13. fejezet ☼

Mindent elmondott a mentális betegségeiről, amik évek óta töretlenül kínozzák. Amikor hallgattam, csak meredtem magam elé könnybe lábadt szemekkel. Szörnyű lehet ezekről nyíltan beszélni, még úgy is, hogy már rengetegszer előjöttek ezek a témák köztünk, miközben megismertük egymást. Nem ismeretlen számomra sem a depresszió, sem pedig a szorongás, mégsem vetemednék arra, hogy nekiálljak narkózni. Próbált meggyőzni arról, hogy a fűre nem lehet rászokni, éppen ezért bármikor abba tudná hagyni, viszont, ha olyan szituációba keveredik, muszáj valamivel csillapítani a dühét vagy épp a szorongását. Őszintén bevallotta, hogy tíz esetből, amikor hozzám tartott a melóból, kilenc és félszer már a benzinkúton spurizott, de úgy, hogy szorongás ellen a munkaideje alatt rendes cigire rá sem gyújtott, csak füvesre. Azt állította, hogy a velem töltött idő alatt “csak” ilyesmit fogyasztott, ám amikor a “barátaival” volt, nem álltak meg az ócska amfetaminnál vagy a kendernél. Fel tudtam volna robbanni, amikor mesélt a legutóbbi fesztiválos élményéről, a legutóbbi botrányos buliról. Hamar eljött az a pont, amikor már nem tudtam tovább hallgatni. Egyszerűen képtelen voltam végighallgatni, hogy hányféle veszélyes droggal ütötte ki magát a fesztiválon és a buliban. Ráadásul olyanokat hozott fel, melyekről még én is pontosan tudtam, hogy hosszabb távon függőséget okoznak. Szívem szerint nekiestem volna. Addig ütöttem volna, míg észhez nem tér. De persze azt is tudtam, hogy segítségre van szüksége, éppen ezért tértem rá arra a témára, miszerint komolyan fontolóra kellene vennie, hogy beszél egy szakemberrel. Elmagyaráztam neki, hogy ehhez én kevés vagyok, mire felpattant, és azt vágta a fejemhez, hogy ő egyáltalán nincs rászorulva semmiféle rehabra meg pszichológusra, aztán fogta magát és elviharzott. Nem azért mondta el nekem, hogy bolondnak nyilvánítsam. Nem is ezt tettem, csak az istenért nem akarta felfogni, hogy én, egymagam ehhez irtó kevés vagyok. Pár perc elteltével kaptam tőle egy üzenetet, amiben közölte, hogy egyedüllétre van szüksége, ami csak azt jelentette, hogy hazamegy és elszív egy akkora spanglit, mint az alkarom, hogy legalább aludni tudjon. Neki legalább sikerül. Hiba volt napközben számon kérni? Persze, hogy az volt, de mit tehettem volna? Nem nézhettem el, hogy tönkreteszi magát. Nekünk így nincs jövőnk, és ezt ő is pontosan tudja. Számomra a gyerekem az első, és így nem tudhatom Borkát biztonságban. A legutóbbi veszekedésünk alkalmával azzal jött, hogy miattam kér egy kis időt, hiszen nem akarja, hogy újra csalódjak benne. Több idő kellett volna nekünk, vagy egyáltalán nem is szabadott volna hagyni, hogy így egymásra kattanjunk. Nem akarok többé csalódni senkiben, főleg nem egy olyan emberben, aki ennyire közel áll hozzám. Aggódtam érte és csak jót akartam. A végsőkig mellette állnék, ha hagyná, és nem rohanna el rögtön. Átéreztem a problémáit, nekem is jutott belőlük bőven, hasonló cipőt tapostunk, mégis képtelen voltam elfogadni, hogy abban hisz, hogy a drogok segítenek kijutni a mélyből. Órákon át jó, aláírom, aztán elmúlik és visszarántja a szar valóságba, amin egyedül ő tudna javítani. Ha nem is javítani, úgy csinálni a dolgait, hogy jobban érezze magát a mindennapokban. Az első pillanattól kezdve imádtam a lazaságát, ami nem egyenlő azzal, hogy halál lazán tönkreteszi magát, mert semmi sem érdekli. Egy percig sem ítélem el a tetteiért, csak segíteni akartam, hogy a rossz döntéseit hagyja hátra, feledje el a múltját, ami még mindig kínozza, és inkább a jövőre koncentráljon. Addig a percig hittem magunkban, a közös jövőnkben, míg a fejemhez nem vágta, hogy ő márpedig nem hülye, és nem fog felkeresni semmiféle szakembert. Mindenki, akinek komoly problémái vannak, ezzel jön, és bárcsak tudnám, miért. Annyira lazán kezeli ezt a témát is. Annyira lazán rágyújt a következő spanglira, és annyira lazán leszarja, hogy aggódom érte.

