a mellbimbóit persze.

– Hogy találtál ide? – kérdeztem sejtelmesen.

– A szempillás oldaladon kint van a cím. Gondoltam, hogy itt is laktok.

– Le vagy tiltva.

– Nem is a sajátomból kerestem rád – mosolygott.

– Sokáig tartott kinyomozni. Ennek mi a valódi oka? – nevettem.

– Jaj, baba, kérlek! – folytatta.

Nem pont erre gondoltam, amikor azt mondtam anyámnak, hogy az élet mindent elrendez helyettünk. Végül beengedtem, mert megígérte, hogy hazamegy, ha vehet egy szempillantást Borkára. Nem jutott szóhoz, ami érhető. A gyerekem tényleg tökéletes. Ártatlanul aludt a kanapén, mit sem sejtve arról, hogy az apja éppen őt figyeli.

– Nem szeretném, ha felkelne – jegyeztem meg suttogva.

Miután elmondta, hogy nem ért egyet a hajszínemmel, de ettől függetlenül még mindig gyönyörű vagyok, elvonultam a fürdőbe. Ledobtam a vizes ruháimat a földre, aztán a padlón ülve elgondolkodtam az egész életemen. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Rájöttem, hogy ugyanúgy szeretem, mint az első percben, ám valami mégis másnak bizonyult. Mérges voltam és csalódott. Annyira tönkrementünk, hogy ennél jobban már nem is tudtunk volna. Írtam Arinak. Elmeséltem röviden, hogy mi történt velem. Meggyanúsítottam, hogy miatta van ez az egész. Ha délelőtt nem esett volna szó a gyerekem apjáról, talán nem is jön el. Abban igaza volt, hogy nincs jogom megtiltani azt, ha találkozni akar Borisszal, de olyan jól megvoltunk kettesben. A nyakamig ért a víz, ezért többször megfordult a fejemben, hogy most kellene megfulladnom. A legjobb lett volna, ha öngyilkos leszek. Több, mint fél órát töltöttem a kádban. Egy pillanatra sem tudtam megnyugodni, és amikor meghallottam Borka hangját, igazán ideges lettem. A lelkére kötöttem, hogy a gyerek nem kelhet fel. Egy szál törülközőben rohantam ki a fürdőből, hogy megbizonyosodjak a kialakult helyzetről. Irtózatosan mérges voltam. Amikor ő megjelenik, kizárólag bajt hoz magával.

Minden haragom elszállt, amikor megpillantottam őket. A kislányunk boldog volt, ő pedig ugyanolyan tökéletes, amilyennek akkoriban is láttam. Egy ideig csendes megfigyelője voltam az eseménynek, aztán csak-csak megeredt a nyelvem.

– Borka, köszönj szépen el az apukádtól. Haza kell mennie – jelentettem ki, sőt parancsoltam.

– Ne legyél már ilyen! Hónapok óta nem találkoztunk – válaszolt.

– És erről ki tehet?

– Te költöztél el minden szó nélkül.

– Nem volt okom maradni – néztem mérgesen. – Tiszta víz a ruhád, meg fogsz fázni vagy tudom is én, szóval indulj el – magyaráztam.

Nem szólt semmit, csak rám nézett. Ismerem ezt a nézést. Egyből tudtam, hogy ő már mindenről gondoskodott.

– Talán van az autóban néhány cucc, amit fürdés után fel is tudnék venni – nyögte be.

– Hát, ezt mindjárt gondoltam. Örülök, hogy te automatikusan úgy készültél, hogy velünk, illetve nálunk alszol – forgattam a szemeimet.

