12. fejezet ☼

Sosem voltam még ilyen gusztustalanul szerelmes.

Szerencsére Márkot nem rúgták ki a munkahelyéről, mert nagyon csípik egymást a főnökével. Kisebb galibát okozott, hogy nem jelent meg, de a felettese hamar megoldotta a problémát. Az esetet követő nap, éjfél után ért haza a munkából, de viszonylag korán, már egy óra körül ágyban voltunk. Csak feküdtem szorosan mellette és élveztem, hogy végre együtt aludhatunk, miközben az ablakon bekúszó hűvös szellő a talpamat csiklandozta. Nem hittem volna, hogy bármi megzavarhatja a békémet, főleg nem anyám halk, huncut kuncogása. Hallottam a bejárati ajtó finom csukódását, majd a folyosón megrekedt szerelmeskedést. Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem ki Márk véleményét az esetről.

– Hallottad? – suttogtam a fülébe.

– Aha.

– Most komolyan az én házamban fognak kamatyolni?

– Lotti – sóhajtott. – Aludni szeretnék. Aludj te is.

– Hogy tudnék elaludni, miközben ezek ketten a szomszéd szobában enyelegnek?

– És ők hogy fognak holnap elaludni, miközben mi a szomszéd szobában enyelgünk? – kérdezte szinte felháborodottan.

– Azt ne mondd, hogy szerinted anya holnap is nálunk alszik.

– Kicsikém, kérlek.

– Nem értesz.

– De, csak aludni szeretnék. Most.

– Oké – nyögtem be, majd sértődötten elfordultam. Egy ideig bámultam a redőnyön átszűrődő utcai lámpák fényét, miközben az agyam ezeregyszáz jelenetet lepörgetett a szüleim közös jövőjét illetően. Nem hagyott nyugodni a dolog.

Reggel elsőként léptem át a konyha küszöbét. Legalábbis azt hittem. Anya már az asztalnál ült, egy jókora bögre kávét szorongatott és a laptopját bámulta. Amikor meglátott, azonnal csillogni kezdtek barna szemei.

– Jó reggelt, drágám! – Nem válaszoltam egy ideig, némán meredtem rá. Nem tudtam, mivel kezdjem, míg végül kibukott belőlem, hogy:

– Ez mostantól újra így lesz?

– Micsoda?

– Apa hol van?

– Bement az irodába. Szükség van rá, és nem csak online üzemmódban – magyarázta, mire bólintottam egyet. – De estefelé visszajön, hogy összeszedje a holmiját.

– Kibékültetek? Végleg?

– Persze! – válaszolta, miközben ezerrel vigyorgott. – Tudod, én sosem hittem, hogy apád megcsal Grétával. Alex terve romba dőlt.

– Igen – erőltettem magamra egy kis mosolyt, ám a bűntudat rettenetesen fojtogatni kezdett. – És… ma te nyomod itthonról a munkát?

– Ó, igen! Nagyon hiányzik Borka. Csak vele akarok lenni.

Apa pillanatok alatt bepakolta a cuccait az autóba, majd millió hálával teli puszi után hazament. Anyával együtt. Örültem, hogy végre szent a béke, viszont a szívem mélyén éktelenkedő, mardosó bűntudatot képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Mindvégig egy megbocsáthatatlan hazugsággal áltattuk.

A világ legfinomabb hot dogjait a benzinkutakon árulják, na meg a leghelyesebb srácok is ott fellelhetők, éppen ezért ebédeltünk a kedvenc helyemen egy átlagosnak tűnő szombati napon. Márk hanyagolta a munkát miattunk, amit a főnöke hatalmas vigyorral az arcán szóvá is tett, aztán az egyik kedvenc munkatársa, Vera is jól kioktatta. Márk szemben ült velünk, a kedves munkatársát pedig nem bírtuk rávenni, hogy egy pillanatra csatlakozzon hozzánk. Megállt Márk mögött, és egy másodpercre sem hagyott fel a terrorral. Mosolyogva figyeltem, ahogy Vera, a kissé molett, tetovált karú, negyvenes, fiatalos nő Márk arcát szorongatja. Miután kellőképpen megmondta a magáét neki, lenyomott Márk homlokára egy puszit. Egy puszit, melynek nyomát még a vak is látta, akkor is, ha nem akarta. Vera bordó rúzst viselt, ami piszkosul jól állt neki, és ahogy láttam, a körmein is ez a szín díszelgett. Örültem, hogy végre megismerhettem Verát, akiről csak jót hallottam. Nem győzte dicsérni Borkát, az én tetoválásaimról pedig le se tudta venni a szemét. Hallottuk, ahogy a főnök bentről kiabál Verának, aki csak a szemét forgatta.

– Az a rohadt kávéfőző – mérgelődött. – Lotti, neveld meg – vigyorgott, miközben Márkra mutatott.

– Rendben – mosolyogtam vissza.

– De ha nem megy, szívesen segítek – szajkózta, majd magabiztos léptekkel bevonult az eladótérbe.

A tökéletesen nyugodt perceimet a telefonom csörgése zavarta meg. Nem hittem a szemeimnek, amikor megláttam a kijelzőn a gyerekem apja gúnynevét. Félve vettem fel, mire ő nagy örömmel szólt bele:

– Drágám, de örülök, hogy felvetted!

– A lényeget – mondtam határozottan, miközben a szemeimet forgattam. Márk rám nézett, és inkább bevonult a munkatársa után.

– Lehangoló vagy – röhögött.

– Ennek örülök. De tényleg.

– Azt szeretném megtudni, hogy mikor tudnék átmenni hozzátok?

– Mi okból?

– Azért, hogy végre elvegyelek feleségül – köszörülte meg a torkát, én pedig majdnem elhánytam magam. Tudtam, hogy viccelődik, de hiába… hányingerem lett tőle.

– Kihagyom, kösz.

– Ha nem haragszol, én is… – sóhajtott fel. – Borkát szeretném elvinni ide-oda.

– Az ebéd utáni alvást szigorúan veszem, azt nem hagyhatja ki, de utána oké – mondtam. – Mármint, igen, gyere el érte, és vidd el ide-oda – dadogtam zavaromban. – Mit jelent az, hogy ide-oda mennétek?

– Állatpark, játszótér, part… – sorolta. Bólogattam magamban, mert kifejezetten tetszett az ötlete. Egy fokkal kedvesebben köszöntem el tőle, mint az előbb.

Márk csak akkor jött ki, mikor látta, hogy már letettem a telefont, és még Arizona teát is hozott magával, Borkának pedig almalevet. Nem lehet, hogy valakinek ennyire a helyén legyen az esze. Más pasi a telefon másik felén csüngött volna, ha a barátnője épp az exével telefonál. Márk tudja, hogy az exemmel egyetlen egy témám van, az is a gyerekünk. Akármennyire szeretném, nem tudom örökre kitörölni az életünkből az apját. A hátam közepére nem kívánom, ám tiszteletben tartom, hogy Borka mennyire szeret vele lenni. A két és fél évet bepótolni sosem tudja, és talán nem is akarom, csak azt, hogy innentől minél több időt töltsön a gyerekkel. Borkának se jó, ha folyton csak velem és a nagyszüleivel van.

Miután a fentebb említett személy magára locsolt pár deci almalevet, elindultunk haza. Szinte könnyes búcsút vettem Márktól, akinek indulás előtt a fülébe súgtam a délutáni programot. Ha minden a terv szerint alakul, találkozni fognak egymással. És én ettől rohadt frusztrált lettem. Márk különösképp nem válaszolt semmit, csak beleegyezően bólogatott. Nem akartam, hogy a gyerek meghallja, ugyanis ellenkező esetben lőttek a délután alvásnak.

Mint utólag kiderült, a szüleim elutaztak kettesben az ország másik végébe, egy igen népszerű fürdőbe, hogy egész hétvégén pihenhessenek. És ez úgy derült ki, hogy anyám küldött egy képet magukról. Mire ez a nagy titkolózás? Kettesben maradtam a nappaliban Mollival, Borka pedig az én ágyamban aludt. Sürgetett az idő, ezért létrehoztam egy csoportos beszélgetést, amihez gyorsan hozzáadtam minden résztvevőt, kivéve Arianát. A madarak azt csicseregték, hogy idén nem akarja megünnepelni a születésnapját, mert vannak fontosabb dolgok is az életében, mégsem hagyhattam ki, hogy meglepetés bulit rendezzek neki. Különösebb terveim nem voltak, ezért a többiek fantáziájára támaszkodtam. Már majdnem megegyeztünk a helyszínben, amikor kopogtattak az ajtón. A telefonomat ledobtam a kanapéra, és egy hatalmas sóhaj kíséretében elindultam, hogy megnézzem, ki volt az a bátor, aki bemerészkedett az ajtóig. A szívem hirtelen furcsa ütemben kezdett el dobogni, és amikor megláttam Alexet, talán meg is állt egy pillanatra. Magabiztos vigyorral a képén üdvözölt.

– Miben segíthetek? – kérdeztem, ám egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy bármiben segítenék neki.

– Ugye, tudod, hogy még nem végeztünk? – röhögött gúnyosan, miközben egyre közelebb lépett hozzám. Mielőtt becsuktam volna előtte az ajtót, kitámasztotta a lábával. Pár másodpercig küzdöttem, hogy kicsukjam, aztán rájöttem, hogy ehhez túl gyenge vagyok.

– Mit akarsz? – húztam fel a szemöldököm.

– Nem egyértelmű? – nézett rám értetlenül. – A szüleid az ország másik végében hesszelnek, a szerelmed dolgozik, a gyereked pedig az előbb aludt el.

– Alex… – sóhajtottam. – Neked Grétával kellene foglalkoznod.

Amint kimondtam, megragadta mindkét karomat és egy határozott mozdulattal a falnak nyomott. Farkasszemet néztünk egymással. Hamar meguntam és suttogva küldtem el az anyjába, mire ő egyre mérgesebb lett. Láttam a szemeiben, hogy perceken belül eldurran az agya.

– Mi az, hogy foglalkozzak Grétával? – tette fel a kérdést, de a válaszomat nem várta meg. – Azt mered mondani, hogy foglalkozzak vele, és még a halálba is elküldesz?

– Ha nem engedsz el, kénytelen leszek a lábaimat használni – közöltem nyugodtan, mintha nem félnék tőle. Nyilván tartottam tőle, mi lesz a következő lépés, viszont nem akartam, hogy ezt észre is vegye rajtam.

– Képtelen leszel arra is – mondta, miközben teljesen a falnak szorított. Úgy tűnt, hogy esélyem sincs a szabadulásra. A testem a falnak feszült, Alex pedig egyre jobban szorította a kezemet. Váratlanul a nyakam felé vette az irányt a nyelvével, majd a számat célozta meg. Ezerrel tiltakoztam, ezért az egyik kezével elengedte az enyémet, a másikkal pedig mindkettőt összeszorította. Egy hajszálnyi választott el attól, hogy ficánkolás közben eltörjem a saját csuklómat. Szabad kezével elkapta az arcomat és teljes erejéből összeszorította. Végig mélyen a szemembe nézett, amitől tényleg megijedtem. Becsuktam a szemeimet, miközben azokból kicsordult egy-egy fájdalmas könnycsepp. Kiabálni, sikítozni akartam, de nem akartam felkelteni Borkát. Hiába ficánkoltam és szorítottam össze a számat, Alex lesmárolt. A hányinger kerülgetett, nem akartam soha többé érezni a nyelvét a számban. El akartam fordítani a fejem, ám olyan erősen szorította az arcomat és nyomott a falhoz, hogy képtelen voltam mozogni. Elmondhatatlan fájdalmat éreztem abban a pár percben. Hirtelen Alex elengedett, én pedig a földre rogytam.

– Ő meg mit keres itt? – förmedt rám.

– Kiről beszélsz? – kérdeztem, miközben könnyes szemekkel meredtem magam elé.

– A gyereked apjáról, te kurva.

– Húzz el, kérlek – hüppögtem. Alex a két kezével felemelte a fejemet, és azt mondta, hogy:

– Hatalmas szerencséd van.

Idegesen elrohant, az ajtót pedig bevágta és a kapuval sem bánt túl finoman. Egyetlen egy kérdés lebegett a szemem előtt: Mit fog szólni a gyerekem apja, ha ebben az állapotban talál? Összeszedtem minden ismeretlen erőmet és felkeltem a földről. Megigazítottam a hajamat, majd berohantam a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat. A telefonom a kanapén csörgött, így félbehagytam a frissítő arcmosást.

– Alex? – kérdezte felháborodva. – Bemehetek én is, vagy csak ő járkálhat ki-be?

– Gyere – válaszoltam egyhangúan, mire ő kinyomta a telefont. Tudtam, hogy nem fogom kibírni az ő féltékenységi rohamát sem. Éreztem, ahogy másodpercről másodpercre összeomlok. Leültem a kanapéra és vártam. A fejem egyre csak szúrt, ahogy a mellkasom is. Alig kaptam levegőt.

Borka apja csendben állt meg előttem. Rá sem akartam nézni.

– Hatalmasat csalódtam benned – suttogta, mire én még a fejemet sem emeltem fel. Képtelen voltam rá. Magamon éreztem a tekintetét. Annyira frusztrált lettem, hogy a testem remegni kezdett és elsírtam magam. Nem szólt semmit, csak letérdelt elém. Gyengéden megfogta a kezemet, én pedig rögtön elhúztam tőle.

– Borka még alszik – hüppögtem.

– Gondoltam, de veled mi történt?

– Egy kicsit fáradt vagyok.

– Alexnek mi köze van ehhez? Lotti, úgy nézel ki, mint akit agyonvertek!

– Úgy is érzem magam – kuncogtam. – Nem történt semmi.

– Bántott? Egyáltalán hogy kerül ide?

– Nem, dehogyis – csuklott el a hangom. – Csak átlépett egy percre. Tudod, a szomszédom az aktuális nője.

– Miért jött át? És miért van ott mindenhol? Volt köztetek valami?

– Ehhez neked semmi közöd sincs.

– Szóval igen. Mindenhol ott van ez a patkány – emelte fel a hangját.

– A gyereked alszik.

– Igazad van, suttogva is le tudlak tolni. Megőrültél? Lotti, te teljesen megőrültél?

– Hagyjál már! Tök régen történt… – vallottam be, miközben fogalmam sem volt, hogy miért a gyerekem apjával beszélem meg a keserves múltam legkeservesebb eseményét.

– És én még jogtalanul voltam féltékeny rá, igaz? – nevetett fel keserűen.

– Féltékeny voltál? – mosolyodtam el. Kínomban azt sem tudtam, miket beszélek. – Sosem vallottad be.

– Lényegtelen.

– Igazad van. Már tökmindegy.

– Elárulnád végre, hogy mit tett veled, amitől így nézel ki?

– Apámnak viszonya volt a szomszéd lánnyal, miközben Alexszel is kialakulóban volt valami. Azóta mindent elkövet, hogy szarul érezzem magam – nyögtem be. Egy kicsit hazudtam, hiszen nem csak emiatt gázolt bele a lelkembe.

– De hát… – dadogott, miközben leült mellém. – Sajnálom.

– Ugyan! – mosolyogtam. – Megszoktam. Apa már lezárta ezt a kapcsolatot.

– És a pasid hagyja ezt? Hagyja, hogy ez a patkány bejöjjön a házadba és tönkretegyen?

– Ez volt az első ilyen, és Márk nem tud róla. Úgy gondoltam, hogy elintézem egyedül is.

– Apád se tudja?

– Azt tudják mindketten, hogy olykor-olykor beszólogatunk egymásnak. Ha találkozunk a ház előtt, általában én vagyok az első, aki megszólal – kuncogtam.

– Hm, gondoltam. Ismerlek – mosolygott rám, majd az arcomhoz emelte a kezét. Elhúzódtam, mert féltem az érintésétől. – Örülnék, ha elmondanád ezt valakinek. Nem akarom, hogy Borka ebből bármit is észrevegyen. Az ő lelke nem sérülhet apád félrelépése miatt.

– Persze, tudom.

– Szívem szerint átmennék hozzá, és… – halkult el, miközben a kezét ökölbe szorította. Láttam rajta, hogy nagyon ideges. Félt minket Alextől.