Sírni sem tudtam, pedig rettentően jólesett volna. Egy pillanatig azt hittem, hogy tiszta szívemből haragszom rá, amiért ennyire nem veszi komolyan a problémáit, aztán forgolódás közben rádöbbentem, hogy egyáltalán nem haragról van itt szó. Hogy a fenébe tudtam volna haragudni rá, mikor ő maga is érzi, hogy rezeg a léc, és csak jót akarok? Azért rohant haza, hogy ne bántson tovább, ám azzal nem számolt, hogy míg ő betépve alszik egy jót, én csak forgolódom egyedül az ágyamban. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy mi legyen a következő lépés, ugyanis a józan eszem meggyőzött, hogy nem nézhetem ölbe tett karokkal, ahogy tönkreteszi magát. Ha szakítanék vele, életem végéig bánnám, és folyton csak azon járna az eszem, hogy egy adott pillanatban milyen módszerrel könnyít a depresszióján. Ha mellette maradnék, csak szenvednék, de legalább nem hagynám cserben. Hatalmas szemétség lenne kidobni, épp úgy, ahogy az apja tette. Erre a legkevésbé sincs egyikünknek sem szüksége. Hiába lestem, hogy elérhető-e, nem volt az. Percenként megnyitottam a üzeneteinket. Csak azt akartam megtudni tőle, hogy jól van-e, ami persze hatalmas baromság, hiszen, aki ebben a helyzetben jól érzi magát, az egy pszichopata. Ledobtam a telefonomat magam mellé, majd szorosan behunytam a szemeimet. Pár órás nyűglődés után elaludtam. Isten tudja, hogyan, de végre sikerült.

Azt hittem, álmodom, amikor meghallottam a hangját. Megijesztett, hogy mennyire valóságosnak tűnik az illúzióm, miközben félig éber maradtam. Egyre feljebb húztam magamon a takarót, mire Márk lassan kitakart a vállamig, hogy ellásson apró puszikkal. Nem nyitottam ki a szemeimet, csak alig észrevehetően mosolyogtam.

– Ne haragudj – súgta a fülembe, amitől a hideg futkosni kezdett a hátamon. – Annyira sajnálom, hogy kiakadtam – tette hozzá.

Talán azt hitte, hogy ennyitől felébred Csipkerózsika? Hagytam, hadd dumálja tele a fejemet mindenféle sületlenséggel és üres ígérettel, miközben a testem minden részét elhalmozta puszikkal.

– Gyűlölöm ezt az egészet – nyögtem be váratlanul.

– Mármint mit?

– Azt, hogy pimaszul lehúztad rólam a takarót, miközben olyan dolgokat ígértél, amiket te magad sem hiszel el – replikáztam vigyorogva.

A lehető legszexibb mozdulatokkal betakart, és folytatta a szentbeszédet.

– Sosem hiányoztál még így – közölte, miközben egy pillanatig sem vette le az arcomról a szemeit.

– Hadd lássam – kacsintottam, mire Márk értetlenül felhúzta a szemöldökét. – Mutasd meg, mennyire hiányoztam!

– Azt akarod, hogy addig dugjalak, míg el nem felejted a tegnapi hercehurcát?

– Minimum addig, de azt sem bánom, ha az egész múlt hét kimegy a fejemből.

Nem válaszolt, csak a tökéletes mosolyát megvillantva ledobta a pólóját. Éreztem, ahogy a vérnyomásom az egekig szökik, pedig nem sok mindent tett azon kívül, hogy rám vigyorgott és szabaddá tette a felsőtestét.

– Egy másodperc, és visszatérek – motyogtam, és kirohantam a szobából.

Először leellenőriztem Borkát, majd a fürdőszoba ajtajának támaszkodva a földre rogytam. Percekig ültem a padlón, mire összeszedtem annyi ismeretlen forrásból származó erőt, hogy újabb pár perc erejéig a tükörben bámuljam magam fogmosás közben.

– Lotti, attól, hogy úgy megdug, hogy fel sem tudsz állni, a problémák még nem oldódnak meg – suttogtam magamnak, miközben farkasszemet néztem a tükörképemmel.

Ettől eltekintve, annyira izgultam és annyira felzaklatott Márk jelenléte, mintha életemben először láttam volna férfi felsőtestet. Még, ha gondolkodás nélkül előkapta volna a farkát, megértettem volna a görcsös viselkedésemet, de így képtelen voltam a saját magam megértésére. Pedig sokszor csak erre lenne szükségem. Csiga tempóban fésülgettem a hajamat, amikor leesett, hogy Márk elég régóta az ágyban vár. Nem kínozhattam tovább, ahogy magamat sem. Épp elég időt töltöttünk egymás nélkül, nem akartam ennél jobban megváratni, hiába néztem ki pontosan úgy, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Egy ismeretlen dallamot dúdolva léptem ki a fürdőszobából, miközben a hajamat igazgattam.

– De jó kedve van valakinek – szólt egy hang a konyhából. Anyám volt.

– Már az is baj, ha jó a kedvem? – kérdeztem vissza meglehetősen flegmán. – Miért jöttél ilyen korán?

– Pontosan érkeztem, ahogy mindig – mondta, majd nekiállt a szemem előtt lóbálni a telefonját. Tényleg pontos volt. Ennyire elment az idő?

– Ó! Csak úgy rohan az idő… – nyögtem be, miközben éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság. Azon kívül, hogy felidegesített, kellemetlenül éreztem magam.

Váratlanul Borka sírására lettünk figyelmesek. A szívem egyre csak kalapált, és amikor farkasszemet néztem vele, az ájulás kezdett kerülgetni. Anyám sietve indult a gyerekszoba felé, mire szemét módon az útjába álltam.

– Én vagyok az anyja, enyém az elsőbbség.

– Hihetetlen vagy! – sóhajtott fel idegesen.

– Szállj már le rólam, de komolyan – húztam meg a vállam, majd beléptem Borka szobájába.

Csak rosszat álmodhatott, azért ébredt ilyen rosszkedvűen. Felkaptam az egyre síró gyerekemet, és a szobámba cipeltem. Alvásra volt szüksége, ahogy nekem is, de legalább néhány perc pihenésre. Márk hiába kérdezgette Borkát arról, hogy mi történt, nem válaszolt, ahogy nekem sem, csak egyre jobban zokogott. Nem volt egyszerű megnyugtatni, amitől én is percről-percre frusztráltabb lettem. Szorosan öleltem, mire végre abbahagyta a sírást, és elaludt.