Visszamentem a fürdőbe, és végig azon törtem a fejem, hogy hogyan szabadulhatnék meg tőle. Fontos szempontnak bizonyult, hogy gyors és kíméletes legyek. Nyilvánvalóan nem akartam megölni, bár az is megfordult a fejemben. A gondolataim már akörül jártak, hogy egyáltalán van-e itthon ásó. Megvárta, míg kivánszorgok a gyerekhez, majd ki is ment az autóhoz. Borka ugrált örömében. Befutott a szobába, és közben azt mondogatta, hogy az apjával alszik. Nem tudtam, hogy mégis mit jelenhet ez a kijelentés. Nekem vajon a kanapén kell aludnom? Amíg a fürdőben volt, Borka nyomkodta a tévét, én meg a telefonomat, Márkkal váltottam pár szót. Azt hittem, hogy már rég alszik, mivel túl hamar reggel lesz. Egyrészt tök jó, hogy hazament, másrészt pedig az ő társaságában nyugodtabb lettem volna. Természetesen meg sem említettem, hogy mi folyik körülöttem. Elképzelésem se volt, hogy hogyan reagált volna, ha leírom neki, hogy: "éppen készülök aludni egy ágyban az exemmel, akibe még mindig szerelmes vagyok, csak néha jobban érzem magam". Igazából minden szó nélkül megkaphatott volna, sőt, el is képzeltem, ahogy… szóval, azt. Az egészet elképzeltem. És amikor belépett az ajtón, arról álmodoztam, hogy épp a válási papírokat lóbálja a kezében és azt mondja, hogy végre összeházasodhatunk. Aztán megint másra gondoltam. Még a nászutat is elképzeltem valahol Ausztráliában, ahol történetesen laknak rokonaim. És végül is ott is maradnánk. Új életet kezdenénk egy teljesen más kontinensen. A parton megtartanánk a ceremóniát, amit megkoronázna egy Pavlova-torta. Számításba jöhet még az is, hogy Oroszországban kelünk egybe. Náluk nagyon fontos, hogy az esküvőn megjelenő autók sora minél hosszabb legyen, mert annál nagyobb az ara büszkesége. Egy téglalap alakú ronggyal (рушник) állnánk, és fogadalmat tennénk. A pap koszorúkat helyezne a fejünkre, és felajánlana egy csésze vörös bort, amelyből szigorúan három kortyot ihatunk. Hagyományos orosz esküvőn a gyűrűk cseréjére kerülnek a szertartás elhúzódó része közben, míg a koszorúkat a házaspár fejére helyezik az esküvő során. A menyasszonyi koszorú a tisztaságot és az ártatlanságot szimbolizálja. Nos, én olyan tiszta és ártatlan vagyok, mint a hó, melyet lepisilt egymás után legalább öt kutya. Simán menne nekem az orosz nagyasszony lét. Nem néznének tök idiótának az emberek, ha hatalmas bundában szállnék ki a Mercedesből. 

Igazából azzal is beérném, ha távol lehetnék Anikótól és Andrástól, de ha így jobban tetszik, a szüleimtől. Anyának a lelkébe tiportam, amikor kiderült, hogy egy zűrös sráccal kezdtem el randizni. Remélem, tudja, hogy sosem randiztunk, idáig csak szex volt köztünk.

Elmesélem, milyen lenne az életem, ha minden úgy lett volna, ahogy anyám akarja: a Lotti nevet Erzsébetre cseréltem, mert az sokkal hivatalosabb, és pontosan illik egy hatalmas vállalat üzletasszonyához. A Lotti név túlságosan kislányos, csak az elején nem gondolták át. Ezt is ők baszták el. A külvárosban egy villában élek a férjemmel, aki egy világhírű ügyvéd. Nem is értem, hogyan tudok elviselni egy férfit, aki okosabb nálam. Kivétel nélkül hosszú vasalt inget viselek, nehogy kilátszódjanak a tetoválásaim egy-egy meeting alatt. A Vans, mint márka szóba sem jöhet a ruhatáramban. A legolcsóbb táskám Louis Vuitton, aminek az árát aligha két hónap alatt megkerestem. A férjem is kizárólag csak ingeket hord, neki nincsenek tetoválásai. Ő nagyon karizmatikus, az összes törvény fújja kívülről. Esténként azokra alszom el. Mindig a legújabb iPhone-nal a kezünkben rohanunk munkába, a legújabb Samsungokat meghagyjuk cégesnek, ami ha csörög, baszunk felvenni. Ó, igen a gyerek! Na, olyasmi lény szóba se jöhet. A kapcsolatunk nem bír el egy bömbölő szarost. Cigaretta, alkohol, bulik? Ugyan, azt nem nekünk tervezték. Sőt, még a szex is csak szökő évente egyszer lehetséges. Milyen érdekes, hogy még sosem szólt senki az elitben, hogy nem áll jól a vörös rúzs. Csak azért kenem magamra, mert Chanel. Aztán a szegény férjem agyvérzést kap a sok idegeskedéstől, melyek az ilyen munkakörben érik az embert. Özvegyasszonyként süttetem a nyugdíjas, ráncos seggem egy mini szigeten, ahol tök véletlen meghalok infarktusban. 