– Nyugi. Nagylány vagyok már, egyedül is el tudom intézni – mondtam, és ráhajtottam a kezem az övére. Körkörös mozdulattal simogattam a kezét a hüvelykujjammal, mire ő lenyomott egy puszit a homlokomra.

– Tudom, baba, hogy nagylány vagy, de azt te tudod-e, hogy a nagylányok nem sírnak? – kérdezte, és végigsimított a könnyektől ázott arcomon.

– Csak pityeregtem – vigyorogtam.

Alex ezúttal tényleg messzire ment. Kileste, mikor vagyok egyedül, hogy rám törhessen. Elmondhatatlanul jólesett a gyerekem apja közelsége. Ha ő nem érkezik meg, ki tudja, Alex mit művelt volna velem. Annyira erőszakos volt, teljesen elborult az agya. Ennyire fáj neki, hogy végül nem őt választottam?

Borkáról kaptam egy képet, amin a helyi állatparkban simogat egy hatalmas macskát. A mosolya minden kínért kárpótolt. Márk vigyorgása pedig arról árulkodott, hogy egyáltalán nem neheztel rám, amiért kénytelen voltam összefutni az egyetlen gyerekem apjával. Volt két egész óránk egymásra. A szerelmem jelenléte megnyugtatott, ám ha egy másodpercre is Alexre gondoltam, elfogott a hányinger és a rettegés. Miközben a kanapén csókolóztunk, Márk legalább ötször megkérdezte, hogy mitől vagyok ilyen furcsa. Nem mertem elmondani az igazat, ezért azt válaszoltam, hogy nagyon hiányzik Borka. Természetesen ebben nem hazudtam, inkább csak elhallgattam egy másik fontos tényezőt. Alex ennél lejjebb már nem süllyedhet. Felfoghatatlan, hogy megfigyelt mindent és bemerészkedett a házamba. Ennél aljasabb dolgot már ő sem tudott volna elkövetni. Sorban villantak be a képek, melyektől egyre idegesebb lettem. Képtelen voltam Márk közeledésére koncentrálni, hiába esett olyan jól.

– Ennyire rosszul érzed magad? – kérdezte aggódóan.

– Ne haragudj, csak… – hallgattam el.

– Mi lenne, ha összebújva megnéznénk egy csomó epizódot a Family Guy-ból?

– Oké, az jól fog esni – mosolyogtam.

Bekapcsoltuk a hálószobában a tévét és összebújva kiválasztottuk a legújabb évadot. Már épp kezdtem megnyugodni, amikor Márk telefonja csörögni kezdett. Sóhajtott egyet, majd egy kis habozás után felvette. Nem akartam, sosem kérnék tőle ilyet, ám ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy kihangosítja.

– Segítened kell! – szólt bele zaklatottan Ákos.

– Neked is helló.

– Erre most nincs időm! – folytatta.

– Köszönni? – nevette el magát Márk. Én nem tudtam nevetni azon, hogy Ákos mennyire bunkó, viszont a szemeimet ezerrel forgattam.

– Lerobbant a kocsim. Autómentőt kellett hívnunk.

– És?

– El kellene jönnöd értünk.

– Tessék? – akadt ki. – Egyáltalán hol vagytok?

– Mivel már meguntuk a budapesti fürdőket, gondoltuk, leutazunk Szegedre.

– Viccelsz, ember? Szegedre indultál egy szaros élményfürdőért? Neked elment az eszed.

– Maradj már, egy kis kiruccanás belefér – hallgatott el. – Nekünk. Neked nem, ezért sem hívtunk – nyögte be végül gúnyosan.

– Hányan vagytok?

– Ööö… csak négyen. Kiskunfélegyháza közelében állt le az autó.

– Jó várakozást – röhögött Márk, majd ki akarta nyomni a telefont.

– Haver, ne csináld! Csak rád számíthatok.

– Ezer a dolgom.

– Ja, hogyne. Neked Lotti az egyedüli dolgod.

– És ez neked miért fáj?

– Nem fáj, áldásom rátok, de hatalmas szarban ülök a lerobbant autómban a barátaimmal az út szélén, és kurvára boldog lennék, ha eljönnél értünk.

– Jól van, bakker. Mindjárt indulok – válaszolta mérgesen, majd szomorúan rám nézett. Miattam nem kell szarul éreznie magát, és ezt többször el is mondtam neki.

Amikor kikísértem a kapuba, újra elfogott a rettegés. Gondosan bezártam minden ajtót, és ledőltem az ágyamra. Az agyam folyamatosan kattogott, egy pillanatra sem tudtam megnyugodni. Ákosnak is pont akkor robban le az autója, amikor kettesben lehettünk volna. Márk megint nem fog találkozni a gyerekem apjával, pedig ideje lenne összefutniuk.

Túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy kimerészkedjek a szobából. Egy ideig a plafont bámultam, majd remegő kézzel a távirányítóért nyúltam. Felhangosítottam a tévét és meredten bámultam a képernyőre. Alex lépten-nyomon tönkre akar tenni, ezt mindenki jól tudja, ám az, hogy képes lenne megerőszakolni, túlmegy minden rémálmomon. Ezzel a tettével egy olyan határt lépett át, mellyel örökké elásta magát a szememben. Már csak azt kell kibírnom, hogy erről ne beszéljek senkinek se. Elaludhattam egy pillanatra, mert arra eszméltem fel, hogy szól a telefonom.

– Itthon vagy? – kérdezte kedvesen a gyerekem apja.

– Persze, csak… elbóbiskoltam. Máris megyek – válaszoltam, majd el is indultam kifelé.

A gyerekemet legalább öt percig szorongattam, és el sem akartam engedni. Annyira hiányzott, viszont annak nagyon örültem, hogy az apja időt végre szánt rá. Igenis megérdemli, hogy minél többet törődjön vele.

– Egyedül vagy? – kérdezte, miközben leült a kanapéra, és Borkát az ölébe ültette.

– Igen… sajnos – dadogtam. – Mármint tök örültem volna, ha végre találkozol Márkkal.

– Hát, ja. Én is. Gondolom, közbejött valami.

– Aha, milyen meglepő – nevettem el magam.

– Nem kellett volna lelépnie csak azért, mert hosszú idő után eljöttem.

– Jézusom! – nevettem fel újra. – Szó sincs a bújócskáról. Tényleg közbejött valami.

– Rendben – bólintott. – De azért jól elvagytok, nem? Borka sokat emlegette.

– Minden a legnagyobb rendben van. Úgy az egész életemmel, csak Alex ne lenne – mondogattam, majd a konyha felé vettem az irányt. – Mit isztok?

Szóval igen, az exemmel beszéltem meg a családi problémáimat, melyek főként apám titkos viszonyáról szóltak. Csak úgy löktem a dumát, sokszor még levegőt sem vettem.

– Ne haragudj – mosolyogtam.

– Fontos vagy nekem, miért ne beszélhetnénk végre felnőtt emberek módjára? – nézett rám kérdőn. – Baba, én csak azt szeretném, ha rendben lennél.

– Rendben leszek, és hidd el, Borka ebből a drámából semmit nem vett észre.

– Elhiszem, viszont Alex egyre jobban idegesít. Tudod, hogy mindig is utáltam, és pontosan ezért. Egy szemétláda.

– Utólag én sem vagyok jobb véleménnyel róla.

Nyilvánvalóan csak arról beszéltem, amit fontosnak tartottam. A probléma gyökerét egy szóval sem említettem meg. Elképzelésem sincs, mi szólt volna, ha a teljes sztorit megismertetem vele. Rengeteget beszélgettünk, de úgy, mint még soha ezelőtt. Kicsit sem esett rosszul azt tapasztalni, hogy már réges-rég kiszeretett belőlem, illetve kiszerettünk egymásból. Többször nyomatékosítottam, hogy szeretném, ha többet találkozna Borkával, és meg is beszéltük a következő időpontot. A kapuban állva rettentően meglepett, ugyanis éppen köszönt volna el tőlem is, amikor egy hirtelen mozdulattal magához rántott és szorosan megölelt.

– Lottika, tudom, hogy mit gondolsz – halkult el. – Tudom, hogy mennyi fájdalmat okoztam neked az elmúlt pár évben, de azt is tudnod kell, hogy boldog vagyok, amiért vagy – folytatta szinte suttogva. Csak pislogtam. – Komolyan beszélek.

– Oké – nevetgéltem zavaromban. – Felfogtam.

Felkavarta az érzéseimet. Még mindig volt valami a kisugárzásában, aminek kábé egy nő sem tudna ellenállni. Ám ezúttal más szándékkal ölelt meg, így szimplán csak jólesett. Miután elhajtott, Grétáék kapuja kivágódott. Az idegesség egyből a gyomromat támadta meg, de amikor megláttam, hogy Kevin zúzott ki, mert hallotta Borka hangját, egy kicsit lenyugodtam. A szomszéd srácot az anyja követte, aki egy megvető pillantással üdvözölt.

– Kevin szeretné, ha Bori átjönne egy kicsit – kezdte.

– Ööö – dadogtam, miközben az udvaruk felé tekintettem. – Alex is itthon van?

– Budapestre utazott, és valószínűleg egy hétig nem is lesz itthon – mondta, majd az arcára újra a méreg ült ki. – Miért is érdekel ez téged?

– Csak kérdeztem. Igen, átmehet Borka, ha van kedve.

A két gyerek ugrándozva indult el, én pedig Gréta arcát kezdtem el vizslatni. Nem tudtam, mennyire lehet vevő a történetemre, ami engem egyáltalán nem hagyott nyugodni. Sőt, mi több, teljesen kikészültem tőle. Mielőtt a gyerekek után indult volna, finoman megérintettem a vállát.

– Gréta. Elmondhatok neked valamit? – kérdeztem búsan. Rám szegezte szúrós tekintetét, majd a kölykök után kiáltott:

– Mindjárt megyek, csak Lottival meg kell beszélnünk egy-két dolgot!

– Kösz – mondtam idegesen.

– Fogalmam sincs, miről akarsz beszélni, pont velem, de hadd halljam.

– Alexről lenne szó – kezdtem félve.

– Ó, ki gondolta volna? Már megint mi a bajod vele?

– Pár órája kis híján megerőszakolt, de amúgy semmi bajom sincs a pasiddal – nyögtem be, miközben könnyek szöktek a szemembe.

– Oké, ez elég gyenge volt. Ha tudni akarod, már nem sokáig leszünk a szomszédjaid. Alex kinézett egy hatalmas lakást a fővárosban, nemsokára meg is nézzük. Kevin ott kezdi szeptemberben az iskolát.

– Gyenge? – háborodtam fel. – Mit szólnál hozzá, ha este átküldeném Márkot vagy, ha az jobban tetszik, az apámat, hogy erőszakoljon meg?

– Jézusom, Lotti! Nálam ezzel nem érsz el semmit! Különben is, Alex végig itthon volt. Szar a meséd.

– Itthon se voltál! – fakadtam ki hisztérikusan.

– Fogd be és szállj le a vőlegényemről!

– Hogy micsodádról? – nevettem el magam. A pofájába röhögtem, erre ő mérhetetlenül morcos lett.

– Igen, baszd meg, jól hallottad! Új életet kezdünk Budapesten, és az új életünknek te már nem leszel a része!

– Na, hála az égnek… – forgattam a szemeimet.

– Úristen, milyen bunkó vagy! Miért nem tudsz örülni mások boldogságának?

– Hahó! – Két kézzel hadonásztam előtte. – Most mondtam, hogy Alex meg akart erőszakolni!

– Ezek súlyos vádak, állj le!

– Igazad van. Miért is érdekelne, mikor ezt te kezdted… – sóhajtottam.

– Én? Ugyan mit? – kérdezte kiabálva.

– Ha nem jössz össze apámmal, talán nincs ez.

– Nem voltunk együtt, de ha már itt tartunk, te nagyon csúnyán elintézted Alexet. Megcsaltad. A szeme láttára.

– Én meg Alexszel nem voltam együtt soha – mormogtam századszorra. Ezt a mondatot már milliószor ki kellett ejtenem a számon. Untam. – Látom, nem hiszel nekem. Nem is ismered, és feleségül akarsz menni hozzá?

– Ehhez neked semmi közöd. Ne akard előttem bemocskolni, mert utoljára szólok, nem fog menni!

– Kapd be, Gréta – mosolyogtam, mire ő végleg felkapta a szart és berohant.

Tehát Alex ribancát egy cseppet sem érdekli, hogy mit művel élete szerelme, a jövőbeli férje a háta mögött, de legalább elfecsegte, hogy elhúznak Budapestre. Ettől valóban boldog lettem, örültem az örömüknek, tökéletesen osztoztam benne. Hetek kérdése, és nem kell többé Alex önelégült vigyorát látnom. Kevin viszont hiányozni fog, rendes kis srác, egy cseppet sem hasonlít az anyjára. Gréta már pár héttel a beköltözésünk után felkavarta az állóvizet. Elismerem, tényleg csinos csaj, de az talán túlzás, hogy az összes körülöttem lévő férfi a nyálát csorgassa rá. Mégis így történt. A múlt, már elmúlt, egy másodpercig sem kéne ezen töprengnem. A szüleim végre kibékültek, aminek tiszta szívemből örülnöm kellett volna, mégsem ment. Iszonyatos bűntudat mardosott belülről. Anyám nem érdemelte volna meg a hazugságot, apa lehetett volna őszinte. Persze így sok-sok problémától megmenekítette magát, és sokkal előbb kibékültek, mint azt gondoltuk volna. Aztán ott volt még Zsolt is, aki történetesen csak egy volt osztálytársa anyámnak, és egyáltalán nem is akart tőle semmit. Ja, hogyne. A férfiak már csak ilyenek, az édesanyám pedig pontosan olyan jól néz ki, mint húsz évvel ezelőtt. És apa nem becsüli meg, túl sokszor megbotlik.

– Ákos összecsődítette a bandát – nyögte be Márk, miközben lehuppant mellém a kanapéra.

– Ó! – csodálkoztam. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ma éjjel bulizni fogsz?

– Hát, a bulizás egy kicsit erős… – mosolygott. – Csak átmegyek egy kicsit. Autóval. Nem fogok inni.

– Nem is az alkohol mámorától féltelek.

– Szívni sem fogok.

– Oké.

– Megígérem – vigyorgott.

– Rendben – vigyorogtam rá vissza. – És milyen okból hívta össze Ákos a tanácsot?

– Mérges lett, amiért lerobbant az autója. Ki kell ezt pihenni.

– Úgy nem tudja, ha az egész éjjel végigbulizza.

– Nem is úgy értettem – mondta, majd elindult, hogy összeszedje magát.

Jobban esett volna, ha az este csak a kettőnké marad, de Márknak ugyanúgy szüksége van a barátaira, mint ahogy nekem is. Tíz esetből tizenegyszer van rájuk szükségem.

Mielőtt elköszönt, újra megígérte, hogy nem fog rosszat csinálni, aztán váratlanul a kezembe nyomta a lakása kulcsát. Nem értettem, mégsem akartam rákérdezni. Látta az arcomra kiülő csodálkozást, ezért közölte, hogy:

– A múltkori esetből tanulva.

– Nem értelek – nevettem el magam. – A te lakásodban lesz a buli?

– Igen, ezért is sietek.

– Még mindig nem értelek.

– A többiek lakása most tabutéma, az enyém meg úgyis nagy.

– Jó, de miért adtad oda a kulcsot? – néztem tovább értetlenül.

– Legyen nálad is egy – mosolygott.

– Te tudsz valamit, amit én nem – ráztam meg a fejem. – De hazajössz, ugye?

– Úgy terveztem. Veled jobb aludni.

– Várlak. Vigyázz magadra – suttogtam a fülébe, majd hosszas csók után elment.