– Anyukád milyen kedves ma reggel – nyögte be Márk.

– Mindig az – mosolyodtam el. – Nem akartam bunkó lenni vele, csak annyira váratlanul ért, hogy összefutottunk a konyhában.

– Gondolj bele, mi lett volna, ha én futok vele össze – röhögött.

– Meghagyom neked a képzelgést. Hát, ez a reggel nem úgy alakult, ahogy terveztük.

– Majd bepótoljuk – mosolygott, miközben végigsimított az arcomon.

– És egy kínos beszélgetés is elmaradt. Nem felejtetted el, ugye?

– De te elfelejthetted volna, ha nem jelenik meg anyád.

– Nem bújhatsz ki alóla, nem menekülhetsz el. Van kulcsom a lakásodhoz és kívülről tudom a beosztásodat.

– Én nem – vigyorgott. – Még jó, hogy vagy – mondta, majd lenyomott az arcomra egy puszit, és felkelt mellőlem.

– Mielőtt anyám megöl, nem akarod bevallani nekem, hogy miután hazamentél, elszívtál egy hatalmas cigit, és aludtál egy jót?

– Nem tudok már hazudni, ha jól látom.

– Nem is kell.

Nem válaszolt. Egyszerűen hátat fordított, és kivonult a szobámból. Ó, hogy kapná be…

A Kockásfülű nyúl dallama volt.

Indulás előtt igazán megmotozhattam volna, átnézhettem volna az összes cuccát, a bontatlan doboz cigijének mind a húsz szálát végigszagolhattam volna, de nem tettem. Nem beszéltünk a dologról, mert abban bíztam, hogy magától is leesik neki, mik a következmények, ha bármit, ismétlem, ha bármit elszív vagy felszív. Nem akartam nyomozni utána, mert nem akartam elijeszteni. Hajtott a kíváncsiság, hogy titokban szív-e, vagy, ha kevésbé titokban történik, őszinte lesz-e velem. Ugyanúgy viselkedtem, ahogy a kiborulásom előtt, mintha teljesen elhinném az ígéreteit. Nem hittem el, csak bíztam benne, hogy előbb-utóbb felhagy a rossz szokásaival. A szívem mélyén persze fájt, hogy nem én vagyok a legnagyobb függősége. Hogy nem én vagyok az egyetlen függősége.

Tudtam, hogy Borka a legnagyobb biztonságban lesz a szüleimmel, mégis egy pillanat alatt megtelt a szívem aggodalommal. Csak egy egész napról van szó. A pokolba, egy egész napról van szó!

Kora reggel indultunk, ezért anyám a szokásosnál is korábban érkezett, hogy vigyázzon az alvó Borkára. Merő véletlen, hogy Ariana szülinapja péntekre esett. Én, mint a legeslegjobb barátnője, pontban éjfélkor felköszöntöttem. Én voltam az első, mint mindig. Nem írtam neki a köszöntésen kívül semmit, nehogy elszóljam magam. Szerencsére volt más, aki elszólta magát helyettem. Alig, hogy elindultunk, anyám lőtt egy képet Borkáról, amin édesen alszik, amit azzal félreérthető szöveggel tett közzé, hogy “kettesben a mamival”. Ariana bizonyára előbb látta, mint én, mert a kép közzététele után pár másodperccel rám is írt. Mivel Márk vezetett, nyugodtan írogathattam Arival, aki hamar abbahagyta a pötyögést, helyette felhívott.

– Hova mentek kora reggel? Miért van Borka anyukáddal? AC/DC szól a rádióban?

– Nászútra – nyögtem be lazán. – Igen. Hangosítsak?

– Össze sem házasodtatok.

– Mit tudsz te…

– Most komolyan – sóhajtott fel. – Tegnap este kaptam egy hírt, miszerint elutazunk Bécsbe. Nemsokára indulunk.

– Mi a szar van ott?

– Ruhák… ruhák… ruhák…

– Milyen unalmas életed lehet, ha felizgulsz az outletre.

– Nem az enyém unalmas, a tiéd zajlik. Látod, kora reggel már úton vagytok.

– Te is mindjárt úton leszel, ha jól értettem.

– Jól, de elég frusztráló, hogy én mindent elmesélek neked, miközben majd kicsattanok a boldogságtól, te meg titkolózol. Mindig ezt csinálod! – Egy pillanatra elhallgatott, majd hirtelen felkiabált, hogy: – Basszus, hozzám jöttök! Engem akartatok meglepni, és azért vagy ilyen szótlan, mert lőttek a tervednek – nevetett. – De egy valamit nem értek…

– Hallgatlak.

– Borkát miért hagytátok otthon? Tudod, hogy mennyire hiányzik.

– Mert nem hozzád indultunk. Oké, bevallom, hogy holnap szerettünk volna meglepni – rögtönöztem.

– Akkor ezt jól elszúrtam. Elmondod végre, hogy hova mentek?

– A francba, Ari! – röhögtem el magam, mire Márk rázni kezdte a fejét. – Márk nővérének segítenünk kell, hogy minél előbb el tudjon szökni otthonról a gyerekekkel. Az előbb derült ki, hogy kell egy kis segítség neki, és nem akartam Borkát felkelteni, majd magunkkal rángatni. Minket is váratlanul ért – kamuztam szomorúan.