Sosem viselnék el egy olyan férfit, aki okosabb nálam. És sosem viselnék el egy olyan apát, aki a szemem láttára csalja anyámat. Akármennyire meggyűlik a bajom az öreglánnyal, nem ezt érdemli. Ismerem a férfiakat, a farkuk irányítja őket, és messziről kiszagolják a könnyen kapható bigék szagát. Várjunk csak! Nekem egyáltalán nem volt kapható bige szagom, amikor kijött utánam cigizni azon az átkozott napon. Akkor még úgy gondoltam, hogy minden férfi olyan, mint az akkori osztálytársam, aki szimplán megkúrt a sátorban, mit sem törődve az érzéseimmel. Életem első komoly szeretkezése az autómban történt meg. Akkor jöttem rá, hogy milyen érzés is az a híres orgazmus, amiről a barátnőim már annyit meséltek. Mindez úgy történt meg, hogy sosem volt könnyen kapható punci szagom. Lehet, hogy hülyén hangzik, de ezt a puncit ki kell érdemelni. Bár mélyebben belegondolva, egyik pasim se tett le semmit az asztalra. Alexszel csak azért szexeltem, mert miért ne, Márkkal azért, mert nagyon-nagyon jó vele, a gyerekem apjával meg valószínűleg azért, mert az életemnél is jobban szeretem. Mármint szerettem, de a szex tényleg jó volt.

Ott tartottam eredetileg, hogy bejött a szobába. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban pumpál, a kezeim remegni kezdtek, ezért kikapcsoltam az internetet a telefonomon, és ledobtam az éjjeliszekrényre. Hirtelen a szemeimet könnyek lepték el, ezért villámgyorsan kihúztam a fiókot, szinte kirántottam, reménykedve, hogy rejlik a mélyén néhány papír zsebkendő. Semmi esetre sem akartam, hogy észrevegyék rajtam a bánatot, ami úgy ült rá a vállamra, hogy szinte fájt. Zsepit nem találtam, viszont a kezem ügyébe került a gyűrű. A könnyek egyre szaporábban futották el a szemeimet. Megpróbáltam összeszedni magam két másodperc alatt, ám ez valahogy nem jött össze. Borka furcsán rám nézett, miközben megfogta a két kezével az arcomat.

– Szomorú vagy? – kérdezte.

– Nem, csak fáradt, és valószínűleg egy szempilla épp kibökni készül a szememet – hazudtam, mire ő tovább kémlelte a tekintetem.

Az apja is erőteljesen szuggerálni kezdett, amitől olyan szinten zavarba jöttem, hogy ki kellett mennem a fürdőbe. A tükör előtt állva törölgettem le a sós könnyeket az arcomról. Percekig távol akartam maradni, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy összeszedjem magam. Hirtelen kinyitódott az ajtó. A gyerekem apját pillantottam meg a tükörben.

– Örülnöd kéne – suttogta.

– Mégis minek kellene örülnöm? Esetleg annak, hogy örökre tönkretetted az életem, erre megint itt vagy, hogy újra a föld alá temess? – kérdeztem felháborodva.

– Azért jöttem, hogy ne érezd így.

– Hát, barátom, ezt jól benézted – válaszoltam, aztán hátrálni kezdtem, mert rohadtul úgy tűnt, hogy szeretne közelebbről is megvigasztalni.

– Rendbe fogom hozni, ha hagyod.

– Nem fogod, mert nem hagyom, és ne gyere közelebb – tiltakoztam.

Fogtam magam, és faképnél hagytam. Gondolom, egy fincsi csókkal meg akart oldani mindent. Nem tudom, meddig bírom ezt a macska-egér játékot, de már most az agyamra megy. Mikor jön rá, hogy ezt nagyon elcseszte? Én nem a tökéletes felesége vagyok. Milyen érdekes, hogy velem sokkal felszabadultabban érezte magát mindig is. Elvileg mindig szabálykövető az utakon. Ehhez képest, az én autómat sosem vezette visszafogottan. Elvileg nem bírja az alkoholt. Szóval azért talált rám, mert túlságosan a pia hatása alá került? Úgy rémlik, hogy marha hűséges, és sosem hagyná el a családját. Megszámlálhatatlan alkalommal mondta azt, hogy én jelentem számára a békét, velem minden teljesen más. Mindent megadtam volna érte. Mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, hogy ez egy halott ügy, tehetek én bármit. Pár hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a semmiből meglep, és folytatja az ígérgetést. Soha többé nem akarok hinni neki.