Ránéztem Borkára, mielőtt elvonultam volna a fürdőbe. Órákat töltöttem a kádban, pontosabban kettőt. Iszonyat jólesett csak feküdni a nyakig érő, csupa habos vízben. Szégyenemre fürdés után még elszívtam egy jóleső, ám rohadt büdös cigarettát, aztán a pihe-puha ágyamban agyaltam legalább fél kettőig. Alex járt az eszemben, nem bírtam megemészteni a kegyetlenségét, majd az exem, akinek a szavai lyukat véstek a szívembe, végül Márk, akiben egymillió százalékban megbíztam, csak az a kulcs idegesített. Vajon mire gondolt?

Reggel hatkor arra ébredtem, hogy Márk még mindig nincs mellettem. Vissza sem tudtam aludni, mert elfogott egy megmagyarázhatatlan, szar érzés. Miközben Borka reggeli palacsintáit sütöttem, megpróbáltam felhívni. A sokadik próbálkozásra sem vette fel, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Talán direkt adta oda a kulcsait, hogy menjek el, ha nem ér haza időben? Egy falat sem ment le a torkomon, holott a gyerekem erősen rajta volt az ügyön. Mire nevetve megadtam magam, az arcom felét már mogyorókrém borította. Borka annyira önfeledten röhögött rajtam, hogy egy pillanatra minden gondomat elfelejtettem. Miután végeztünk a reggelivel, megkérdeztem, hogy van-e kedve elmenni Beához, míg én elintézek pár dolgot. A barátnőmnek persze fogalma sem volt róla, miért keresem kora reggel. Alapból sem sűrűn hívom fel.

– Figyelj, el kell intéznem egy nagyon fontos dolgot, és nincs senki, akire rábízhatnám Borkát. Maximum félóráról lenne szó. Elviszlek titeket egy játszótérre, szóval neked csak figyelned kell, nehogy baj érje.

– Megijesztettél. Sosem szoktál felhívni, főleg nem ilyen korán – mondogatta, majd egy pillanatra elhalkult. – Mivel felébresztettél, kérek pár percet, hogy összeszedjem magam.

– Basszus, bocs. Már el is felejtettem, hogy te tíznél előbb nem kelsz ki az ágyból – kuncogtam.

Ha a szüleim itthon tartózkodnak, nem kellett volna felhívnom Beát, akit halálra rémisztettem a kora reggeli hívásommal. Márkot azóta sem értem el, és hiába böngésztem a netet, a többiek sem voltak aktívak. Amanda nem fért a fejembe. Ákos egy igazi vadember, mit kedvelhet benne?

Elmentem a barátnőmért, majd kitettem őket egy közeli játszótéren. Ezerszer elnézést kértem Beától a korai meglepetésért, majd megígértettem Borkával, hogy jól fog viselkedni. Egészen addig nem volt semmi bajom, míg be nem szálltam újra a kocsimba. A kezeim remegni kezdtek és a reggeli hőség ellenére többször kirázott a hideg. A piros lámpáknál megállva csak a libabőrös karomat bámultam, miközben a telefonom kihangosítva az ülésen éktelenkedett. Legalább hússzor hívtam és írtam is neki, de semmi életjelet nem adott magáról. Szörnyen aggódtam és féltem, hogy újra csalódni fogok benne. Azt ígérte, hogy nem fog szívni, mégis minden jel arra mutatott, hogy megint nincs magánál, különben hazajött volna. Mielőtt kiszálltam volna a parkolóban, a kulcsokat kezdtem el szorongatni. Márk nem véletlenül adtam nekem a kulcsait. Nem lehet véletlen, viszont ahhoz még tényleg korán volt, hogy egy átbulizott éjszaka után bármelyiküket is elérjem.

– Miért nem hagyom egy kicsit békén? – nyöszörögtem, végül kiszálltam az autóból.

Toporogtam egy ideig az ajtó előtt, mire egy középkorú fickó állt meg mellettem.

– Bemész, kislány? – röhögött. – Vagy arrébb állsz, hogy legalább én be tudjak menni?

– Persze, bocs – mondtam, miközben hátrébb léptem.

– Ha gondolod, hozzám is feljöhetsz – kacsintott rám, közben az ajtót támasztotta, mintha tényleg arra várna, hogy bemenjek vele.

– Nem, kösz – húztam meg a vállam.

– Pedig ha feljönnél pár percre, nem lennél ilyen szomorú. Garanciát is vállalok erre.

– Rendes vagy, de kihagyom – válaszoltam egyhangúan. Annyira nem volt hangulatom elküldeni a fenébe, pedig azt érdemelte volna.

– Csak most áll az ajánlatom. Nem tudod, mit hagysz ki – vigyorgott tovább.

– Bemennél? Hadd döntsem el egyedül, hogy be akarok-e menni, vagy sem – néztem rá kérdőn. – Persze, nem hozzád mennék, ha mennék.

– Ezt sajnálattal hallom.

– Bocs, tényleg, csak húzz már el… – nyavalyogtam.

–  Nehezen fogom ezt megemészteni, kedves…

– Nem mondom meg a nevem, és nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, de van jobb dolgom is.

– Kihez mész? Még nem láttalak itt, szóval nem itt laksz.

– Na, ehhez meg végképp nincs semmi közöd.

– Szerencsés a barátod. Vagány vagy.

– Szerinted elég vagány vagyok ahhoz, hogy rád basszam az ajtót? Igen vagy nem? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

– Jól van, ne legyél ideges – röhögött, majd finoman becsukta az ajtót. Visszanézett, hogy küldhessen egy puszit, engem pedig elkapott a hányinger.

– Nem, nem megyek be. Békén kell hagynom. Inkább hazamegyek – mormogtam magamnak, és el is indultam a parkoló felé.

Az idegesítő fickó rátett egy lapáttal a kedvemre, ám az a nyugtalanító érzés nem csillapodott a gyomromban. Eltelt legalább negyedóra, elszívtam két szál cigit, de megnyugodni nem tudtam, ezért fogtam magam és újra elindultam a háztömb felé. Az ajtó elé érve újra megjelent előttem az idegesítő tag egy nagy szemeteszsákkal a kezében.

– Ó, kedves, még mindig nem mentél be? – kérdezte nyájasan.

– Dobd ki magad a szeméttel együtt – válaszoltam, miközben kinyitottam az ajtót. Miért kell mindenhol ilyen szemétládákkal találkoznom? És miért van az, hogy engem lépten-nyomon felidegesít valaki?

A liftet használtam volna, ha működik. Majd elestem a lépcsőházban, annyira siettem felfelé. A telefonomra pillantottam és ledöbbentem, amikor tudatosult bennem, hogy Beának félórát mondtam. A félórás ígéret már réges-rég lejárt. Egyre sietősebbre vettem a figurát, majd végre Márk ajtaja előtt találtam magam. Remegett, zörgött a kulcs a kezemben, alig tudtam beledugni a zárba. Szinte minden lehetséges látványra felkészítettem magam, csak arra nem, amivel valójában szembesültem. Először körbejártam a nappalit, a fürdőt, ám Márkot sehol sem találtam, csak az idióta haverjait, akik a kanapén aludtak. Észre sem vették, hogy körülöttük járkálok. Benyitottam a vendégszobába, ahol Ákos és Amanda feküdt. Kapkodtam a levegőért, miközben a sok limlomot vizslattam. Az egész lakásban elviselhetetlen alkohol- és fűszag uralkodott.

– Márk csak a hálószobában lehet – suttogtam magamnak, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy korty vizet.

A pultnak támaszkodtam, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy hazamenjek, mielőtt valami olyat tapasztalok, ami nélkül jobb lenne az életem. Végső elkeseredésemben újra megpróbáltam felhívni. Minden gyanúm beigazolódott, amikor a hálószobából meghallottam a telefoncsörgést. Nyeltem egy nagyot, a poharat pedig a lehető leghalkabban löktem bele a pultról a mosogatóba. Aztán idegesen fel is löktem, hadd csörömpöljön, úgysem ébred fel senki. Hallottam, hogy az egyikük ásítozik, ezért határozottan Márk hálószobája felé vettem az irányt. Egy sort imádkoztam, mielőtt benyitottam volna. Mivel a redőny teljesen fel volt húzva, pontosan azt láttam, amit soha nem akartam. Márk mellett egy szőke lány feküdt. Első ránézésre a rámenős Barbi volt az. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, ezért csak álltam és bámultam őket. Nem mondanám, hogy túl közel feküdtek egymáshoz, viszont mindegyikükön kevés volt a ruha. És ez mindent elárult az éjszakájukról. Ki akartam rohanni, de felrúgtam egy sörösüveget, melynek zörejére Márk felébredt.

– Lotti? – hunyorgott.

– Nem, baszd meg, nem Lotti vagyok – akadtam ki.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte kétségbeesetten.

– Ő mit keres itt? – mutattam a mellette fekvő szőkeségre, majd újra kinyitottam a szobaajtót, hogy hazainduljak.

– Ne menj el, légyszi – nyöszörögte. – Fogalmam sincs, hogy Barbi hogy került mellém. Nem emlékszem semmire.

– Remek! – mosolyogtam rá, miközben belül megevett az ideg.

– Nem volt köztünk semmi, esküszöm.

– Most mondtad, hogy nem emlékszel semmire. Hogy is emlékeznél bármire? – kérdeztem, miközben a földön heverő üres pakkokra és üvegekre mutattam. – Megígérted, hogy nem fogsz inni, se drogozni. Igaz, azt nem ígérted meg, hogy nem fogsz más mellett aludni. Aludni? – nevettem fel keservesen. – Nem ígérted meg, hogy nem fogsz mással dugni.

– Nem dugtam vele, az biztos, de tényleg egy kicsit túlzásba estem.

– Persze – vigyorogtam. – Most már dughattok, leszarom – mondtam, majd rájuk csaptam az ajtót.

Úgy rohantam le a lépcsőn, hogy szinte semmit sem láttam a könnyeimtől. Csoda, hogy nem csúsztam le a fokokon. Épségben leértem a bejárati ajtóig, amit szinte kitéptem a helyéről. Az autómhoz siettem, amikor újra feltűnt az idegesítő fazon. Az ő kocsija pont az enyém mellett állt, a tetejét mosogatta egy habos szivaccsal.

– Na, hát! Micsoda meglepetés! – vigyorgott.

– Még mindig nincs kedvem hozzád – nyögtem be, miközben kinyitottam az autó ajtaját. Olyan erőteljesen szuggerált, hogy azt hittem, azonnal kitépem a kezéből a szivacsot, és azzal verem agyon.

– Miért sírsz, drága? – kérdezte, de mivel nem válaszoltam, folytatta tovább a hülyeségeit. – Mondtam, hogy hozzám kellett volna feljönnöd. Én nem hagytam volna, hogy sírj. Sőt, mi több…

– Nem akarsz leszállni rólam? – néztem rá flegmán, majd beültem az autóba. A visszapillantóból láttam, hogy Márk lejött és valószínűleg engem keres.

– Hova sietsz, szépség? – vigyorgott a fickó, miközben a félig lehúzott ablaküvegre támaszkodott. Nem volt túl sok választásom, így hát… szembeköptem a fazont. Arianától rengeteg jót tanultam az életben, de az egyik leghasznosabb a köpködés. Bármikor, bárkinél, bárhol lehet alkalmazni. A fazon olyan mérgesen nézett rám, hogy azonnal világossá vált számomra, hogy eljött az idő a távozásra. A pólójába törölte meg az arcát, Márk pedig a kocsimhoz rohant. Mielőtt kinyithatta volna az ajtót, egy gombnyomással bezártam az összeset.

– Márkó, csak nem te idegesítetted fel ezt a kis… – mérgelődött. – Ezt a kis szépséget?

– Nincs hangulatom hozzád, Norbi – nyögte be Márk, miközben az ajtót rángatta. – Nyisd már ki, Lotti! – kiáltott nekem, de én rá se hederítettem.

– Persze, hogy nincs, mivel egész éjjel buliztatok – mondta, majd bekopogott az ablakon. – Gondoltam, hogy vagány csaj vagy, de azért ezt nem gondoltam volna – röhögött szégyenében.

– Mit csináltál vele? – kérdezte tőle Márk, ám az ajtó rángatását egy másodpercre sem hagyta abba.

– Semmit – rázta a fejét elégedetten. – Nem volt benne semmi jóban.

– Mi van? – faggatózott egyre idegesebben, ezért a vita (vagy akár még rosszabb) elkerülése érdekében, feloldottam a zárat. Márk már nem igazán akart beülni, ezért kikiabáltam, hogy:

– Ez az utolsó lehetőséged beülni ebbe a rohadt autóba!

Beült, Norbi pedig továbbra is elégedetten vigyorgott rám. Bemutattam neki, és kihajtottam a parkolóból. Legalább két percig csendben ült mellettem. Láttam rajta, hogy nagyon mérges, ahogy én is az voltam.

– Mit akart tőled? – kérdezte idegesen.

– Nem mindegy? Különben is csak azért viszlek el kocsikázni, hogy megnyugodj, bár nekem kéne idegesnek lennem.

– Vigyél vissza, Lotti.

– Azért, hogy te nekiess Norbinak, én pedig neked, aztán Barbinak is? Észlény.

– Adj egy cigit.

– Nem fogsz rágyújtani az autómban.

– Akkor állj meg, hadd szálljak ki – parancsolta, miközben a kilincs felé nyúlt.

– Ugorj ki menet közben, ha akarsz, de én ugyan nem állok meg.

– A francba már, hidd el, hogy nem volt köztünk semmi!

– Nem ugrasz ki? – kérdeztem, ám rá se néztem, mire ő csak magyarázkodni kezdett.

Természetesen nekem el kellett volna hinnem, hogy elképzelése sincs, hogy egyáltalán hogy került a lakásába Barbi, mikor pontosan tudtam, hogy a csaj rá volt állva Márkra. Nem, egy percig sem hittem neki. A telefonom másodpercenként jelzett, Bea írogatott. Kezdtem aggódni.

– Higgy nekem, kérlek.

– Oké. Tegyük fel, hogy elhiszem. Változtat ez bármin is? Amikor Ákossal vagy, nem ismered a határaidat, na meg az enyémeket sem. Pár napja majdnem szakítottunk, és mi miatt?

– Jó, igazad van, de megígérem, hogy többet nem fordul elő ilyesmi.

– Persze, hogy nem, hiszen én végeztem veled – közöltem, majd megálltam egy számomra ismeretlen utca szélén. – Szállj ki.

– Azt se tudom, hogy hol a fenében vagyunk.

– Nem érdekel. Szállj ki.

– Figyelj, menjünk el Borkáért, mert látom, hogy Bea már nyugtalan, és menjünk együtt haza.

– Haza? Te otthonról jöttél. Barbi mellől – nevettem kínomban. – Maximum én megyek haza, de nélküled.

– Ne csináld már – kérlelt, miközben megpróbált hozzám érni.

– Ha nem akarsz úgy járni, mint Norbi, akkor fogod magad és szépen kiszállsz az autómból, majd örökre békén hagysz.

– Nagyon szeretlek – mondta, aztán a lehető leglassabban nyitotta ki az ajtót. Rá se néztem, amikor elbattyogott az autó mellett.

Pár percig a kormányon támasztottam a fejem, közben majd megőrültem a fájdalomtól. Sírni akartam, de képtelen voltam rá. Mérhetetlen fájdalmat éreztem. Ha a megcsalást figyelmen kívül hagytam volna, akkor sem éreztem volna mást, csak a fájdalmas, csontig hatoló csalódottságot. Csalódtam benne, hiszen alig néhány napja ígért meg nekem valamit. Valami nagyon fontosat, amit ezúttal sem tudott betartani. Kellett legalább negyedóra, mire észhez tértem annyira, hogy felhívjam Beát.

– Jaj, dehogyis, nincs semmi baj, csak Borka már nem győzi kérdezgetni, hogy merre vagy.

– Mondd meg neki, hogy nemsokára ott is vagyok értetek. Mit szólnál, ha beülnék valahová?