Annyira hiteles voltam, hogy biztos voltam benne, hogy benyeli a kitalált sztorit Márk nővéréről. Már majdnem én is elhittem. Életemben nem ferdítettem annyit, mint abban a tíz perces telefonbeszélgetésben. A csillagokat is lehazudtam volna, ha azon múlik a meglepetés. Miután letettük a telefont, elmondhatatlan hiányérzetem támadt. Pár percig elgondolkodva, néma csendben bámultam az utat, aztán kénytelen voltam megszólalni.

– Nagyon hiányérzetem van.

– Nekem is – röhögött Márk.

Mielőtt lecseszhettem volna, mert megint rosszra gondolt, fel kellett vennem a telefonomat. Zoé volt vonalban.

– Minden rendben? – kérdeztem sejtelmesen.

– Persze. Megállunk lassan úgyis, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy… – gyanúsan elcsendesült. – Nem vagy kihangosítva, ugye?

– Nem, de nem értelek.

– Szóval, csak azt akartam kérdezni, hogy szerinted jó ötlet, hogy Bea is velünk jön?

Bea nevének hallatán lepörgött előttem életem tragikomédiája, megnémultam, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy a bordáim már alig bírták a kiképzést. Bea.

– Zoé, ugye nem velünk jött volna?

– Mi van? – értetlenkedett.

– Beával azt beszéltük meg, hogy velünk jön, vagy valami másban maradtunk?

– Veletek. Csak nem azt akarod mondani, hogy nem vettétek fel?

– Elfelejtettem – nevettem fel keserűen. – Totálisan kiment a fejemből a feladat. Most mi legyen?

– Tőlem kérdezed? Mit tudom én! Nem hal bele, ha nem jöhet, különben is, pár hét van vissza a szülés időpontjáig. Nem fog megharagudni, ha meg igen…

– Felhívom – mondtam, majd rögtön leraktam a telefont.

Ha Zoé nem hív fel, csak Ausztriában szembesülök azzal a bizarr ténnyel, hogy Beát otthon hagytuk.

– Ne röhögj már! – szóltam rá Márkra. – Elkúrtuk.

– Utánunk jön, ha akar.

– Persze, ez így működik. Mindegy, megpróbálom felhívni.

Többszöri próbálkozásra sem vette fel, ezért újra Zoéval vettem fel a kapcsolatot, akivel megbeszéltük, hogy nagyjából félóra múlva találkozunk egy benzinkúton. Talán Bea megsértődött, azért nem vette fel, ami teljesen indokolatlan lépés lenne a részéről. Nem direkt felejtettem el, hogy kora reggel be kellett volna ugrani érte. Abban pedig Zoénak volt igaza, hogy alig három hét múlva Bea életet fog adni az első gyermekének, és a vidámpark nem a legbiztonságosabb hely egy mindjárt szülő nőnek.

Alig vártam, hogy leparkoljunk a benzinkúton, és elszívjak egy cigit. Másra sem vágytam, csak egy jóleső, megnyugtató cigire. Zoé, Laci és Niki már vártak minket. Amanda még kora reggel lemondta a programot, mert behívták dolgozni. Talán jobb is így, hiszen az utóbbi időben nem túl jó a kapcsolatunk, és ezért is Ákos a hibás, sőt még mennyi mindenért… Ákos igazán bekaphatja. Bementünk, vettünk néhány dolgot, majd rágyújtottam egy újabb cigire. Zoé mérgesen szaladt felém, miközben a telefonját lóbálta.

– Bea keres! – szólt idegesen.

– Engem?

– Téged, mivel nem veszed fel a telefonodat.

– Az autóban hagytam – vigyorogtam. – Na, add ide!

– Hangosítsd ki, hadd halljam! – kuncogott Zoé, majd átadta a rezgő készüléket.

Bea elég kitartóan hívta a barátnőmet, ezért félve nyomtam rá a zöld gombra.

– Na, végre! – kezdte.

– Ööö… – köhögtem. – Szia!

– Nem felejtettél el valamit?

– De, és hívtalak is, miután leesett, hogy otthon maradtál.

– Nem itthon maradtam, hanem itthon hagytatok.

– Lényegtelen.

– És most mi lesz? Elinduljak? Remélem, nem volt szándékos, mert fogalmam sincs, mi a bajod velem – mérgelődött.

– Természetesen nem volt szándékos. Figyelj, szerintem ne fáradj.

– Hogy mi? Ne fáradjak? Ne induljak el? Miért, már egyáltalán nem számítok? Nekem nem ott lenne a helyem?

– Csak azért mondtam, mert nemsokára szülni fogsz, és…

– És? Nagyon jól érzem magam, és úgy gondolom, hogy nekem is ott lenne a helyem! Ez most tökre úgy hangzik, mintha direkt nem akartál értem eljönni.

– Szó sincs ilyesmiről. Ha gondolod, gyere utánunk.

– Hát, kösz! – kiabálta, majd rám nyomta a telefont.

Bea számára tényleg szándékosnak tűnhetett, hogy nem hoztuk magunkkal, viszont semmi esetre sem hagytuk volna otthon, ha nem megy ki a fejemből. Ausztria nem a világ vége, egyáltalán nincs messze, viszont azt nem sejtettem, hogy mennyire biztos a dolgában, el mer-e egyedül indulni.