Visszaértem a szobába, Borkát pedig sehol nem láttam. Egy ideig figyeltem a takarót, ahogy mocorog, majd hirtelen odaléptem, és lehúztam róla. Hatalmas nevetésbe torkollott az éjszaka. Megdögönyöztem, aztán átadtam az apjának. Szorosan összebújva aludtak. Úgy tűnt, hogy hamar elaludtak, csak én maradtam ébren. Egy ideig kapcsolgattam a tévét, majd a Family Guy-nál megálltam. Lehalkítottam, feléjük fordultam, és csak bámultam őket. Legszívesebben még a villanyt is felkapcsoltam volna, hogy tisztábban lássak. Elképzelésem sincs, hogy hogyan sikerült elaludnom.

Kora reggel arra lettem figyelmes, hogy a keze az én derekamon pihen. Hogy kerültem ilyen közel hozzájuk? Vagyis inkább hozzá. Úgy pattantam fel, mint akit üldöznek. Ránéztem az órára, ami 6 óra 13 percet mutatott. A redőnyhöz mentem, résnyire felhúztam, hogy legalább a szobából kitaláljak. Egy pillanatra megálltam. Arra eszméltem fel, hogy már megint bámulom őket. Lőttem néhány cuki képet, de csak azért, hogy legyen mit megmutatni a feleségének. Abszolút nem gondoltam arra, hogy új hátterem legyen. Kivánszorogtam a konyhába, ahol rutinból vettem elő a gofrisütőt. Mielőtt nekiálltam volna reggelit készíteni Borkának, meglátogattam a fürdőt, hogy rendbe tegyem a hülye fejemet. Miután meguntam a szempilláim fésülgetését, a konyhában folytatódott a reggelem. Hamar kikevertem a tésztát, majd a sütőbe locsoltam. Elképzelésem sem volt, miért nem sül a gofri. Legalább tíz percembe került, mire rájöttem, hogy be se dugtam a gépet. Olyan mérges lettem, hogy hagytam, és inkább kimentem a teraszra rágyújtani. Cigizés közben a kapu felé vettem az irányt, hogy kinyissam, mert tudtam, hogy anyám idő előtt megérkezik, hogy vigyázzon Borkára. Nem volt sok vendég felírva a naptáramba, mégsem mondtam le a gyerekfelügyeletet. Úgy hallottam, hogy anyám nagyon is örül, ha az unokájával lehet, engem meg úgysem lát sokáig. Kézmosás után áram alá helyeztem a kis sütőt. Bőgtem. Nem tagadom, zokogtam, mint egy kisgyerek. A könnyeimtől még azt sem láttam, hogy rendesen átsült-e a gofri. Nem kellett tíz perc, anyám sietett be az ajtón.

– Ugye, jól gondolom, hogy itt van valaki? – kérdezte vidáman.

– Ekkora autót nem nehéz észrevenni – válaszoltam bunkón.

– Jaj, de örülök, kicsim! – folytatta, miközben megölelt.

Miután jobban szemügyre vett, rájött, hogy nagyon úgy festek, mint aki torkaszakadtából üvöltene, csak nem teheti, mert ahhoz még korán van.

– Összevesztetek? – kérdezte, miközben a vállamnál fogva rángatott.

Nem válaszoltam, inkább a pultra vetettem magam, miközben iszonyatosan sírtam. Anyám egyre közelebb hajolt, a hajamat próbálta eltűrni az arcomból. A száját nem tudta befogni egy pillanatra sem. – Mondd már, hogy mi történt! Ha megint megbántott, akkor komolyan mondom, megölöm! – akadékoskodott.

– Nincs semmi baj – szipogtam.

– Ok nélkül bőgsz?

– Hagyj meghalni – válaszoltam, miközben egyre lejjebb csúsztam. Jóformán fetrengtem a padlón, amikor anya felkiáltott:

– A gofri!