Bea tudta, hogy nem véletlen kértem meg a gyerekfelügyeletre, mégsem mondtam neki semmi konkrétat. Faggatózott, de szinte némán ültem Borka mellett, szemben Beával. A McDonald's teraszán ültünk, a gyerekem jóízűen falatozott, ahogy a barátnőm is. Még véletlenül sem tudtam az ételre gondolni, csak Márk járt az eszemben. Na, meg persze Barbi. Feltételezzük, hogy tényleg nem történt köztük semmi. Legyen így, viszont az ereimben éreztem, hogy Ákos keze igencsak benne volt, hogy Márk és Barbi végre találkozzanak. Egyáltalán mitől jobb ez a híres Barbi nálam? Miért utál ennyire Ákos, milyen okot adtam neki erre? Ettől eltekintve, a legnagyobb hibás még mindig Márk, aki nem ismeri a saját határait. Tudtam, hogy ez a tündérmese, miszerint egy irtó helyes srác leszólít a benzinkúton, nem végződhet jól. Mégiscsak rólam van szó. Bármi történhet, az én történetem sosem fog happy enddel végződni. Pedig milyen biztatóan flörtölt velem azon a bizonyos délutánon, majd este nagyon biztatóan megdugott, miközben Alex az eszét játszotta az idióta kocsi kulcsa miatt. Nem is szabadott volna szerelmesnek lennem. Soha nem is szabadott volna beleszeretnem egy mocskos férfiba se. Márk ugyanolyan, mint a többi. Sőt, rosszabb, hiszen ő még drogozik is. Hatalmas kérés volt a sorstól, hogy végre csak boldog akarok lenni, ugye?

Rávettem Beát, hogy jöjjön át egy kicsit hozzánk. Miután Borka elaludt a szobámban, a lehető leghalkabban összeszedtem Márk cuccait, amik hirtelen a szemem elé kerültek. Beának még mindig nem mondtam semmi konkrétat, de még a vak is látta volna rajtam, hogy valami egyáltalán nincs rendben. Sírni se tudtam, csak a hányinger kerülgetett. Rettentő dühös voltam a világra.

– Elviszem ezeket – kezdtem. – Borka nem fog felkelni, elfáradt a játszótéren. Egyél, igyál, érezd otthon magad.

– Lotti, nem tudom, mi történt, de jobb lenne, ha előbb beszélnél róla.

– Ha hazaértem, elmondok mindent – mosolyogtam. – Sokkal jövök neked.

Imádkoztam, hogy ne találkozzak Norbival, mert más sem hiányzott, mint a rámenős, gusztustalan viselkedése. Percekig hezitáltam az ajtó előtt. Kinyírt a paramnézia. Kénytelen voltam becsengetni, mivel a kulcsokat a lakásban hagytam reggel.

– Ki az? – röhögött bele Ákos.

– Mondanám, hogy a kaszás, aki csakis érted jött, de túlságosan fáradt vagyok az utálkozáshoz. Veled ellentétben…

– Letti! Örülök neked! – mondta röhögve, majd meg is nyomta a gombot.

Egészen Márk lakásáig azon töprengtem, hogy hogyan tudnám megölni Ákost anélkül, hogy lecsuknának. Belegondoltam, hogy egy patkány miatt is ugyanannyit kapnék, mint egy normális emberért, így el is ment a kedvem az öldökléstől. Udvariasan bekopogtam az ajtón. Természetesen a fentebb említett patkány nyitotta ki. Hatalmas vigyorral üdvözölt. Egyszerűen csak ocsmány volt.

– Kerülj beljebb!

– Kösz – mosolyogtam vissza. Szédültem, ahogy egyre beljebb léptem a lakásban. Volt egy-két másodperc, amikor azt hittem, hogy menten elájulok. Továbbra is fűszag terjengett a lakásban. Szinte fullasztó volt.

– Kihívhatnám a rendőrséget is – nyögtem be.

– Akkor Márk is csücsül, nem csak mi. Jaj, kedvesem, feltételezem, hogy nem hozzám jöttél, sem pedig a barátaimhoz.

– Okos vagy.

– Márk nincs itthon. Órák óta nem láttuk – magyarázta, én pedig benyitottam a hálószobába, ahol Barbi éledezett.

– De legalább Barbi megvan – vigyorogtam, mint egy eszelős, majd bedobtam Márk cuccait a szobába. Ákos úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. – Mi van? – kérdeztem nevetve.

– Nem fogsz balhézni, ugye?

– Miért balhéznék? – forgattam a szemeim. – Azt hitted, hogy azonnal nekiugrom Barbinak, és kilógatom az ablakon, vagy mi a fasz?

– Olyasmi… – mosolyodott el. – Semmi okod se lenne bántani – Nem szóltam semmit, csak felhúzott szemöldökkel bámultam rá. – Úgy értem, hogy Márk nem hibázott. Az nem megcsalás, ha csak leszopják.

– Nem vagyok vevő a humorodra.

– Jaj, Letti… – sóhajtott. – Ebben semmi vicces sincs. Véletlenül mindent felvett a kamerám.

– Miről beszélsz? – kiáltottam rá.

– Tök véletlenül a szobában hagytam egy rejtett kamerát, ami mindent felvett. Az elejétől a végéig – nyomatékosította. – Hol is lehet a telefonom? – tette fel a kérdést, majd elindult, hogy megkeresse.

Két perc távollét után megfogta a karomat és egészen a kanapéig vonszolt. Nem akartam leülni mellé, ezért összefont karokkal megálltam a bútor végében. Annyira szarul éreztem magam, hogy hirtelen azt se tudtam, mihez kezdjek magammal.

– Nagyon sajnálom, de ezt látnod kell. A felvétel nélkül azt hiszed, hogy hazudok – mondta színlelt csalódottsággal, miközben a telefonját nyomkodta. – Gyere, ülj le mellém!

Nem hittem volna, hogy Ákos még erre is képes. Felvette, ahogy a legjobb barátja kamatyol egy lánnyal, akit történetesen ő küldött rá. Nehogy egyszerű legyen a dolog. A videó hangja az elején is nagyon bizonytalan volt, de azt többször hallottam, hogy Márk engem emleget. Nem értettem kristálytisztán, ám Barbi kéjelgő nyöszörgése a csontomig hatolt. Rosszul lettem, amikor azt láttam, hogy Barbi konkrétan ráerőszakolja magát Márkra, aki csak az én nevemet mondogatta. Szívem szerint kitéptem volna Ákos kezéből a nyamvadt telefont és darabokra törtem volna. Nála aljasabb ember nincs a földön.

– Kapcsold ki! – szóltam Ákosra. – Baszki, Márk nem volt magánál, ez még a napnál is világosabb!

– Máris elég volt? Pedig a legjobb rész csak most jön – válaszolta, majd vigyorogva bámulta a képernyőt.

Szerencsére Barbi hosszú hajától semmi konkrétat nem láttam, de a hanghatás és Márk kinézete bőven elég volt ahhoz, hogy távozzak. Ákos kikísért, pedig megmondtam neki, hogy rohadjon meg a kanapén a barátaival együtt.

– Nem haragszol rá, ugye? – kérdezte kamu szomorúsággal az arcán.

– Az az egy szerencséd van, hogy nem akarom, hogy Márk is veletek üljön. Ha ez nem így lenne, garantáltan nem találkoznánk pár évig.

– Most mutattam meg, hogy Barbi leszopja, miért érdekel, ha börtönbe kerül? – nevetett fel.

– Remélem, tisztában vagy vele, hogy ezzel még nem fejeztük be.

– Mármint velem? – nézett rám értetlenül.

– Pontosan – vágtam rá, majd sietve elindultam.

– Mindegy, ha hazaért, megmondom neki, hogy kerested.

Nem válaszoltam, csak szedtem a lábaimat, ahogy tudtam. A lépcsőházban többször is meg kellett állnom, mert szabályosan rosszul lettem. Az utolsó fordulónál leültem a legalsó lépcsőfokra. Úgy vert a szívem, mint még soha azelőtt. A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Alig láttam a képernyőt, annyira remegtek a kezeim. Nem fért a fejembe, hogy Ákos hogy a bánatba lehet ennyire aljas a legjobb barátjával. Ráküldött egy őrült nőt, akinek az egyetlen vágya az volt, hogy… Bakker. Ákos ezt is megtette. Ennél lejjebb már nincs. Azt se tudtam eldönteni, hogy haragszom-e Márkra. Szörnyű volt így látni. Akármi is lesz velünk, soha többé nem akarom így látni. Utólag belegondolva, jobb is, hogy a fesztiválról nem jelentkezett be videóhívásban. Pötyögtem Beának néhány szót, majd hozzátettem, hogy hívjon, ha van valami gikszer. Nem bírtam felállni, pedig rohamosan fogyott a kimenőm ideje. Váratlanul megcsörrent a telefonom, ami a hideg lépcsőn hevert mellettem. Azt hittem, máris a barátnőm keres, de Márk volt az. Nem akartam felvenni, időre volt szükségem. Írtam neki egy üzenetet, amiben közöltem, hogy egy csomó cucca már a lakásában van, valamint azt is egyértelműen leírtam, hogy hagyjon egy kicsit békén. Ha csak Ákosról lenne szó, simán rendőrt hívtam volna. Nem normális, amit művelnek, és erre Amanda se lehet vevő. Kizárt, hogy neki ez bejön. Hogy bírja elviselni Ákost? Ő rosszabb, mint Alex. Milliószor rosszabb, az ördög jobb keze. Aki a legjobb barátjával így kiszúr, annak semmi sem akadály. Percek múltán sem tudtam felállni a lépcsőről, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy mielőbb elhagyjam a házat. Bizonytalan léptek csapták meg a fülemet. Arra se volt erőm, hogy hátraforduljak.

– Rosszul vagy? – kérdezte egy kedves hang.

– Nem – válaszoltam, miközben fel se néztem az illetőre. A fejemet a térdeimhez nyomtam.

– Lotti, én… – halkult el. – Rettentően sajnálom, de Ákos azt mondta, hogy Márk már szingli – sóhajtott.

– Húzz el – mondtam erőtlenül.

– Ha tudom, hogy barátnője van, el se jöttem volna. Esküszöm. Ákos hívott meg, Márk nem tudta, hogy én is itt leszek – magyarázkodott.

– Undorítóak vagytok mindannyian – közöltem, majd egy határozott mozdulattal felálltam.

Meg se hallottam, Barbi miket kiabál utánam. Nem érdekelt. Lehajtott fejjel siettem a parkolóba, még arra se méltattam, hogy ránézzek. Még azt se érdemelte meg. Az autóm mellett Márk támaszkodott, miközben egy füves cigit szívott. Mi mást…

– Nagyon szét vagyok csúszva, csak azért kell – mosolygott. A teljes megőrülés szélére sodort a mosolyával.

– Mondtam, hogy hagyj békén, erre az autómnál vársz.

– Látni akartalak.

– Jól nézz meg, mert nem mostanában fogsz viszontlátni.

– Hadd magyarázzam meg.

– Szükségtelen. Mindent láttam – bólintottam, majd beültem az autóba. Márk sietve kinyitotta az ajtót, és értetlenül rám nézett.

– Mit láttál?

– Kérdezd meg Ákostól. Biztos vagyok benne, hogy neked is megmutatja – mondtam nevetve. Olyan mértékű fájdalmat éreztem, hogy már csak nevetni tudtam, pedig igazság szerint zokognom kellett volna. – Barbi még a lépcsőházban van.

– Kit érdekel az a ribanc?

– Nem engem cumizott le, hanem téged – húztam meg a vállamat, és még számomra is ismeretlen erővel becsuktam az autó ajtaját, ami majdnem kiszakadt a helyéről. – Jössz nekem egy ajtóval – mosolyogtam, miután lehúztam az ablakot. Úgy viselkedtem, mint aki teljesen megzakkant. Bár így is volt.

Végig Márkot figyeltem a visszapillantóból.

Semmi kedvem nem volt Beának magyarázkodni, sem pedig sütit sütni neki, de ennyivel tartoztam. Mivel a tudomány egyhamar kimerült, elővettem a szekrényből egy doboz brownie-t és a hűtőből a további hozzávalót. Borka segítőkész volt, mint mindig, ám a jelenléte meggátolta, hogy mindenről részletesen beszámoljak. Rébuszokban beszéltem, és teljesen idiótának éreztem magam. A barátnőm nagyjából semmit sem értett a mondandómból, de szerencsére Borka még annyit sem.

– Ha lesz lehetőségem, mindent elmondok – kacsintottam.

– Kezdek aggódni – kuncogott. – Túl nyugodt vagy.

– Becsavarodtam.

És ez tényleg így volt. A szarkazmusomból kiindulva, szánhattam volna akár viccnek is, de nem, rohadtul nem vicceltem. Úgy éreztem magam, mintha teljesen elvesztem volna. Nem tudtam, mi legyen a következő lépés, nem is sejtettem, hogy hogyan fogok elaludni a látottak után. Már arról se volt fogalmam, hogy kire haragszom. Mindenkire, senkire és csak magamra. Ha nem megyek oda kora reggel, Márk kialussza magát, és eljön. Aztán úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Igen, ez lett volna a legjobb. Mennyi volt annak az esélye, hogy két nap alatt minden romba dől körülöttem? Száz a százhoz. Mindig ez történik.

Beát nem marasztalhattam tovább, haza kellett mennie, miután befalták Borival a sütiket. Rá se bírtam nézni az ételre, hányingerem volt még a gondolattól is, hogy ennem kéne. A telefonomat az esélytelenek nyugalmával kikapcsoltam. Túlságosan hülye tudok lenni, és ebben az esetben időre van szükségem. Üresnek éreztem magam Márk nélkül.

Nem tudtam koncentrálni, pedig Borka nem kért sokat, csak annyit, hogy olvassak neki elalvás előtt. Pár sor után a betűk összemosódtak, a rajzok homályossá váltak, a lámpa tompa fényétől a szemeim bekönnyeztek, nem láttam konkrétan semmit. A sírás kerülgetett, de tartottam magam. Olvastam a sanyarú sorsú Hamupipőkéről, akit ugyan nem csalt meg a hercege, mégis elég szarul érezte magát. Neki is minden összejött. Aztán elment abba a kibaszott bálba. Borka hamar elaludt az oldskool mesétől, én pedig kitomboltam magam a szobámban. Csak három illatgyertyát törtem darabokra, meg a távirányító esett szét, ami jó arány. Pár percig a törött üvegek közt feküdtem a földön. Mozdulatlanul, mint egy hulla. A szőnyegen fekve visszakapcsoltam a telefonomat, ami szinte azonnal csörögni kezdett. Azt hittem, Márk hívogat, de hatalmasat tévedtem. Ariana barátnőm próbálkozott gőzerővel.

– El vagy tűnve! – kezdte fennhangon. – Mondd, hogy nem egy kibaszott meglepetés bulit szervezel nekem.

– Miket feltételezel rólam? – vigyorogtam, miközben a könnyeim a szó szoros értelmében marták az arcbőrömet.

– Szarul jársz, ha beigazolódik a gyanúm. Miért voltál kikapcsolva? Miért nem írtál egész nap?

– Volt egy csomó dolgom… – mormogtam.

– Mesélj – mondta, én pedig kővé dermedtem. Ha elmesélem neki az igazságot, eljön, hogy megverje Márkot és Ákost, de inkább Márkot, viszont ha hazudok, akkor… Nem is tudok hazudni. – Lotti? – szólongatott.

– Itt vagyok, csak Molli… izé, Molli itt járkál és… – dadogtam. Molli tényleg bemerészkedett a szobámba, és nekiállt a törött gyertyák között mászkálni.

– És?

– És el kellene zavarnom, mielőtt elvágja a lábát valami – sóhajtottam. – Összetörtem néhány illatgyertyát. Meg a távirányítót. Majd rendelek újat. Semmi baj – nevettem kínomban. Másra nem futotta.

– Miért törted össze őket?

– Tudod, hogy heti hét napból nyolc napot a dühkezelési tréningen kéne töltenem. Faszságokat kérdezel, Ari.

– Na, ki vele! Engem ne szopass!

– Nincs semmi. Esküszöm. Kiengedtem a gőzt.

– Hazudsz – kiáltott fel.

– A lányok nem alszanak?

– Lotti… – sóhajtott egy hatalmasat.

– Ne kiabálj, mert felkel körülötted mindenki – okoskodtam, mire Ariana rám nyomta a telefont. Felidegesítettem. El kellett volna mondanom neki mindent, de nem tehettem. Friss volt a dolog ahhoz, hogy tudjak beszélni róla. Erre még a legjobb barátnőm se kényszeríthet.