Mielőtt elindultunk, Márk visszarohant a shopba, mert látta rajtam, hogy a történtek után szükségem lesz még több csokira. Míg bent tartózkodott, az agyam ravaszul rávette a kezeimet, hogy kutakodjanak egy kicsit a kesztyűtartóban. Nem tudom, mire számítottam pontosan, de arra nem, hogy a tartóban a temérdek csomag óvszer mellett találok némi füvet is, amivel végképp nem tudtam, mit kezdjek. Ha mondanám neki, hogy dobja ki, rögtön azzal jönne, hogy inkább eladja. Ami még rosszabb, mintha elszívná. Ez az egész úgy borzasztó, ahogy van. Egy másodperc alatt becsuktam a kesztyűtartót, mert láttam, hogy Márk kijött a shopból. Szerencsére Bea hisztijére tökéletesen rá tudtam fogni a mérges arckifejezésemet.

Hamar megérkeztünk a Práterhez, ahogy a többiek is, kivéve Arianát és a férjét. Na, meg Beát. Azt sem tudtuk, hogy egyáltalán elindult-e. Zoé hirtelen felindulásból felhívta Beát, mert Gergő sutyiban leadta az infót, miszerint legfeljebb húsz perc múlva ők is ideérnek. Ez úgy sikerült neki, hogy Ariana útközben elaludt. A barátnőm kihangosította a telefont, mi pedig körbeálltuk. Kíváncsian hallgattuk a dialógust, miközben a Práter bejáratát bámultuk. Lebénultam az óriáskerék láttán.

– Na, mi a helyzet? Elindultál? – kérdezte kedvesen Zoé.

– Nemsokára a határnál vagyok – szólt bele mérgesen Bea. Az még legalább másfél óra. Nincs időnk Beát megvárni, és ezt a többiek is pontosan jól tudták.

– Az jó – halkult el. – Tudod az utat?

– Miért ne tudnám? Nem bízol bennem? Csak egy kicsit! Oda fogok találni – mérgelődött tovább.

– Hívj, ha itt vagy – tette hozzá Zoé, majd bontotta a vonalat.

Fogadtunk párezer forintban, hogy Bea el fog tévedni. Én voltam az, aki nem akart vészjósló lenni, így arra voksoltam, hogy elsőre idetalál. Csak Niki fogta a pártomat, a többiek mind azon röhögtek, hogy úgyis eltéved. Már csak az hiányozna…

Gergő pontos volt, alig húsz perc múlva meg is érkeztek a helyszínre. Letették az autót, és amikor megláttuk, hogy kézen fogva sétálnak felénk, kiabálni kezdtük, hogy MEGLEPETÉÉÉS! Ari szája tátva maradt, szemei megteltek könnyekkel, és csak annyit tudott benyögni, hogy:

– Én… én ruhákra számítottam.

– De barátokat kaptál – kacsintottam, miközben szorosan magamhoz öleltem. – Boldog születésnapot, kincsem!

A befelé vezető út hosszúnak tűnt. Még úgy is, hogy Ariana végig ugrándozva áradozott. Nem akarta elhinni, hogy egy vidámparkban ünnepeljük meg a születésnapját. Persze a Práter nem csak egy vidámpark, hanem egy igazi szabadidős park, ahol a szórakozás mellett, a gasztronómia is tombol. Nehéz volt kiválasztani a megfelelő éttermet a sok közül, míg végül rá nem leltünk egy bio és vegán ételeket rejtő helyre. Nem volt kérdés, hogy emellett tegyük le voksunkat Ariana étkezési szokásai miatt. Az étterem kínálata elég megosztó, de ha bárki éhes marad, meglátogathat egy osztrák McDonald’s-ot, ugyanis a közelben legalább kettő ilyen gyorsétterem van. Az utazás előtti hetekben mindent túltárgyaltunk és igyekeztünk mindent megtudni a Práterről. A szállás volt még legalább annyira egyértelmű, mint az étterem. Egy olyan hotelt választottunk, melynek ablakaiból belátjuk majd az egész vidámparkot. Emellett persze maga az épület is tökéletesnek tűnt. A Práter területén több bár, kocsma is működik, így egy kiadós bulizást terveztünk be a nap végére. Szerencsére minden előre kiválasztott helyszín könnyen megközelíthető, nincsenek messze egymástól. Ari szereti a nyüzsgést, a pörgést és természetesen a vidámparki játékokat is, szóval tudtuk, hogy nem lőhetünk mellé. Akarom mondani, a többiek tudták, én kevésbé. Tudjátok, hogy nem rajongtam az ötletért.

Kihagyhatatlan élmény volt az óriáskerék, bár a félelmeim legyőzése kemény diónak bizonyult. Ez a vidámpark kicsit sem hasonlított az otthonira, ahová Márk vitt el. Hiába láttam be a hatalmas területet az óriáskerék tetejéről, elmondhatatlanul féltem. A többiek kedvéért megpróbáltam élvezni, de megfogadtam, hogy több őrültségre nem vállalkozom. Az óriáskerék után több hullámvasút tárult a szemünk elé. Ariana volt mindig az első, aki sorba állt a jegyekért. Mindent ki akart próbálni, és mindent rettentően élvezett. Olyan jó volt látni, ahogy önfeledten mosolyog. Zoé is bevállalt szinte minden elképesztően ijesztő játékot, ahogy mindenki más, míg én Márkkal andalogtam a parkban. Csendesen, vigyorogva figyeltem a barátaimat, miközben ők több tíz méterrel a föld felett jártak. Volt olyan játék, amit egymás után háromszor is kipróbáltak. Őszintén örültem, hogy ilyen jól szórakoznak. Márk többször magamra hagyott, de ez így volt jó. Nem kell engem őrizgetni. Nem mindenből maradtam ki, csak a legtöbb és legrémisztőbb élményektől maradtam távol. Miközben leültem egy padra, megpróbáltam elérni Beát, akinek már réges-rég itt kellett volna lennie. Nem vette fel, ezért újra próbálkoztam. Hiába. Hol lehet Bea, és miért nem veszi fel? Tuti, megharagudott. Zsebre raktam a telefont, majd hatalmas vigyorral az arcomon követtem Ariana minden egyes felgyorsított lépését, amit felém tett. Amint leszálltak az egyik hullámvasútról, a szó szoros értelmében rohanni kezdett felém, majd a tenyerét a combomra csapva az arcomhoz emelte az övét. Olyan gyorsan smárolt le, hogy gondolkodni se volt időm. A fogaink összekoccantak, miközben a nyelvével kereste az enyémet. Pár másodperc múlva összetapadt ajkainkkal röhögtünk egy nagyot.