Szaladt a sütő felé, aztán már csak annyit mondott felháborodva, hogy ez elégett. Előbújt belőle a zsörtölődő öregasszony, aki kizárólag azzal törődött, hogy hogyan lesz kisikálva a sütő. Ja, meg persze azzal, hogy Borka mit fog enni reggelire. Mintha üres lenne a hűtő. Konkrétan hagyott meghalni a konyhapadlón. Kissé drámaira sikerült a reggelem, és ezen még az sem segített, hogy életem legnagyobb csalódása megbánást tanúsítva támolygott ki a szobából. Az arcára volt írva, hogy sajnálja, hogy hónapokig tudomást sem vett rólunk. Anyám hatalmas örömmel fogadta, de azért nyomatékosan elmondta az új szabályokat.

– Szeretném, ha többet foglalkoznál Borkával.

– Már Lottinak is megígértem, hogy úgy lesz – mondta tök lazán.

– És azt is szeretném, hogy többet ne kelljen Lottit összekaparni a padlóról – folytatta.

– Anya, neked nem tűnik fel, hogy megint hazudik? – nevettem kínomban.

– Dehogy hazudok – nyögte be.

– Oké, akkor bizonyítsd be – húztam meg a vállamat.

– Majd meglátod, hogy rengeteg időt fogok Borkára fordítani.

– Aha. Mit szólnál ahhoz, hogy ha meghívnálak az unokatesóm diplomaosztós bulijára? – húzkodtam a szemöldököm. – A család kedvéért simán eljátszom, hogy jóban vagyunk – köhögtem.

– Rendben – egyezett bele.

Mire elkészültem, Borka is felkelt. Megkértem anyámat, hogy a kialakult helyzettől függetlenül vigyázzon Borkára, azaz kettőjükre. Egész meló alatt azon gondolkodtam, hogy mekkora botrányt fogok robbantani, ha tényleg vele megyek a családi összejövetelre. Viszont, ha egyedül mennék, az sem lenne jobb. Milyen fényt vetne rám, ha szingli anyukaként libbennék be? A szingli anyuka képe sokkal rosszabb, mint egy olyané, aki más férjével mutatkozik. Alapból fura a családom. Maradjunk annyiban, hogy ők sem normálisak. Éppen ezért gondoltam úgy, hogy nincs okom szégyenkezni. Munka után rohantam, hogy kifaggassam Borkát, ám nem találtam őket sehol. A kanapén csak anyám ücsörgött.

– A gyerekem merre található? – kérdeztem mérgesen.

– Sétálnak egyet a parton, de lassan jönni fognak, nyugodj meg – mondogatta.

– Elmegyek utánuk – jelentettem ki.

– Ne menj sehová, inkább meséld el, hogy mi volt ez a reggeli kiborulás.

– Jézusom! Ő nem mondott semmit?

– De, viszont most tőled akarom hallani – mondta határozottan, sőt félelmetesen szigorúan.

– Ez egy kihallgatás? – röhögtem.

– Csak segíteni akarok! Kérlek!

– Anya, nem történt semmi különös. Nagyon szarul érintett, hogy eljött. Meglepődtem, amiért Borka ilyen jól fogadta.

– Veled ellentétben.

– Bármennyire is szeretnék jó pofát vágni a látogatásához, nem tudok. Rettegek, hogy megint elhiszek mindent, aztán ha mire minden helyreállt, szó nélkül lelép – ecseteltem.

– Megbánta – köhögött.

– Én is azt, hogy annak idején szóba álltam vele.

– A nővérem ki fog akadni, ha meglát titeket együtt.

– Ki a szart érdekel? Ők sem tökéletesek – morogtam, miközben egy könnycsepp jelent meg az arcomon.

– Kérlek, ne sírj! – kiáltott rám.

– Nem sírok.

– Bevallom, ennyi idő után nem tudnék elképzelni melletted mást – nyelt egy nagyot, majd megölelt. Konkrétan minden elsötétült előttem, szédültem, mintha egy ringlispin ülnék, és még Jézus is megkínált egy spangival.

– Nem hallottam jól – vicsorítottam.

– Semmi baj – nevetett.

Akkora kő esett le a szívemről, csak az idegesített, hogy nem tudtam ennek a dolognak a miértjét. Nem törődik Borkával, nem érdekli, engem tönkretett legalább négymilliószor. Miért pont őt akarják mellettem látni? Feltettem a létező összes kérdést, melyek megfordultak hirtelen a fejemben, anyám pedig nem győzött nyugtatgatni.