– Nem takarítok össze, mert még nem fejeztem be. Rá kell gyújtanom. Mit szólsz ehhez, Molli? – tettem fel a kérdést a macskának, miközben simogattam. Utáltam, mint a szart, de jól megdögönyöztem.

Cigizés közben rájöttem, hogy sokkal elveszettebb vagyok, mint valaha. Az exem miatt is éreztem bőven ürességet, de ez valahogy más volt. Sokkal rosszabb. Az exem sose szeretett, hiába mondta el annyiszor. És én hányszor dőltem be neki. Elmondani se lehet. Márkkal teljesen más a kapcsolatunk, ami jelenleg lóg a levegőben. Ezerszer átgondoltam mindent, és tulajdonképpen nem a felvételen látottakkal volt a legnagyobb bajom, hanem azzal, hogy újra csalódást okozott. És nem csak nekem, hanem az anyjának is, aki mit sem sejt ebből az egészből. Az érvénytelen ígéretek. A levegőbe mondott érvénytelen ígéretek. Miért van egyáltalán szüksége drogokra? Miért ne lehetnék én az egyetlen drog az életében? Imádkoztam Istenhez, hogy adjon egy jelet. Csak adjon egy kibaszott jelet, ami szerint helyesen cselekedhetek. Vagy legalább hagyjon meghalni. Leültem a padra, megkerestem Arianát az üzeneteim közt, és bocsánatot kértem tőle. Nem akartam megbántani. Mivel nem válaszolt, felnéztem a Facebookra. Csak pörgettem, valójában nem is érdekelt a szenny, aztán hirtelenjében felkaptam a fejem egy különös bejegyzésre. Márk egy nyilvános csoportba posztolt, amit egy érthetetlen véletlen során elém sodort a Facebook. Nem akartam hinni a szememnek, amikor azt olvastam, hogy lakást és állást keres Angliában. Húsz perce írta ki, de már néhány Angliában élő magyar kommentált is. Miért nem az anyjával beszél, ha el akarja hagyni az országot? Nem mehet el. Kizárt, hogy képes lenne a legnagyobb szarban itt hagyni. Ez lenne a jel, drága Istenem? Ez még viccnek is rossz volt. Azonnal kiléptem, hogy felhívjam. Többszöri próbálkozásra felvette.

– Szia – kezdte. – Azt hittem, hogy soha többé nem hívsz fel.

– Nem mehetsz el – mondtam határozottan.

– Nincs miért maradnom. Egy hajszálnyin múlott, hogy ne verjem szét Ákost képét.

– Ó… – sóhajtottam fel. – Baszott nagy szemétség volt ez tőle.

– Az.

– De tényleg nem mehetsz el.

– Miért maradjak? – nevetett fel. Habozás nélkül rávágtam, hogy:

– Nagyobb szükségem van rád, mint valaha. Nem hagyhatsz itt. Önzőség lenne.

– Te időt kértél, én pedig meg is adtam volna…

– Nem érdekel, mit kértem, mert most azt akarom, hogy mellettem legyél. Fizikálisan. Szorosan.

– Lotti – kezdte sóhajtva. – Fogalmam sincs, hogy meg tudok-e változni. Nem akarom, hogy elhamarkodottan dönts. Faszom… Mármint meg akarok változni nyilván, csak…

– Hagyjuk egymást?

– Egy kicsit. Miattad.

– Nem értelek.

– Nem akarom, hogy újra csalódj bennem.

– Nem lenne könnyebb együtt?

– Akaratomon kívül tönkre foglak tenni.

– Akkor se akarom, hogy egyedül kelljen szenvedned. Nem hagyhatom.

– Szeretlek, de ettől függetlenül adj nekem pár napot. Egy-két napot.

– Oké – suttogtam. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Nem hittem a füleimnek. Bassza meg.

Jó éjszakát kívánt és kinyomta a telefont. Az enyém pedig a padlón landolt, ahogy a hamutál is. Akkorát csattant, hogy attól féltem, felébred az egész utca. Könyörtelenül tépte ki a szívemet a helyéről. Arra számítottam, hogy azonnal beül az autójába és eljön hozzám, hogy összekaparjon a földről. Csak remélni tudtam, hogy ez nem egy csapda. Kér pár napot, míg összepakol, aztán szó nélkül itt hagy. Talán arra nem lenne képes. Nem szabadott volna idáig jutnunk, hogy ő már azon kezd el agyalni, hogy elköltözik egy teljesen más országba, majdnem kétezer kilométerre tőlem. Tudom, hogy az örökké nem létezik, hülyeség is lenne azt hinni, hogy van ilyen, de én akkor is megkeresném őt a poklon és a mennyországon keresztül. Szükségem van rá.

Nem aludtam egy percet sem, és reggelre a könnycsatornáim is feladták a szolgálatot. Pont úgy, ahogy az egész szervezetem, ugyanis a fél éjszakám azzal telt el, hogy kihánytam a semmit. Egyedül Borka miatt nem fojtottam meg magam egy kádnyi vízben. Pedig egy kiskanálnyiban is ment volna. Halottnak éreztem magam, amikor reggel kivánszorogtam a szobámból. Az a kevés erőm is elhagyott. Borka nem maradhatott reggeli nélkül. Ő ebből nem vehet észre semmit. Az őszinte mosolyomat csak ő láthatta, ugyanis miatta mosolyodtam el. Annyira jólesett, amikor kirohant a szobájából fél hétkor, majd teljes erejéből átölelte mindkét lábamat.

Egy hét telt el az eset óta. Egy teljes hete nem került étel a gyomromba. A munkámat sem tudtam elvégezni rendesen, ezért úgy döntöttem, hogy pár napot meg kell engednem magamnak, míg pihenek egy kicsit. A szüleim látták rajtam, hogy totál megrogytam, ezért anya egy percre sem hagyott egyedül. Minden éjszakáját nálunk töltötte, és minden lelki erejét beleadva próbált rávenni az evésre és arra, hogy végre mondjak valamit. Minden reggeltől és minden éjszakától rettegtem, mert tudtam, hogy nem fog eljönni. Megnémultam, ha Márkról esett szó. Még Arianával sem beszéltem róla. Márk abszolút keresett egy teljes hétig, aztán váratlanul, egy vasárnap éjszaka arra ébredtem, hogy szólongat. Azt hittem, hogy csak álmodom, ki se mertem nyitni a szemeimet.

– Úgy hiányoztál – mondogatta, mire felkaptam a fejem.

– Hogy kerülsz ide? És miért pont most jöttél? – kérdeztem zavartam, majd a telefonom képernyőjére pillantottam. – Mindjárt éjfél van.

– Pontosan ezért kellene mihamarabb összeszedned magad.

– Miért?

– Mert el kell jönnöd velem valahova.

– Hova? – sóhajtottam fel. – Fogalmam sincs, mire készülsz így egy hét után, de baromira nem tetszik.

– Anyukád itt van, Borka nem lesz egyedül, és ígérem, hogy nem leszünk sokáig.

– Ne szórakozz már – mormogtam az orrom alatt.

Addig-addig erősködött, míg tettem egy kört a fürdőszobában, majd a szekrényem legmélyéről előszedtem egy sosem hordott, mélyen dekoltált, neonszínű ruhát. Magam is meglepődtem, hiszen jól néztem ki. Egy hét önsanyargatás és szenvedés után is kurva jó nő voltam.

– Olyan jól nézel ki, hogy rosszul vagyok, de… – mosolygott.

– De? Nem alkalomhoz illő?

– Szeretem benned, hogy őrült vagy, szóval…

– Szóval?

– Tökéletes – mondta hatalmas mosollyal az arcán.

Fogalmam sem volt, hogy mire készül, mégis örömmel szálltam be az autójába. Nem számítottam rá, hogy a forró nyári estéket ilyen hamar felváltja a kellemetlen hűvös levegő, ezért végig libabőrös karokkal ültem mellette. A város felé vette az irányt, miközben nem is beszélt másról, csak arról, hogy mennyire hiányoztam neki. Mosolyogtam, mint egy eszelős. Alig vártam már ezt a pillanatot, még így is, hogy nem tudtam, hová tartunk. A belváros fényei kivakították fáradt szemeimet, így amikor kiszálltam majdnem visszahuppantam az ülésbe. A parkolóban körül se mertem nézni, annyira szédültem.

– Mennyit ittál? – kérdezte, miközben a kezét nyújtotta felém.

– Keveset – mosolyogtam. – Na, de… mit keresünk itt?

– Mindjárt meglátod. Három perc múlva éjfél, bakker – mondta, majd húzni kezdett maga után.

– Hé, alig állok a lábamon – nevettem, mire Márk felkapott. Akkorát sikítottam, hogy néhány járókelő rosszallóan megbámult. – Hova megyünk? – kérdeztem újra. Egyáltalán nem értettem, mi a szart keresünk éjfélkor a belvárosban.

Görcsbe rándult a gyomrom, amikor átszaladt velem az úton, és megállt a templom nyitott ajtaja előtt.

– Mehetünk? – mutatott befelé.

– Mi van? – röhögtem fel hisztérikusan. – Kizárt! Ez egy katolikus templom, és én református vagyok.

– Egy az Istenetek, nem?

– De. Jézusom, ebben a ruhában nem mehetek be! Kurvának vagyok öltözve és ez egy éjféli mise. Ráadásul református is vagyok, nem csak kurva – magyaráztam, mire Márk újra felkapott.

– Ha nem akarsz bejönni, akkor beviszlek.

– Tegyél le, mert…

– Mert?

– Annyira hülye vagy! – sikoltoztam a templom hatalmas bejárata előtt.

Lerakott, mert nem akarta túlságosan felhívni a résztvevők figyelmét magunkra. Megálltunk a leghátsó sorban, a pap pedig nekikezdett a mondókájának: üdvözölte a híveket. Még levegőt sem vettem, annyira megszeppentem. Az előttünk lévő sorokban idősek ültek, mi pedig a hátsóban álltunk szótlanul. Percekig síri csend borította a csodálatos, aranyszínű kegytárgyakkal gazdagított, hatalmas templomot. Ahogy körbenéztem, tényleg elállt a lélegzetem. Meseszerű volt, sokkal gyönyörűbb, mint egy református szentély. A freskókról megannyi angyal tekintett le rám. Végigfutott az egész testemen a borzongás, folyamatosan rázott a hideg, a szemeim pedig bekönnyeztek. Amint a pap végzett a liturgiával, megáldotta a híveket. Nem imádkoztam úgy, ahogy a többiek, csak csendben figyeltem az elképesztő eseményeket. Hátborzongató volt, teljesen más, mint egy református istentisztelet. Az orgona félelmetes hangja végigkísérte a misét, amitől még idegesebb lettem. Amikor imádkoznunk kellett volna, Márk a fülembe súgta, hogy:

– Isten szent színe előtt megígérem, hogy soha többé nem fogok bűnbe esni. És ígérem, hogy örökké szeretni foglak.

– Idióta – mosolyogtam.

Sejtettem, hogy meg kell bűnhődnöm a sok istenesdiért, ám erre nem számítottam. Főleg nem ebben a szar helyzetben. Már a kapcsolatunk legelején éreztem, hogy egyszer Isten házában kötünk ki. Szorosan fogtuk egymás kezét, egy másodpercre sem engedtük el kifelé menet.

– Az eredendő bűn és a megbocsátás, mi? – kuncogtam. – Bűn és bűnhődés… Dosztojevszkij… Raszkolnyikov lassú idegösszeomlása és az a fránya bűntudat elhatalmasodása.

– Ne vicceld el. Komoly szándékkal hoztalak ide – mondta, aztán maga felé fordított. Néhány másodpercig csak bámultuk egymás mosolyát, majd komolyra fordítva szót folytatni akarta mondandóját, de szándékosan megzavartam.

– Raszkolnyikov és Szonya – nyögtem be, hogy teljesen kizökkentsem. Nem akartam komoly dolgokról beszélni, hiszen annyira tökéletes volt a pillanat. A pillanat, amire oly régóta vártam.

– Leszarom őket.

– Tudod, hogy hogyan végződött a történet?

– Lotti, hagyd már ezt a szart – nevette el magát, ám én természetesen mindent elkövettem, hogy ne beszéljen feleslegesen.

– Győzött az igaz, tiszta szerelem – vigyorogtam. – De azért nem akarom, hogy munkatáborba menj Szibériába. Sem pedig Angliába.

– Pedig oda fogsz juttatni, ha nem fejezed be ezt a… – Halkítottam el egy gyengéd csókkal. Percekig csókolóztunk a hatalmas templommal szemben. Ennél szebben véget sem érhetett az esténk. A tökéletes befejezés.

Mármint naivan ezt hittem. Minden akkor vált tökéletessé, amikor a karjai közt aludtam el egy kiadós szex után.

Másnap reggel alig mertem kimenni a szobából. Tudtam, szinte éreztem minden porcikámban, hogy anyám a megszokottnál is jobban kiakad, ha meglátja nálunk Márkot. Hiába nem tudta, mi történt köztünk, haragudott rá, hiszen a két szeme láttára mentem tönkre. Én sem tudnám tovább tolerálni a lányom zűrös kapcsolatait, ha a helyében lennék. És ezt nem is lehetne elvárni. Amikor halkan kiléptem a szobám ajtaján, rögtön Borkára pillantottam. Mivel aludt, lábujjhegyen továbbmentem a konyha felé. Éreztem a frissen palacsinta sült és a gofri illatát. Kellemes melegség töltött el, amint megpillantottam a kipihent, mindig csinos édesanyámat a konyhában tevékenykedni.

– Jó reggelt – suttogtam mosolyogva. Anya hátrafordult és megvető pillantással nézett felém, amitől még a víz is levert. Visszafordult a tűzhely felé köszönés nélkül. Közelebb merészkedtem a pulthoz, hogy az egy hetes koplalás után magamhoz vegyek valami táplálékot. – Mi a helyzet, anya? – kérdeztem kedvesen. Láttam az arcán, hogy szíve szerint felpofozna. Idegességet fedeztem fel a barna szemeiben.

– Veled mi a helyzet? – tette fel a kérdést ingerülten.

– Semmi – mondtam egyhangúan, miközben alig tudtam eltüntetni a mosolyt az arcomról. Márk jelenlététől az egész életem visszaállt a rendes kerékvágásba.

– Jól vagy? – mormogta.

– Jól – sóhajtottam. – Jobban nem is lehetnék.

– Mi történt? Tudni szeretném, hogy mi történt köztetek.

– Kibékültünk, szóval már lényegtelen.

– Lényegtelen? – nevetett fel hisztérikusan. – Azt mered mondani, hogy már nem is számít, hogy legalább egy hétig magadon kívül voltál? Ez nem így működik, Lotti.

– De már minden megoldódott.

– Ne védd, nincs rá szükség. Márti rengeteget mesélt a fiáról, és akármennyire is szeretném azt hinni, hogy megváltozott, egyszerűen nem megy – ecsetelte, miközben idegesen rávágta a kisült palacsintát a tányérra. – Márk a mai napig drogozik, ugye?

– Nem – ráztam a fejem, ám az feltűnt, hogy megremegett a hangom. – Nem drogozik, csak a barátai társasága elég szedett-vedett volt.

– Volt?

– Aha. Belátta, hogy semmi jó nem származik abból, ha velük lóg. És mielőtt azt hinnéd, hogy a levegőbe beszélek, mert meg akarom védeni, elmondom, hogy rohadtul nem így van.

– Nem élhetsz együtt egy drogossal. Már mióta komolyan kéne venned az életed, mivel van egy gyereked.

– Márk nem drogos, ezt próbálom elmagyarázni! – háborodtam fel. – Anya, kérlek, bízz benne. Bennünk.

– Én szeretnék! Szeretném azt hinni, hogy innentől minden rendben lesz veled. Ne okozz csalódást! Elegem van belőled.

– Nekem meg abból, hogy állandóan bele akarsz szólni az életembe.

– Nem miattad, ne aggódj – Hirtelen más hangnembe váltott. – Rólad már réges-rég lemondtam, egyedül Borka jóléte és biztonsága érdekel.