– Ne haragudj, csak annyira boldog vagyok! – sikoltott fel, miután elhúzta tőlem az arcát. – Nagyon szeretlek! – tette hozzá egy hatalmas mosoly kíséretével.

– Én is – nevettem. – Én is nagyon szeretlek!

– Nem unatkozol? – kérdezte váratlanul. Megfogta a kezem és leült mellém. – Úgy értem, hogy nem rossz egyedül ücsörögni ezen az átkozott padon?

– Örülök, ha nézhetlek titeket. Nem szólhatsz semmit, már legyőztem a félelmemet az óriáskeréken.

– Büszke vagyok rád! – mondta örömmel, majd szorosan átölelt. – Ki vele, kinek az ötlete volt ez? Abban biztos vagyok, hogy nem a tiéd.

Elröhögtem magam. Persze, hogy nem az én ötletem volt, soha nem is jutott volna ilyesmi az eszembe.

– Fogalmam sincs, de Zoé közölte a tényeket. Közösen találták ki.

– Nekik is meg kell köszönnöm, de nem hagyhatlak egyedül. Nézd meg, milyen jól érzik magukat a többiek! – Mutatott a csapatra, akik éppen a hullámvasút okozta sokkot próbálták kipihenni egy cigaretta kíséretében. – Rossz érzés, hogy te csak itt ülsz.

– Nem csak itt ülök – mosolyogtam, miközben felhúztam a lábaimat, és átkaroltam azokat. – Például Márkot egész nap el tudnám nézni. Csak így, csendben és halál nyugodtan.

– Basszus, megbántam volna utólag, ha megölöm, ugye? Látom, hogy nagyon szereted. Az arcodra van írva.

– El se tudnám mondani, mennyire – válaszoltam kissé szomorúan, aztán rájöttem, hogy nem mutathatom ki, hogy elég problémás a kapcsolatunk. – De azért jólesett, hogy lesmároltál. Szeretek veled smárolni – nyögtem be, majd Arinak dőltem.

– Simán elcsavarnám a fejed.

– Efelől semmi kétségem. Egyszer meg kell csókolnod anyám előtt! Nem halhatok meg, míg nem láttam a ledöbbent arcát. Attól is kikészül, ha egy pasival smárolok, gondolj bele, mi lenne, ha a legjobb barátnőm kapna le a szeme előtt.

– Meg akarod ölni? – súgta a fülembe, mintha valami bűntettet készülnénk elkövetni.

– Nem, csak azt akarom, hogy érezze a törődést.

– Most épp mi a bajod vele?

– Nekem? Ugyan semmi. El kellene már fogadnom, hogy anyám ilyen. Továbbra is bele akar szólni az életembe, miközben meg akarja magyarázni, hogy Márk miért nem felel meg nekem, azaz neki.

– Tehát a szokásos, de ha már itt tartunk, mi a problémája Márkkal?

– Minden – röhögtem fel hisztérikusan. – Nem értem, miért csinálja ezt.

– Mert félt téged, és nagyon-nagyon szeret.

– Szeret, mi? Azt vágta a fejemhez, hogy rólam már réges-rég lemondott, csak tudnám, hogy ezek ellenére, mi jogosítja fel arra, hogy mindenbe beleüsse a csinos kis orrocskáját! Nem akarom elhinni, hogy röpke tíz év alatt nem jutott el az agyáig, hogy nem tud nekem parancsolgatni, bármennyire is szeretne.

– Lotti...

– Abbahagyom, csak áruld el kérlek, hogy miért hiszed azt, hogy szeretetből csinálja ezt, na meg azért, mert félt? Egyáltalán mitől félt?

– Eleget látott már sírni. A te szíved is megszakad, ha Borka pityereg.

– Nyilván, de attól, hogy végre összejöttem valakivel, akivel működik ez a kapcsolat dolog, még nem fogok térdre rogyni és bőgni.

– Nem akarja, hogy csalódj.

– Túltárgyaltuk.

– Bocs – sóhajtott. – Nem akartalak felzaklatni.

– Semmi baj, én zaklattam fel saját magam. Ettől függetlenül, le kell smárolnod anyám előtt!

– Megbeszéltük – mondta azon a lágy, megnyugtató hangján, majd lenyomott egy puszit a vállán nyugvó fejemre.