– Állj, állj, állj! Vegyél egy nagyon mély levegőt! – mondogatta, miközben mutogatott, hátha még idegesebb leszek.

– Miért mondtad az előző sületlenséget?

– Talán még sosem láttalak olyan boldognak, mint akkoriban – sunnyogott.

– De hiszen úgy utáltatok miatta is.

– Dehogy utáltunk! – nevetett, aztán átkarolt. – Menj utánuk!

– Tessék? – háborodtam fel.

– Menj már utánuk! – ismételte.

Fülig ért a szám, pedig esküszöm, teljes szívemből gyűlöltem. Elérte, hogy megutáljam. Pár méter után megenyhültem: már nem gyűlöltem, csak nagyon haragudtam rá. Tettem újabb pár lépést, és már nem is haragudtam, csak egy kicsit mérges voltam rá. Amikor megláttam őket a járdán, azt éreztem, hogy mindennél jobban szeretem és szükségem van rá. Aztán megcsörrent a telefonom. Márk! Márk! Márk! Anyám egy barom, amiért rám akarta tukmálni az egykori szerelmemet. Hirtelen meg is feledkeztem Márkról. Hátráltam, elbújtam a sarkon, hogy felvehessem a telefont. Percekig csak mondta a magáét, panaszkodott a munkahelyéről, a munkatársairól, én pedig válaszolni nem tudtam, hiszen nem rá figyeltem. A hümmögésen kívül más választ nem adtam. Végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan tudnám elérni, hogy minden olyan legyen, mint régen. Mondtam már, hogy mazochista vagyok?

– Mi a baj? Rosszkor hívtalak? – kérdezte aggódóan.

– Jaj, dehogyis! Bármikor meghallgatlak – köszörültem meg a torkom.

– Akkor jó, csak úgy tűnt, mintha máshol járnál fejben.

– Itt vagyok, mondd nyugodtan.

– Már mindent elmondtam. Mit csinálsz este?

– Nem tudom még. Ha úgy alakul, akkor felhívlak. Holnap is dolgozol? – tettem fel a kérdést udvariasan.

– Aha. A második mondatomat úgy kezdtem, hogy holnap reggel ismét mehetek abba a gecibe.

– Ja, tényleg! Milyen feledékeny vagyok – nevetgéltem.

Kínos volt a negyedórán át tartó beszélgetés. Szeretek vele beszélgetni, szeretek vele mást is csinálni, ám ezúttal ez nem volt aktuális. Teljesen máshol jártam, ahogy mondta. Semmiképp sem akartam megbántani azzal, hogy nem hallgatom meg. És azzal sem akarom, hogy ma este nem hívom át. Mi a szart csináljak? Fel-alá járkáltam, mint egy hülye, majd meggyőztem magam arról, hogy nem szabad elhinnem anyám legújabb aforizmáját. Vetettem egy utolsó pillantást a kis családomra, és elindultam haza. Márk bizonytalan partner lenne, ahogy a gyerekem apja is. Ilyenkor mi a teendő? Az idegösszeomlás szélére kerültem.

Anyám nekiállt takarítani, amitől a falra tudnék mászni. Állandóan rámol az én házamban is.

– Muszáj? – kérdeztem idegesen.

– Muszáj. Neked nem a parton kellene lenned? – csodálkozott.

– Fogadjunk, hogy csak azért mondtál szépeket, mert gyűlölöd Márkot.

– Isten őrizzen! Nem utálok én senkit, de az unokám apukájára mérges vagyok. Nem beszéltem félre azzal kapcsolatban, hogy csak őt tudnám elképzelni melletted. Rengeteg dolog történt az elmúlt pár évben, mégis úgy vettem észre, hogy ő igazán boldoggá tudott tenni – magyarázkodott.

– Lehet, ám én nem tudom megemészteni, hogy hosszú hónapokon keresztül nem érdeklődött a gyereke felől.

– Ezért haragszom rá. Nem tudja ezt a hiányt egy nap alatt bepótolni.

– És nem is igazán akarja. Gondolom, azt hitte, hogy majd én könyörögni fogok neki megbocsátásért – nevettem. – Szó sincs róla. Látni akarom, hogy tartja a szavát. Addig semmi közünk egymáshoz – tettem hozzá.