– Te hallod, amiket beszélsz? – kérdeztem szinte kiabálva. – Baszd… – káromkodtam volna, ha apa nem lép be az ajtón. Észre se vettük, hogy megérkezett. Egyáltalán nem is tudtam, hogy átjön.

– Baszdmegozni akartál? – nevetett rám. – Jó reggelt, szépségeim! – mosolygott ránk, mi pedig úgy néztünk egymásra anyával, mintha meg akarnánk ölni egymást. Végül is, ez a kifejezés nem állt távol az igazságtól. Lemondott rólam? Réges-rég lemondott rólam? Hogy mondhat egy szülő ilyet a gyerekének?

– Nem – morogtam. – Nem akartam semmit.

– Mi a téma? – vigyorgott tovább, miközben anya ugyanúgy mérgesen dobálta a kész palacsintákat a tányérra. Láttam, hogy nem hagyják nyugodni az elvetemült gondolatai. Régebben már mondtam Márknak, hogy Rómeó és Júliát fogunk játszani, és én leszek először öngyilkos.

– Csodálkozom, hogy téged nem zavar semmi – kezdte, mire apa arcáról eltűnt a mosoly.

– Mi zavarjon, drágám? Lotti, már megint mit csináltál? – nevetett rám utolsó erejével. Nem szóltam semmit, csak megráztam a fejem, jelezve, hogy hagyja abba a viccelődést, mert anya nagyon zabos.

– Úgy tűnik, helyrejött – gúnyolódott anya.

– És ezzel mi a baj? – nézett rá értetlenül apa, majd rám. Forgattam a szemeim. – Ezt ne csináld.

– Nem lehetsz ennyire hülye – fakadt ki. – Márk drogozik.

– Én laktam velük egy csomó ideig, vagy pedig te? – röhögött. – Minden rendben volt mindkettejükkel. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire összeillenek. Meglepett, hogy valaki el tudja viselni Lottit. Hiszti királynő – kacsintott rám.

– Hülyeségeket beszélsz…

– Anikó, drágám, túlreagálod. Örülnünk kéne, hogy kibékültek.

– Össze se kellett volna veszniük. Össze se kellett volna jönniük – kontrázott.

– Neked senki se jó… – sóhajtott apa, majd a kávéfőző felé vette az irányt. Azt láttam a legjobbnak, ha visszafekszem.

– Annyira utálatos vagy, hogy az már fáj – nyögtem be halkan. – Megyek, visszafekszem.

– Nyugodtan, hisz tudod, hogy úgyis gondoskodom Borkáról, míg te fetrengsz életed szerelmével – mondta, az én szemeimbe pedig könnyek szöktek. Annyira ideges lettem, hogy hirtelen azt se tudtam, mit mondhatnék. Ha visszaszólok, estig elhúzódik a vita, aminek azért sem jó vége, mert Borka hallani fogja. Ha nem szólok, azt hiszi, hogy győzött. Alig egy perc múlva megszólaltam, hogy:

– Hálás vagyok neked. Mindenért.

– Mégis hálátlan vagy velünk.

– Anikó, hagyd már békén a gyereket – védett meg apa, holott anyának sok mindenben igaza volt. Nem bírtam elviselni, ahogy kioszt.

– Sose fogsz megérteni, de nem is kell – húztam meg a vállam, és elindultam a szobám felé.

Ránéztem Borkára, aki ugyanúgy aludt, ahogy hosszú percekkel ezelőtt. A szobába lépve azt éreztem, hogy újra össze fogok omlani, de nem adhattam meg anyámnak ezt az örömöt. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Márk a telefonját nyomkodta, fel sem nézett, úgy beszéltünk.

– Mindent hallottam. És most nem merek kimenni – kezdte komoly hangvételben.

– Anya utál minket – Nevetni támadt kedvem. – Tényleg… – vigyorogtam. – Te tudod, milyen érzés, ha nem utálnak a szüleid?

– Nem – mosolygott rám, miközben félretette a telefonját. – Ha két perccel később jössz…

– Mi lett volna?

– Kerestem volna valami eszközt, ami alkalmas érvágásra.

– Később keresünk, de most nekem sincs kedvem kimenni ebből a szobából. Vagy merszem. Ki tudja.

– Szobafogásra ítélted magad? – kérdezte, én pedig meghúztam a vállamat.

Váratlanul elindult az ajtó felé. Azt hittem, kimegy, hogy megölesse magát, és még mindig jobban járunk volna, ha azt teszi. Ehelyett bezárta az ajtót és kivette a kulcsot, amit aztán kihajított az ablakon. A szobám kulcsa a kertben éktelenkedett. Elsápadva ültem az ágyon, Márk pedig az ablak előtt állt. Ezerrel mosolygott rám.

– Te nem vagy normális – pislogtam. – Nekem van egy gyerekem. Odakint.

– Aki még biztosan alszik.

– Miért vagy ennyire… – bámultam összeszűkült szemekkel.

– Tökéletes?

Pár perccel később az ágyon fekve csókolóztunk. Egy kicsit sem voltam nyugodt, hiába esett jól a közeledése. Sőt, mindennél jobban esett. Annyira hiányzott. Még az őrültségei is. Talán azok hiányoztak a legjobban.

– Borka keresni fog – súgtam a fülébe, miközben ő a nyakamat csókolgatta.

– Tudom, gyorsan végzünk, aztán megígérem, kimegyek a kulcsért.

– Az ablakon keresztül?

– Van más választásom? – nevette el magát, majd egy hirtelen mozdulattal az egyik ujját belém dugta. Halkan felnyögtem, és nem maradt kedvem beszélgetni.

A takaró alatt szerelmeskedtünk. Megpróbáltam a lehető leghalkabban élvezni, ahogy Márk elmondhatatlan szenvedéllyel a szemeimbe néz, miközben egyre mélyebbre hatol belém.

Zihálva feküdtünk egymás mellett hosszú percekig. Szorosan, egymás kezét szorítva. A meztelen vállamat puszilgatta, én pedig próbáltam észhez térni, ami rettentő nehéznek bizonyult, ugyanis megragadtam a gyönyör rózsaszín köddel átitatott világban. Végigsimítottam az arcán és a haján. Nem akartam felkelni mellőle, nem akartam kimenni az átkozott szobámból, nem akartam anyám süket dumáját hallgatni. Nem akartam semmi mást, csak a szerelmem mellett maradni örökkön örökké, és még annál is tovább.

– Szeretlek – mondtam remegő hangon. Nem válaszolt, csak újra a szemeimbe nézett. Egy ideig bámultuk egymást elégett arcát, majd Márk feltápászkodott. – Most azt kellett volna mondanod, hogy te is szeretsz – nyögtem be.

– Nem tudom azt mondani, hogy én is szeretlek, mert azzal hazudnék neked – kezdte sóhajtozva, miközben előkeresett egy pólót és egy nadrágot a maradék ruhái közül.

– Hm? – néztem rá értetlenül.

– Én nem szeretlek, Lotti – Kínzó csend. – Én… én sokkal többet érzek irántad puszta szerelemnél. A mi szerelmünk más – mosolygott. Nem jutottam szóhoz. Levett a lábamról. És ezúttal éreztem is, hogy valaki így érez irántam.

Márk ügyesen elterelte a figyelmemet a kialakult problémákról, viszont azzal nem számoltam, hogy végül nekem kell kiugrani az ablakon. Sietni akartam, Márk pedig még szerelmeskedni, amivel az égvilágon semmi probléma nem lett volna, ha éppen nem Borkáról van szó. Felöltöztem, felnyomtam a szúnyoghálót, aztán feltérdeltem az ablakpárkányra. Nem voltam magasan, ezért egy határozott mozdulattal leugrottam. Márk kihajolt az ablakon, és azt magyarázta, hogy fogalma sincs, merre hajította el. Fel-alá járkáltam a növényekkel teli kertben, mire egy hang ütötte meg a fülemet.

– Nem muszáj az ablakon közlekedni, anyád elment vásárolni Borival – mondta apa lágy hangon. Észre se vettem, hogy a járdán sétálgatva cigizik. Szörnyen utáltam, hogy dohányzik, de a felnőttek életébe nem szólunk bele. Csak ezt néhányan hajlamosak elfeledni.

– Nem félek anyától – mosolyogtam.

– Persze, hogy nem, de akkor mit csinálsz?

– Keresek valamit – válaszoltam, ám nem mondhattam el, hogy mit. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban.

– Mégis mit? – nézett rám vigyorogva. Azt hitte, hogy elment az eszem.

– Jaj, muszáj ezt? – borultam ki egy pillanatra.

– Nem, tényleg nem – rázta a fejét, majd elindult befelé.

Kellett pár perc, mire megtaláltam a kulcsot. Márk az ablakból röhögött.

– Még meggondolom, hogy kinyissam-e – mosolyogtam, és eltűntem. A bejárati ajtó felé vettem az irányt, nem akartam visszamászni az ablakon. Befelé már nehezebb lett volna, mint kifelé.

Apa rám se hederített, a kanapén ücsörgött, amikor beléptem a nappaliba. Direkt nem nézett rám, és direkt nem kérdezett semmit. Pedig tőle ezerszer jobban esett volna a kihallgatás, mint anyától. Anyám egy olyan dolgot vágott a fejemhez, amit soha nem fogok elfelejteni, se megbocsátani. Azt meg pláne. Tudatában vagyok az elcseszettségemnek, mégsem kellett volna így beszélnie velem. Bár ahhoz képest, hogy lemondott rólam, túlságosan érdekli a magánéletem. Apa pálfordulása viszont elképesztő, de a lehető legjobb értelemben.

Halkan átfordítottam a kulcsot a zárban. Mivel nem ápolok jó kapcsolatot a zárrendszerekkel, eltartott egy ideig, míg szinte hang nélkül kinyitottam.

Apa nem faggatott, úgyhogy egészen délutánig jóban voltam vele. A teraszon lévő asztalnál, Borka a kezemen lévő tetoválásokat festette színesebbnél színesebbre vízfestékkel, és Márkot se hagyta ki a buliból. Zoé keresett videóhívásban. Mivel nem maradt szabad kezem, apát kértem meg, hogy vegye fel.

– Sziasztok! – szólalt meg. Úgy tűnt, hogy jó a kedve.

– Halihó! – köszöntem. – Mi a helyzet?

– Mit csináltok? – nevette el magát.

– Dolgozik a művésznő – mondtam, mire Borka integetni kezdett a kamerába, és ezzel semmi baj nem lett volna, ha leteszi az ecsetet. Összevissza hadonászott, még a homlokom is kék pöttyös lett. Megmosolyogtuk, majd Zoé komolyra fordította a szót:

– Megtaláltuk a legtökéletesebb helyet Ari szülinapjához.

– Hallgatlak – vigyorogtam izgatott.

– Elmegyünk mindannyian Bécsbe.

– Mi van ott, ami érdekes lehet számunkra a Primarkon kívül?

– A vidámpark – mosolygott, én pedig ledermedtem. Pár másodpercig meg se tudtam szólalni, ezért Zoé nevetni kezdett. – Mi a baj? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

– Jó szórakozást, én kihagyom. Kizárt, hogy elmenjek egy vidámparkba, lehet az Amerikában is.

– Lotti… – sóhajtott egy nagyot. – Nem baszhatsz ki velünk. Mindenkinek tetszik az ötlet.

– Pontosan tudjátok, hogy halálfélelmem van mindentől.

– Ari viszont imádja az ilyesmit – szólt közbe apa. – Nem szólhat még az ő születésnapja is rólad.

– Apudnak igaza van – replikázott Zoé, mintha muszáj lett volna.

– Persze, hogy igaza van, de én akkor sem megyek el – jelentettem ki határozottan.

– Ne csináld már!

– Ha meg akartok ölni, akkor persze, elmegyek… – ecseteltem.

– Ne legyél ilyen! Aludj rá egyet… mi mindenképp megyünk.

Ezzel ki is nyomta a telefont. Még Borkától se köszönt el. Természetesen nekik volt igazuk, az a nap csak Arianáról kell, hogy szóljon, és nem rólam. Rólam. Lottiról, aki hajszál híján megint kiverte a hisztit, mert valami nem úgy sült el, ahogy tervezte. Mindenki, aki ismer, tudja, hogy kifejezetten utálom a vidámparki játékokat. Ha erőszakkal kényszerítenének, sem ülnék fel semmire. Apa annyira mondta magáét, hogy még anya is kiszaladt a konyhából. Beállított mindenféle tapintatlan embernek nem nevezhető élőlénynek. Szerinte olyan önző vagyok, hogy a legjobb barátnőm boldogsága a legutolsó dolog, ami érdekel. Nagyon felkaptam a szart, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne vegyem túl komolyan apámat.

– Ne velem foglalkozz! – kiáltottam.

– Fogalmad sincs, hogy mennyi mindent elrontasz magad körül – válaszolta, majd elindult befelé.

– És te? Te mennyi mindent rontottál el magad körül, amikor először átmentél a szomszédba? Én szedtelek ki a szarból – csúszott ki, és amire észhez kaptam, anya már jött kifelé. Apa úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni, ami persze érhető volt. Nem szólt semmi, csak erőteljesen bámult. Anya megállt mellette, hogy ő is bámulhasson. – Úgy értem, hogy… – dadogtam. – Hogy nem kellett volna segítened neki, aztán talán nem szállnak rád Alexszel.

– Megyünk – jelentette ki, miközben a kedves feleségét kézen fogta.

Borka elkezdett hisztizni, mert nem akarta, hogy a nagyszülei hazamenjenek, viszont apának esze ágában sem volt maradni.

– Gyere el velünk, kicsim! – mondta neki anyám, mire a gyerekem leugrott a székről, és a fürdőszoba felé vette az irányt.

Pár perccel később a kapuban könnyes búcsút vettem tőle. Apa ugyanúgy nézett, ahogy néhány pillanattal az eset után. Tényleg nem kellett volna elszólnom magam, ám neki sem volt kötelező ócsárolni engem. Egy kicsit felidegesített a barátnőim terve, de úgyis kihevertem volna előbb-utóbb. Hogy tudtunk egy ilyen apró dolgon így összeveszni? Miért szólnak bele folyton az életembe?

A kanapén duzzogtam, miután elköszöntem a gyerekemtől. Márk hozzám se szólt, és nem tudtam eldönteni, miért viselkedik így. Az volt a tippem, hogy már ő se tud velem mit kezdeni.

– Kitomboltam magam, nyugodtan megszólalhatsz – mosolyogtam. Kamu mosoly volt.

– Gondolkodom – válaszolta, majd leült mellém.

– Min?

– Egy kicsit durva, hogy ennyire nem tudod kezelni a dühödet. Zoéval se így kellett volna beszélned, apádat meg jobb, ha meg sem említem. Mindezt Borka előtt.

– Megbántam.

– Késő. Szerinted anyukád mit fog neki mondani, ha kettesben maradnak? Ja, Zoé pedig száz, hogy megsértődött. Kitaláltak valamit, ami mindenkinek jó, csak véletlenül neked nem, nagy kaland.

– Ne oktass már ki… – nyöszörögtem, miközben egy párnát szorítottam a fejemhez.

– Nem azt csinálom, csak szeretném, ha tudnád, hogy ezúttal tényleg sikerült túllépned egy határt.

– Tudom – nyavalyogtam tovább. – Bocsánatot kérek tőlük később, csak hagyom, hadd nyugodjanak le.

– Neked kellene lenyugodnod – mondta, majd felállt és elindult a bejárati ajtó felé. A szívem összevissza verdeste a bordáimat, majdnem kiesett a helyéről. – Nemsokára jövök.

– Hová mész?

– Mindegy.

– Nem hagyhatsz egyedül. Borka se akar velem lenni, a szüleim se, a barátaim se, erre most te is itt hagysz.

– Egy-két órát csak kibírsz.

– Legalább ne úgy mennél el, mintha utálnál – mondtam, Márk pedig megrázta a fejét, és erőteljesen rám csukta az ajtót.