Az utolsó dolog, amit mindenképp meg akartunk nézni, az a Madame Tussauds volt. Mindannyian tudtuk, hogy Ariana frászt kap, ha rájön, hogy hová megyünk, ezért az utolsó másodpercig titkoltuk. Ahogy közeledtünk a helyszín felé, egyre biztosabb lett benne, hogy épp a panoptikum felé tartunk, ezért többször is megpróbált hátrálni. Nem értettem, miért kell félni a viaszból készült báboktól, persze ők sem érthették, hogy én miért félek ennyire a vidámparki játékoktól. A felmerülő fóbiák és az ellenére, hogy Arianát úgy kellett berángatni az ajtón, jól szórakoztunk. Félelmetesen élethűek voltak a viaszbábuk, de korántsem annyira, hogy fejvesztve rohanjunk ki az épületből. Inkább úgy fogalmaznék, hogy csak azért volt hátborzongató, mert tinikorunk kedvenc horrorja a Viasztestek volt. Tagadni sem tudnám, hogy már a belépéskor feltörtek a lelkem mélyéről a sötét gondolatok, miszerint minden egyes bábu alatt egy hús-vér ember lapul, akit egy elmebajos csávó locsolt le viasszal, miközben az áldozat még életben volt. Furcsán néztem volna, ha Justin Bieber megfogja a vállam, ám szerencsére ez nem történt meg, és más híresség sem mozdult meg, pedig jólesett volna Katy Perry-vel megjelenni a vacsorán. Azt hiszem, nem került volna egy centünkbe se.

Kezdett sötétedni, amikor elindultunk az étterembe, ahol nem csak finom ételek, hanem a meglepetés torta is várt minket. Fogalmam sincs, Zoé hogyan tudott lebeszélni mindent ilyen tökéletesre. Amint beléptünk az ajtón, a kedves személyzet közül két pincér elindult felénk a hatalmas tortával. Az étterem hangulata lenyűgöző volt, Ari pedig elmondhatatlanul örült, és hálás volt nekünk mindenért. Bónusz, hogy csak vegán és bio ételekből válogathattunk. Hiába nézett ki minden olyan jól, csak turkáltam a tányéromon lévő ételt. Márk vette először észre rajtam, hogy valami nem oké, és nem is hagyta annyiban.

– Nincs semmi baj – mosolyogtam. – Inkább mondd el, hogy milyen a húsmentes hús! – tereltem.

– Szar, de látom, hogy van valami.

– Van egy kis bűntudatom, de tényleg csak egy kicsi.

– A panoptikum miatt, mi? – nevette el magát. – Annyira nem halt bele – vigyorgott Arianára.

– Tudtam, hogy túléli. Nem erről van szó.

– Meddig faggassalak?

– Jó! Bea miatt vagyok ilyen nyomott. Már rég itt kellene lennie. Órák óta próbálom elérni, de nem veszi fel.

– Direkt – húzta meg a vállát. – El se indult. Hidd el.

– Gondolod?

– Ha elindult volna, órák óta velünk lenne, ahogy te is mondtad.

– Azt érzem, hogy valami baj történt vele.

– Rémeket látsz – mondta, majd a számhoz emelt egy fűszeres sült krumplit.

– Csomó van a gyomromban – replikáztam, mire Márk visszadobta a tányéromra azt a szerencsétlen krumplit.

– Kérd meg Zoét, hogy próbálja meg ő is, hátha neki felveszi.

– Jó ötlet, de szigorúan vacsora után.

Így is tettem, miután leerőszakoltam a torkomon egy szelet isteni tortát. És neki felvette, basszus! Bea csak engem akart idegesíteni, amiért véletlenül elfelejtettünk elmenni érte. Azt állította, hogy már egy órája a hotelben van, és arra vár, hogy végre megjelenjünk. Erre a mondatra Zoé felkapta a vizet, és elkezdett kiabálni vele, aki ezek szerint nem is figyelt a lefixált menetrendre. Fennhangon közölte vele, hogy mivel végeztünk a vacsorával, elmegyünk bulizni, ugyanis eredetileg is ez volt a terv.

– Azt csinálsz, amit akarsz! Ha jössz, velünk leszel, ha nem, egyedül fogsz megrohadni a szobában! – háborgott, mire Bea bontotta a vonalat.

Nem kell mondani, hogy Zoé agyvize teljesen felforrt, ami abszolút érthető volt. Elgondolkodtam, hogy miért csak egy órája tartózkodik Bea a hotelben. Biztos voltam benne, hogy eltévedt, csak az egója nem engedi, hogy bevallja. Kár volt aggódnom, és kihagyni a remek vacsorát.

Útközben Ariana felvisított, ugyanis kapott egy üzenetet Beától, amiben arról érdeklődik, hogy melyik bár felé tartunk.

– Zoé, szerinted megírjam neki? Lotti?

– Azt csinálsz, amit akarsz – nyögte be Zoé.

– Úgyis eltéved – kuncogtam.

Szemétség lett volna eltitkolni előle a hollétünket, ezért Zoé beadta a derekát, és lediktálta a bár pontos címét. Egy terhes nő a Práter legforgalmasabb diszkójában? Ebből sem keveredhetünk ki jól...

Szinte óramű pontossággal állt meg mellettünk Bea, a táskáját kínosan szorongatva. Az egész szituáció kínos volt. És miatta hagytam ki a vacsorát, miatta volt hatalmas csomó a gyomromban. Rohadt feleslegesen aggódtam.

– Na, mi a helyzet veletek? – kérdezte, mire a válasz csak a síri csend volt. Kaptam az alkalmon, hogy végre számon kérjem.

– Miért csinálsz úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Oké, tényleg gáz, hogy elfelejtettünk felvenni, de az utána levő cirkusz még gázabb volt. A részedről persze.

– Jaj, hagyjad már... – szabadkozott.

– Nem, Lotti komolyan kérdezte. Felesleges volt ez a hiszti – szólt közbe Niki.

– Néha szörnyen viselkedsz. Mintha körülötted forogna a világ... – kontrázott Zoé.

– Körülöttem? – kérdezett vissza felháborodva. – Hiszen mindenből kihagytok, és ez nem most kezdődött!