Nagyjából egy óra elteltével hazatértek. Borka iszonyatosan boldog volt. Ha a gyerek boldog, akkor elvileg anya is boldog. Még vacsora közben sem állt be a szája, öröm volt hallgatni. Egy árva szót sem váltottunk egymással, pedig lett volna miről csacsogni. Belefáradtam a számonkérésbe és az üres magyarázatokba. Meg kellett tanulnom, hogy mikor kell leállni. Szívesen összebújtam vele éjjel, szívesen hozzá is mentem volna feleségül, ahogy mondtam, de nem. Várok.

Vacsora után elköszönt. Borkából hangos zokogás tört ki, ezért anya még nálunk maradt. Láttam az arcán, hogy neki ugyanúgy rosszulesik a dolog, mint a gyereknek, mégse maradt, mégse csinált semmit. Egy ideig az utcán voltunk. Kitaláltam, hogy hozok ki aszfaltkrétát. Sötétedésig az egész előttünk lévő járdát sikerült összefirkálnunk.

Miután bementünk, az első dolgom az volt, hogy a gyereket megfürdettem. Még a haja is színes volt a krétától. Bementünk a hálószobába. Anyának tűnt fel először, hogy egy kisebb köteg pénz éktelenkedik az éjjeli szekrényen.

– És ez mi? – kérdezte, és mutogatott, hogy menjek közelebb.

A pénz mellett volt egy cetli is, hogy vegyek Borkának valamit. Mégis mit? Egy házat? Ezzel nem oldott meg semmit, nem vagyunk rászorulva a szaros pénzére. Csodálkozva álltunk a szobában. Majd anya benyögte, hogy hazaindul. Folytatódott a megszokott kis életünk kettesben. Ürességet éreztem. Talán tényleg jó volt, hogy itt volt. Borka hamar elaludt a szobájában, így kimentem a kanapéra tévézni. Pontosabban nyomkodtam a telefonomat. Márk ezer üzenetet hagyott. Úgy tűnt, hogy nagyon látni kíván. Meggondolatlanul cselekedtem szokásomhoz híven, mert visszaírtam, hogy várom sok-sok szeretettel. Végeztem a tusolással, és az első dolgom az volt, hogy ránézzek a telefonomra. Sietve meggyőződtem róla, hogy tényleg itt van-e. A kapuban ácsorgott, nyomkodta a telefonját.

– Régóta vársz? – kérdeztem, miközben a kulcsot lóbáltam.

– Mi számít annak? – nevetett.

Beengedtem, ő pedig az arcomra nyomott egy puszit. Sértődött gyerek módjára álltam egy ideig, majd nagy nehezen elindultam utána. Otthonosan mozgott nálunk, amit egyáltalán nem bántam. Nem szeretem azokat a vendégeket, akiket ki kell szolgálni. A kanapéhoz érve szó szerint nekem esett. Hamar elfelejtettem azt az apró puszit, annyira vadul csókolóztunk. Azt állította, hogy hiányoztam neki, de nem akart zaklatni, nehogy azt higgyem, hogy számítok valamit. Amint ezt kimondta, a szívem megállt, az arcomra pedig a ledöbbentség ült.

– Vicceltem! – röhögött. – Tényleg hiányoztál, meg amúgy is régen szexeltünk.

– Tegnap reggel? – néztem rá furán.

– Az kibaszottul régen volt – magyarázkodott.

Féltem, hogy Borka felébred, ezért gyorsan vetettem egy pillantást rá. Olyan volt, akár egy angyal. Az én kis gyönyörűségem békésen aludt. A szívem megszakadt, amikor az apja közölte, hogy hazamegy, és a kicsikém sírni kezdett. Hasonlóképp éreztem régen én is, de már elmúlt. Jó, talán egy kicsit szarulesett.

Márk feküdt a kanapén, én pedig lovagló pózban foglaltam helyet rajta. Lehúztam a pólóját, majd azonnal nekiálltam csókolgatni mindenhol. Időközben az enyém is a padlóra került.

Aztán meg én. Valaki szó szerint berontott a házba. Elfelejtettem bezárni a kaput és az ajtót is, ugye? Azonnal magamra kaptam Márk pólóját, mert az volt közelebb. Hirtelen nem is érdekelt, csak az, hogy senki ne lásson meg félmeztelenül.