Egyszerre éreztem a nagy semmit és a kusza mindent. Márknak igaza volt, nem viselkedhetek úgy életem végéig, mintha egy sértődékeny tinédzser lennék. Apa is feleslegesen bízott bennem. Miután összepakoltam és kitakarítottam a fél házat, felhívtam Zoét, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért. Jogosan sértődött meg rám, mint mindenki más is körülöttem. Szerencsémre szinte azonnal felvette.

– Meggondoltad magad? – tette fel a kérdést köszönés nélkül.

– Meg… – sóhajtottam. – Zoé, azért hívtalak, mert bocsánatot akarok kérni. Hülyén viselkedtem.

– Mindegy – hallgatott el egy pillanatra. – Tudhattam volna, hogy nem fog tetszeni az ötlet. Jól ismerlek óvoda óta.

– Tény, hogy egy vidámpark nem nekem való, de Ariért megtennék bármit, szóval…

– Tudom. Zárjuk rövidre – mondta, majd jókedvűen közölte az útitervet. Természetesen és kedvesen avatott be a terveikbe.

Legalább százszor kértem még elnézést a barátnőmtől, de ő már csak nevetett rajtam. Azzal piszkált, hogy nála nem jön be a gyerekes hisztim. Természetes, hogy nem jön be neki. Ez a fajta viselkedés senkinek sincs ínyére. És Bori a kelleténél többet örökölt az idióta dolgaimból. Már témát váltottunk Zoéval, mire nyitódott a bejárati ajtó. Abban reménykedtem, hogy Márk tért vissza, ezért a csalódottság kiült az arcomra, amikor megláttam apámat a házamban. Rövidre kellett zárnom Zoé pletykáinak kommentálását, mert kíváncsi voltam, mivel áll elő a rettentően dühös, sértődött és makacs szülőm.

– Borka küldött. Szüksége van néhány dologra, hogy nálunk aludhasson.

– És az anyja megengedi ezt? – háborodtam fel egy pillanatra.

– Mindjárt vége a nyárnak, úgyis óvodába fog járni, így kevesebb eséllyel tud majd nálunk aludni. Ne kezdj el újra vitázni – mondta halál nyugodtan. A viselkedése volt, mintha bevett volna egy levél nyugtatót, ám az arca mindent elárult. Vérig sértettem.

– Jó, legyen – sóhajtottam, miközben a gyerekszoba felé vettem az irányt.

– Márk merre van?

– Passz. Beszólt, aztán elviharzott.

– És te ezen csodálkozol? – nevetett fel, miközben bámult rám tágra nyílt szemekkel és csípőre tett karokkal.

– Nem, egyáltalán nem. Megpróbálok változtatni a viselkedésemen. Zoétól már bocsánatot kértem, most te következel – halkultam el egy pillanatra. – Örülök, hogy eljöttél, csak annak nem, hogy Borkát nem hoztad haza.

– Helyes, és ne aggódj, nálunk jó helyen van.

– Tudom – ráztam meg a fejem. – Nos… anya kiakadt?

– Borka előtt nem fog kiakadni, de talán elfelejti, amit mondtál. Ez volna a bocsánatkérés? – nevette el magát újra. Keservesen felröhögött.

– Dehogyis, ennél többre vagyok képes – mosolyogtam. – Ne haragudj rám, nagyon hülye voltam, amiért elszóltam magam, viszont nem értem, miért akadtál ki annyira.

– Mert nem veszed észre magad. Nem körülötted forog a világ. Csak ismételni tudom önmagam, Arianáról van szó.

– Nem körülöttem forog, mégis mindenki velem baszik ki.

– Azért, mert el kell menned egy vidámparkba? Ráadásul Bécsbe? Lotti, ez túlzás.

– Nem! Nem azért. Istenem, fogalmad sincs arról, hogy mi történt az elmúlt napokban! – emeltem fel a hangom. – Frusztrált vagyok.

– Hát, akkor meséld el!

– Rengeteg a meló, és sok vendéget vissza kellett mondanom, itt van Borka, itt vagytok ti, és Márkkal sem alakultak a legjobban a dolgaink.

– Minden megoldódik, hidd el.

– Tehát nem haragszol? – kérdeztem elkeseredve.

– Dehogy haragszom! – vigyorgott. – Jó, talán egy kicsit, de próbálkozom, hogy megértsem a frusztrációdat. Pihenj egy kicsit ma este, jót fog tenni.

– Ja, tuti – mosolyogtam.

Miután mindent megbeszéltünk, elindult haza. Megígérte, hogy amint hazaér, videóchatelünk, hogy láthassam a gyerekemet. Egy kicsit megnyugodtam, már csak Márk miatt kellett aggódnom. Úgy ment el, mintha gyűlölne.

Az egy-két órából három és fél lett, de legalább visszajött, és láthatóan meg is nyugodott.

– Hoztam neked valamit – kezdte.

– Pofonosztás? – nevettem kínomban.

– Tőlem arra ne számíts – mondta, miközben átnyújtott egy nagy szatyrot, melynek tartalmát azonnal felderítettem.

– Csoki, étcsoki, mentolos csoki, csoki, és… – akadt el a szavam. – Egy szórólap?

– Olvasd el.

– Látom, hogy egy vidámparkot hirdetnek – mormogtam, miközben jobban szemügyre vettem. Egy pár kilométerre lévő vidámpark kreatív szórólapját tartottam a kezemben. Percekig szóhoz sem jutottam. – Nem tudom, mit mondhatnék.

– Azt, hogy benne vagy – mosolygott, miközben végigsimított az arcomon.

– Bébi, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Csak nézzünk körül. Fel kell készülni a bécsi kirándulásra.

– Ettől féltem.

– Borka úgyis a szüleidnél alszik, holnap nem dolgozol, nincs akadálya, hogy szórakozhassunk egy kicsit.

– A vidámpark egyenlő a szórakozással? – kérdeztem összeszűkült szemekkel.

– Szerzek neked vattacukrot.

– Hogy aztán jól beleragadjon a hajamba? Nem létezik olyan ember, aki kulturáltan tudna vattacukrot enni.

– Aha, azért – mondta különös hangsúllyal.

– Egy feltétellel.

A szüleim lakásához vezető úton azon töprengtem, hogy a rossz anyák hogyan könyvelik el magukban, hogy tényleg csapnivalóak. Én egyszerűen képtelen voltam bevallani magamnak, hogy katasztrofális anyja vagyok Borkának, hiszen a legjobb akartam lenni, ahogy mindenki más. Mennyire kell szörnyen viselkednem ahhoz, hogy még a saját gyerekem se legyen rám kíváncsi? Hiába szeretnék tenni ellene, nem tudok jobb lenni. Kezelhetetlen vagyok. Egy szörnyeteg. És látszólag tényleg nem volt rám kíváncsi, amiért a szüleimet hibáztattam.

– Miért? Istenem, mondjátok el, hogy miért kellett egy rakás játékkal elhalmoznotok?

– Azért, hogy nálunk is legyen egy rakás játéka. Ennyire egyszerű – vágta rá keserűen anyám. Egy csepp együttérzés sem szorult belé.

– Oké, akkor én megyek is – húztam meg a vállam. – Holnap találkozunk, Borka – szóltam, majd egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.

– Hova sietsz? – kérdezte vészjósló tekintettel apa.

– Nem sietek, csak semmi keresnivalóm itt. Most tökre ezt érzem.

– Alig fejezted be a hisztit, máris folytatod?

– Bocsánatot kértem, ezzel le is zártam. Holnap reggel jövök – mondtam, ezzel ki is rohantam a lakásokból.

A liftben mérhetetlen zokogás tört rám, amitől olyan pocsékul éreztem magam, mint azelőtt soha. Vagy mindenki megőrült körülöttem, vagy pedig tényleg velem van a gond. Nem is kellett volna a világra rájönnöm.

Márk az autó mellett állt, ám amikor meglátott, elindult felém.

– Ne szólj hozzám. Csak menjünk. Minél messzebbre – parancsoltam.

Persze útközben egy levegővétellel és egy haldokló könnycsatornával mindent meséltem. Csodával határos, hogy Márk bármit is értett a monológomból. A fejemben hallottam, hogy ezerrel löki a dumát a hibáimról, arról, hogy mennyire életképtelen vagyok, csupa keserűség, méltatlan az életre, ám ő csak annyit válaszolt, hogy megért. Dehogy értett meg, csak nem akart még jobban levinni az életről.

Negyvenpercnyi autóút után alig vártam, hogy kiszálljak és rágyújtsak egy jóleső cigarettára. Úgy éreztem, hogy legalább a vidámparkban töltött időre ki kell zárnom az életemből minden rosszat.

– Mielőtt bemegyünk, elmondod a valódi okát, hogy miért adtad nekem a kulcsot? – kérdeztem kíváncsian.

– Hm, hát… – Gondolkodott el. – Fogalmam sincs. Nem tudtam előre, hogy mindent elrontok majd. Bárcsak tudtam volna – nevette el magát.

– Barbi nem győzött bocsánatot kérni tőlem.

– Igen? Egy kicsit maga alatt volt, de nyilván egy percig sem sajnáltam. Magamat jobban. Mármint téged – mosolygott rám.

– A lépcsőházban összefutottam vele. Nem tűnt egy szívtelen dögnek, éppen ezért nem nyírtam ki, de te még a listámon vagy – mondtam egy jó adag komolysággal. – Persze csak Ákos után. Ő az elsőszámú áldozatom.

– Hagyjad, előbb-utóbb kinyírja saját magát.

– Szarul érzem magam emiatt, mert nem akartam, hogy miattam összevesszetek.

– Nem miattad vesztünk össze, sőt – röhögött. – Nem vesztünk össze, csak nem beszélünk.

Bólintottam egyet, mintha tudomásul vettem volna, hogy nem úgy történt minden, ahogy képzeltem. Nyilvánvalóan összekaptak, mert Márk nem hagyta szó nélkül a dolgot, és meg is akarta ruházni a volt legjobb barátját. Miközben az elmúlt napok eseményein töprengtem, Márk megvette a jegyeket. Csak arra lettem figyelmes, hogy erősen megszorítja a kezem, és egyre beljebb invitál. Levegővétel nélkül néztem körbe a vidámparkban. A szívem olyan hevesen pumpált, hogy éreztem, másodpercek választanak el a biztos haláltól. Megbénulva bámultam az örömtől majd kicsattanó gyerekek és felnőttek arcát. Azzal nyugtattam magam, hogy kényszerítve úgysem leszek semmire.

– Ne mozdulj, mindjárt jövök – súgta a fülembe Márk, majd eltűnt mellőlem. Földbe gyökerezett lábakkal nehéz lett volna felszívódni a tömegben.

Pár méterre előttem volt egy pad, melyet kinéztem magamnak. Le kellett ülnöm. Megmagyarázhatatlan szorongás jött rám az ilyen helyektől. Szédült a fejem, ahogy elindultam, és nem a mellettem pörgő lánchinta látványától. Ücsörögtem és csodálkoztam az önfeledt mosolyok sokaságán, míg vártam Márkot. A levegőben keringő illatok a gyerekkoromban népszerű búcsúkra emlékeztettek. Már akkor is utáltam a vidámparki játékokat, ahogy a tűzijátékot is, mégis melegséggel töltött el, hogy a régi időkre gondoltam. Ariana és Zoé annak idején már kora reggel meglátogatták a búcsút, csak én maradtam otthon. Estefelé mentünk ki a szüleimmel, majd a tűzijáték után el is búcsúztunk az ismerősöktől, akiket csak a búcsú napján láttunk viszont. Évről-évre ez volt a szokás. Teljesen elbambultam, míg a múltról elmélkedtem. Márk érkezése rántott vissza a jelenbe, aki kezében egy hatalmas rózsaszín-kék vattacukorral ült le mellém.

– Nagyobb, mint a fejem! – Vizsgáltam jobbról-balról. – Sőt… nagyobb, mint kettőnk feje egybevéve.

– Nagyon ideges vagy, nem vehettem kisebbet – felelte, majd lenyomott egy puszit az arcomra.

Mosolyogva álltam neki a vattacukornak, miközben megpróbáltunk beszélgetni, már amennyire a zajtól értettük egymást. Milliószor elmondta, hogy csak jót akar nekem, nem szeretné, ha Ariana szülinapján pánikolnék be. Ezúttal a lehetőségek a pánikra pár méterre voltak tőlem: a lánchinta, a break dance, az XXL Extreme és még sorolhatnám, mennyi, de mennyi hányást generáló eszköz. Bejártuk kezén fogva az egész területet, mire kivégeztük a színes vattacukrot. Kezdett sötétedni, így a vidámpark fénybe borult. Minden kölyök világító fejpánttal, karddal szaladgált körülöttünk. Már vagy másfél órája sétáltunk ide-oda, mire erőt vettem magamon, hogy felüljek valamire. A tenyerem izzadni kezdett, amint beálltunk a sorba. Sokan voltunk előttünk, ami egy cseppet megnyugtatott. Márk végig a fülembe duruzsolt, próbálta elmagyarázni, hogy ezt az egészet úgy kell felfogni, hogy szórakozunk, és nem a mennyország kapujában várakozunk. Mindegy, mire vártunk, engem megölt minden egyes másodperc. Természetesen az XXL Extreme előtt álltunk meg, hiszen az tűnt a legrémisztőbbnek az összes játék közül. Hátborzongató látvány volt, ahogy az épp rajta ülők 12 méteres magasságból sikítoznak. Egy négyórás horrorfilmben nem hangzik el annyi sikoly, mint abban a pár percben, míg a bátor emberekkel fel-le mozgott a gép.

– Muszáj? – nyavalyogtam, miközben sápadtan bámultam magam elé.

– Hidd el, hogy jó lesz.

– Abból a magasságból már tényleg látni Jézust.

– És nem szeretnél vele találkozni? A templomban úgysem tudtál elmélyülni a hitedben.

– Kapd be – nevettem el magam.

Percek estek ki az emlékezetemből. A félelemtől szinte mozdulni sem tudtam. A játékfelelős becsatolt mindenkit, Márk pedig olyan szorosan megfogta a kezem, ahogy csak tudta. Egy másodpercre sem engedte el. Nagyon megnyugtató volt, ám amikor hirtelen 12 méter magasból lóbáltam tovább a lábaimat az idegességtől, elborult az agyam. Életemben nem féltem még annyira, mint abban a pár percben. Nem tartott sokáig, az tény, de a harmadik fellendülésnél már láttam Jézust, a negyediknél pedig beszéltem is vele. Még sikítani sem tudtam, annyira féltem. A szememet végig nyitva tartottam, nem akartam a teljes sötétségben becsavarodni a gondolataimtól. Aztán megpróbáltam másképp tekinteni erre az egész baromságra.

Majdnem elestem, amikor leléptünk a lépcsőn. Hirtelen megszédültem. Márk a derekamnál fogott meg, és egy hagyott lógni fejjel lefelé. Hamar helyreállt az agyam, és az ijedtségtől remegő lábaim egy másik, kevésbé hátborzongató játék felé vették az irányt. Miután mindet kipróbáltuk, kezdtük elölről, csak az XXL maradt ki a szórásból. Ahhoz, hogy arra újra felüljek, még Bradley Cooper is kevés lett volna. A harmadik break dance körnél már őszinte volt a mosolyom. Sőt, mi több, a legőszintébb. Sikerült feloldódnom egy önfeledt vigyorgás erejéig. Zárás előtt negyedórával nyögte be Márk, hogy:

– Rettentően meguntam, de örülök, hogy nem haltál meg.

– Annak én is, mert még van egy kis dolgunk! – röhögtem, majd a szó szoros értelmében elszaladtam a kijáratig.

Márk összeszűkült szemekkel bámult rám, amikor végre utolért.

– Milyen dolgunk van még?

– Menjünk le a strandra. Fürödni akarok. Meztelenül.

– Kizárt – vágta rá ijedten.

– Ez az este azokról a dolgokról szól, amiket utálok. Vagy talán tévedek?

– Igen, de… – Halkítottam el egy gyengéd csókkal. Mármint úgy lesmároltam, mint még soha. Mintha ez az éjszaka lenne az utolsó.

Egészen az autóig csókolóztunk, majd Márk hirtelen elhúzta a fejét és úgy bámult a távolba, mintha szellemet látna. Megszorítottam az arcát, de még arra sem reagált. Hiába néztem körbe tüzetesen, egyáltalán nem értettem, mi lőtte.

– Az ott… – halkult el. – Az ott a nővérem.

– Hol? – kérdeztem felháborodva, miközben újra megfordultam, hogy alaposan szemügyre vegyem a parkolót. – A lámpafény alatt? De hiszen az a csaj egy sráccal van – Kaptam a szám elé a kezem. – Oké, hogy az Maja, viszont a fickó…

– Megcsalja a férjét – nevette el magát. – Végre megcsalja azt a gyíkot! Mindegy, megkérdezem tőle, hogy mit keres itt – jelentette ki határozottan, és el is indult a nővére felé.

– El fogod rontani az estéjét. Tuti, hogy egy randevú közepén vannak – motyogtam, miközben gyors léptekkel haladtam utána. – Hallod, tényleg nem kellene odamennünk.

Tudomást se rólam és a monológomról, csak rohant előre, míg Maja elé nem lépett, aki olyan zavarba jött, hogy az arcát láthatóan elöntötte a forróság. A randi partnere kicsit sem tűnt srácnak közelről, inkább apám korabeli lehetett.

– Basszus, Márkó, te hogy kerülsz ide? – nevetett összevissza, mint egy eszelős.

– Ugyanezt akartam kérdezni én is.

– Tudod, hogy mennyire szeretem a vidámparkokat – terelt.

Csak álltam szorosan Márk mellett, meg se tudtam szólalni.

– És ő? Ő kicsoda?

– Ja, hát… – dadogott. – Izé, Robi, bemutatom az öcsémet és a barátnőjét! – A dadogást felváltotta a kínos mosolygás. Részünkről szintén. – Ő pedig Robi. A Tinderen ismerkedtünk meg pár hónapja. Mármint még csak most találkoztunk először, és az én ötletem volt, hogy itt ismerkedjünk meg – ecsetelte levegővétel nélkül.

Kezet ráztunk a partnerével, majd Márk félrehívta a nővérét néhány szóra. Ácsorogtam Maja autója mellett, szóhoz sem jutottam. Nem tudtam hirtelen, mit mondhatnék Robinak. Túl kínos volt a csend ahhoz, hogy ne szólaljak meg.

– Klassz hely. Életemben először voltam itt, mert gyűlölöm a vidámparkokat – kuncogtam. – De már más véleményen vagyok. Legyőztem minden félelmem.

– Azta! – vigyorgott rám. – Én már sokszor jártam bent, itt lakom. Nem is messze innen. Minden nyáron többször elhozom a gyerekeket.

– Ó! – csodálkoztam. – Vannak gyerekeid?

– Három fiam van. Az anyjukkal élnek, szinte csak nyaranta vannak nálam. Pont egy hete vitte őket haza a volt feleségem, az iskolakezdésre hivatkozva – mesélte szomorúan. Persze örültem, hogy megnyílik előttem, hiszen a kínos csend kezdett szertefoszlani.

– Biztosan nagyon hiányoznak.

– Azt el sem lehet mondani. Nem túl jó egyedül – nevetett fel keserűen. – Nem tudod, meddig beszélgetnek még? Majának még haza is kell érnie, és Pécs nem a szomszédban van.

– Nem akarom megzavarni őket. Olyan ritkán találkoznak.

Amint ezt kimondtam, Márk és a nővére elindultak felénk.

– Na, mesélj – kérleltem Márkot, miközben a part felé tartottunk.

– Megértem, miért gondolja úgy, hogy lépni kéne, de a megcsalás az egyik legszarabb út. Ha kiderül, az a tahó ki is nyírja Maját.

– Én is ettől félek. A képére van írva, hogy elmebeteg.

– Bárhova mehetne megcsalás nélkül is.

Egyet kellett értenem vele. Útközben Maja kapcsolatát veséztük ki. Márk még azt is felajánlotta, hogy költözzön a lakásába, úgyis üresen áll, de a nővére fél otthagyni a férjét, mert túlságosan agresszív és erőszakos. Nem hagyná annyiban, ha eltűnne a családja, pedig azt érdemelné. Meghallottam a rádióban a Bagossy Brothers Company egyik számát, és maximumra tekertem fel a hangerőt, miután elnézést kértem Márktól. Néhány másodperc múlva üvöltve énekeltem a szám refrénjét. Márk végig vigyorogva nézett, amitől frusztrált lettem, mert az út helyett rám figyelt.

– Az útra koncentrálj! – nevettem.

– Pár méter…

Még véget sem ért a zene, amikor leparkoltunk egy elhagyatottnak tűnő részen. Nem volt túl sötét az éjszaka, mégis elképesztő látványt nyújtott a lámpáktól csillogó-villogó északi part. Látszott, hogy közeledik a nyár vége, hiszen síri csend uralkodott a környéken. Márk felült a motorháztetőre és rágyújtott. Miután megbizonyosodtam róla, hogy csak kettesben vagyunk, lerángtattam magamról a ruhámat. Leültem Márk mellé egy szál melltartóban és bugyiban.

– Azt ugye tudod, hogy eszem ágában sincs belemenni abba a gusztustalan vízbe? – súgta a fülembe.

– Ünneprontó vagy – kuncogtam. – De nem is kell – feleltem, miközben lepattantam a motorháztetőről.

Kikapcsoltam a melltartómat, amit egy ideig szorongattam magam előtt, majd egyenesen Márkhoz vágtam.

– Életed végéig bánni fogod, ha most nem jössz utánam – mosolyogtam.

Vigyorogva megrázta a fejét, az égő cigarettát elhajította, és nekiállt levenni a pólóját.

– Hű, ne hagyd abba! – kiáltottam röhögve.

Egyre gyorsabb léptekkel haladtam hátrafelé. Egy pillanatra megálltam, hogy a bugyimtól is mielőbb megszabaduljak, amit végül nem tudtam Márkhoz vágni, mert messze volt tőlem, de lehető legmesszebb hajítottam, azaz a legközelebb hozzá. Hátat fordítottam, és a lépcsőig meg sem álltam. Végigfutott a hideg a hátamon, amikor a csúszós, nyálkás lépcsőre tettem az egyik lábam. Megfogtam a korlátot, nehogy elcsússzak, de Márk hátulról megragadott és pár méterrel visszább tett le.

– Itt állsz előttem teljesen meztelenül, és azt gondoltad, hogy hagyom, hogy belemenj a vízbe?

– Fürödni jöttünk, nem szexelni – forgattam a szemeim. – Szexelni otthon is tudunk.

– Fürödni is – nevette el magát, majd olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint előtte talán soha.

Nem sokkal később már a fűben fekve smároltunk. Kicsit sem izgultam, hogy meglát minket valaki, pedig minden esély megvolt rá, hogy előbb-utóbb megjelenik néhány unatkozó gyalogos, vagy valaki, aki ugyanezzel a céllal érkezett az elhagyatott strandra.

Boldogan mártóztam meg a tó koszos, büdös vizében, egyrészt, mert nem találkoztunk senkivel, míg a parton szeretkeztünk, másrészt pedig csupán azért, mert az esténk jobban nem is alakulhatott volna. Kifejezetten gyűlölöm a vidámparkokat, pont úgy, ahogy az ország legjelentősebb tavát, mégis elmondhatatlanul jól éreztem magam Márkkal. Lényegében nem számít, hogy hol vagyunk vagy, hogy mit csinálunk, mert vele még a semmittevés is áldás.

Nehéz volt rávenni, hogy tartson velem a fürdőzésben. A levegő lehűlt, így éppen csak a fejemet dugtam ki a vízből. Olyan könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, hogy akár örökké is el tudtam volna merülni a vízben. Nem zavartak a sötét gondolataim, totál kitisztult a fejem. Meghitt volt a pillanat, mintha megállt volna az idő. Még az is nekünk kedvezett. Nem kattogott az agyam mindenféle ostobaságon, mégsem vettem észre, hogy Márk suttogva dumál nekem. Felriadtam, amikor megérintette a kezemet. Csókolózni kezdtünk. Úgy csókolt, mintha nem lenne holnap. Nem lehetek elég hálás Márknak, amiért megmutatta, milyen is az igazi szerelem, szavak nélkül, tettekkel.

A ház csendje fizikai fájdalmat okozott. Az otthonom kongott az ürességtől. A lányom hiánya fojtogatott, szorította a mellkasomat, de Zoé folytonos távolléte is okozott némi fejtörést. A kádban zuhogó forró víz törte meg a fájó csendet.

Egyszerre voltam mérhetetlenül boldog és elkeseredett.

Márk elalvás előtt azt súgta a fülembe, hogy:

– Tudom, hogy minden széteshet körülöttünk, ahogy azt is, hogy az élet összetörheti a szívünket, de amikor veled vagyok, nem fáj annyira.

Ahogy nekem sem.

Vészesen közeledett a legjobb barátnőm születésnapja, amitől egyre frusztráltabb lettem, még úgy is, hogy minden visszaállt az eredeti kerékvágásba. A szüleim megpróbálták megértetni velem, hogy Borka nem utál, ahogy ők sem, csak minél több időt szeretnének eltölteni vele, amire természetesen a gyerek is vevő, ezért nem ronthatok el semmit a folytonos hisztimmel. Semmit vagy mindent. Grétáék háza előtt megjelent egy teherautó. Szívem szerint ugráltam volna örömömben, hiszen akkor és ott tudatosult bennem, hogy talán örökre megszabadulok az elviselhetetlen szomszédoktól. Alex undorító húzásától változatlanul a hideg ráz. A szalon előtt füstöltem, amikor a fentebb említett patkány jelent meg a kapuban. Puszta kézzel le tudtam volna törölni az elégedett vigyort a képéről, ám mivel nem akartam bajba keveredni, nem szóltam semmit, csak bemutattam neki.

– Kapd be te – röhögött.

– Azzal már elkéstél – jelentettem ki lazán. – El sem hiszem, hogy nem kell heti szinten látnom a pofádat. Boldoggá teszel.

– Ha már másképp téged nem lehetett… – Közeledett felém.

– Így a legjobb, hidd el.

– Kezdesz megint szemtelen lenni – nevetett ismét, miközben a kezem után nyúlt. Megfogta a szabad kezemet, és egyre szorítani kezdte. Nem szóltam semmit, csak felfelé mutattam. A kamerákra céloztam, amik pontosan minket vettek. – Nem zavar.

– Nem? – kérdeztem, majd hirtelen felindulásból a szorító kezéhez emeltem az enyémet, úgy tettem, mintha simogatni akarnám, aztán a cigarettámat is egyre közelebb tettem hozzá, és végül sikeresen elnyomtam a kézfején a parázsló csikket. Másodpercek alatt megégette a bőrét, el sem tudta húzni a kezét. – Hm, engem sem – tettem hozzá.

– Mekkora egy rohadék ribanc vagy – sziszegte egyéb más szitokszó mellett.

– Bibis lett a kezed, Alexka? – Közelebb léptem hozzá, lebiggyesztettem az alsó ajkamat, hogy még jobban idegesítsem. – Nincs dolgod? – nevetve húztam fel a szemöldököm. – Biztosan sok pakolnivalód van.

– Dögölj meg, Lotti! – mérgelődött, miközben le sem bírta venni a szemét a sebéről.

– Igyekszem, szia! – mondtam, majd becsuktam magam mögött a szalon ajtaját.

Szerencsére időben abba tudtam hagyni a fel-alá járkálást, mielőtt árkot vájtam volna a szalonom padlójába. Alex talán a világ legkegyetlenebb embere, ez tény, de ami felháborítóbb még ennél is, az, hogy ezt nem vettem időben észre.

Munka után úgy döntöttem, hogy elmegyek tankolni, és hol máshol tehetném meg ezt úgy, hogy egy kis is jó is történjen velem? A gyerek egyébként is odáig van a hot dogért, én meg az egyik dolgozóért. Márkot persze sehol sem találtam, se kint, se bent, ezért a hátsó parkoló felé indultam, Borka pedig kullogott mellettem, miközben a hot dogját majszolta. Az épületet elhagyva, megpillantottam Márkot. Valakivel telefonált és irtó jól szórakozott. Észre sem vett minket, csak mikor beleböktem a hegyes körmömet az oldalába.

– Le kell tennem – mondta sietve az illetőnek, és azonnal rágyújtott.

– Miattam nem kell, folytasd nyugodtan. Amúgy is, csak kajáért jöttünk – nyögtem be, miközben eltűnődtem az arcán. Pontosabban az tűnt fel, hogy a szemei olyan vörösek, mintha nem aludt volna 48 órán át, márpedig aludt. Mellettem. – Bepereljem a gyártót? – kérdeztem.

– Nem ízlik Borkának a hot dog?

– A hot dog tökéletes, viszont a te cigarettáddal igen nagy baj lehet – sóhajtottam. – Idáig nem kértem, hogy magyarázkodj, viszont most egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy miért csinálod? – Márk alig tudott a szemembe nézni, pedig még abba sem hagytam. – Bakker, miért? Azt ígérted, hogy többé nem fogsz füvezni. Vagy azt mondtad, hogy csak otthon nem fogsz? – Meg se vártam, hogy válaszoljon, nagyon felidegesített. – Megint nem tudod megmagyarázni, miért van szükséged erre a szarra, ugye?

– Nem vagyok függő, ezt te is tudod, csak… – halkult el néhány másodpercre. – Egy kicsit stresszes volt a meló, és…

– Oké, ne is folytasd. Ez nem mentség. Ákossal beszéltél az imént?

– Nem – válaszolta bizonytalanul. – Nem, tényleg nem vele beszéltem.

– Nem szeretném, ha újra egymásra találnátok, és nem miattam, hanem miattad. A többit meg majd otthon megbeszéljük.

– Későn végzek…

– Tudom. Még fent leszek – közöltem, majd megfogtam Borka kezét, és köszönés nélkül elhagytuk a parkolót.

A gyerek nyilván nem érthette, miért vált az anyja egyik pillanatról a másikra egy triviális, hisztérikus szörnyeteggé. De az, hogy az anya, azaz én magam sem tudtam, miért váltam olyanná egyszeriben, amilyenné, na, az már durva. Nem kellett volna csalódottan és a dühtől fortyogva jelenetet rendeznem, miközben hazafelé tartottunk. Persze hogy nem, mégis ugyanez folyton megtörténik. Érthetetlen módon ugyanaz a nyomorult a film kerül a lejátszóba, melyben Lotti megint csalódik, és hogy miért? Mert átkozottul naiv. Naivan elhitte, hogy egy drogfüggő majd őmiatta hanyagolni fogja a cuccot.

Estére megnyugodtam, de mire ez sikerült, többször ráförmedtem Borkára ostoba, piti dolgok miatt. Tök természetes, hogy egy gyerek szanaszét hagyja a játékait, amit egy felnőtt meztelen talpa képtelen kikerülni.

Már minden megfordult a fejemben, de legfőbbképp a szakítás, ami persze nem a legjobb megoldás, hiszen Márknak segítségre van szüksége, és nem arra, hogy újra eldobja valaki emiatt. Arra meg aztán végképp nincs szükség, hogy mindenki szenvedjen. A legrosszabb, hogy az égvilágon senkinek nem említhettem meg ezt a kapitális problémát, mert ha ezt tenném, akkor a környezetemben lévő, szívemnek oly kedves emberek azonnal ellenünk fordulnának. Titokban kellett tartanom, hogy a kapcsolatunk egyetlen tönkretevője mégis micsoda. Márk úgysem tudja megmagyarázni a függősége pontos okát, pedig tudnom kell, mi nyomasztja. Nem fogom bevenni, hogy stresszes a munkahelye, ahová kábé nyaralni jár. Ennyi erővel én, akinek az egész létezése stresszel jár, amióta megszületett, elszívhatnék percenként több gramm füvet, mégsem teszem. A néhai kilengések ellenére sincs szükségem ilyesmire.

Amikor éjfél után félórával Márk belépett az ajtón, az egész házban megfagyott a levegő. Félve jött közelebb, és csak egy apró puszit nyomott a számra, mielőtt leült mellém.

– Hadd kezdjem az elejéről… – indított.