– Hű, hagyjátok abba! – szólalt fel váratlanul Ari. – Ez a nap igenis rólam szól, és én azt akarom, hogy befejezzétek! Bea, tedd félre azt a hatalmas egódat, Zoé, te a hatalmas szádat, Lotti, te pedig csak egyszerűen fogd be! Menjünk be, és érezzük jól magunkat!

– Ari! – kiáltottam rá, ugyanis piszkosul meglepődtem a reakcióján.

– Csak fogd be! Befelé! – mondogatta, miközben egyenként belökött mindenkit az ajtón.

Természetesen engem taszigált be utoljára, így volt lehetőségem megragadni a karját, és visszahúzni az utcára. Nem értette, hogy mi a francot nem fogtam fel az előzőleg elhangzottakból.

– Sajnálom, hogy felidegesítettünk, de Bea nem játszhatja ezt velünk élete végéig. Azt hiszi, ő a világ közepe.

– Fel sem fogja, miért estek neki. Holnap közölhetitek vele a tényeket, de addig egy rossz szót sem szeretnék meghallani!

– Smárolj le! – nyavalyogtam, mire Ari értetlenül megállt előttem. – Stresszes vagyok! – Elengedte a kezeimet, amitől egy kicsit megijedtem.

– Ez most... – nevetett fel. – Ez most kibaszottul hülyén hangzott.

– Miért nem szerzünk örömöt az osztrák gyíkoknak? – kacsintottam, majd újra megfogtam a kezét és táncolva behúztam az ajtón.

Fél szemmel láttam, hogy a többiek a pultnál ácsorognak, de mit sem törődve velük, végigsimítottam Ariana haján és arcán, és hirtelen megcsókoltam. Annyira röhögtünk, hogy képtelenek voltunk smárolni egy igazit. Mindig, kivétel nélkül egy rugóra jár az agyunk, és ez most sem volt másképp: elkezdtünk őrültek módjára, ölelkezve táncolni. Végre úgy éreztem magam, mint a költözés és a gyerekvállalás előtt. Nem hittem volna, hogy valaha még érezni fogom azt az elmondhatatlan lazaságot és szabadságot. Az életem úgy jó, ahogy van, mégis szörnyen jólesett felszabadultan táncolni.

– Igazad volt, ezt érdemlik ezek a gyíkok – súgta a fülembe, miközben finoman átkarolta a nyakamat.

– És azok a gyíkok? – mutattam a pult felé, ahol Márk és Gergő is kikerekedett szemekkel bámultak minket.

– Nekik végképp a legjobb jár.

Egy teljes számot végigtáncoltunk enyhén szólva erotikus pózokban, aztán egyszer csak Ari elkapta a karomat, és egészen a DJ pultig el sem engedett. Fogalmam sincs, mit mondhatott neki, mert hangos volt a zene, és persze németül karattyolt. Egy az, hogy egyáltalán fel sem mehettünk volna az ismeretlen DJ-hez. A barátnőm lenyűgöző dolgokat mondhatott a srácnak, ugyanis lehalkította az épp szóló zenét, és átkapcsolt egy olyan mixre, amire tökéletesen lehetett twerkelni. Azonnal vettem a lapot, tudtam, hogy Ari még több hülyéskedésre vágyik. Megfogtam a kezét, ezzel egyensúlyt képezve fellépett egy üres bárszékre, onnan pedig a pultra. Mielőtt valami eget rengető baromságra készült volna, a fülébe súgtam, hogy:

– Nem akarom, hogy idő előtt kitegyenek minket.

– Miért félsz? – kérdezte, majd egy lendülettel letérdelt a pulton, és elkezdte rázni az irigylésre méltó hátsóját. Annyira kibaszottul vadító volt. Nem bírtam ki, hogy ne csapjak rá egyet-kettőt.

Körülöttünk mindenkinek leesett az álla. Mindezt úgy tette meg, hogy pár korty pezsgőt ivott az étteremben. A szívem a torkomban kezdett dobogni, amikor elindult felé az egyik pultos. Valamit motyogott Arinak, mire ő kért egy erős koktélt. Niki és Zoé is bekapcsolódtak az őrületbe, amit Arival pár perc alatt kreáltunk, tapsolni és táncolni kezdtek mellettem. Niki először megszeppenve kuncogott, amikor egyre közelebb nyomtam hozzá a popsimat. Ugyanezt megtettem Zoéval is, miközben mélyen Márk szemébe néztem. Csak támaszkodott a pulton és úgy bámult rám, mintha még sosem látott volna bulizni. Beának pedig bizonyára nem tetszett a műsor, mert egy ásványvizes palackot szorongatva felénk se nézett, csak unottan legeltette a szemeit a szemben lévő tömegen. Felettébb idegesítő volt, látszott rajta, hogy vérig van sértve. Belátom, hibáztam, viszont Bea sem szent. Többször sikerült már összeszólalkoznunk, mégis úgy éreztem, ez idáig a plafon. Fájt látni, ahogy sértődötten áll és nem szól senkihez. Minek jött el? Hatalmas gátat szabott neki a terhesség, hiszen áldatlan állapotban már idegen férfiakkal táncolt volna, ahogy ismerem. És nagyon is jól ismerem. Bea már csak ilyen: lelép, eltűnik, eltéved, megsértődik, siránkozik a sérült egója miatt, hisztizik, hogy őt senki sem érti meg, fájlalja a valótlan, kitalált problémáit, és ami a legfontosabb: a középpontban szeret lenni. Mindig is ilyen volt, nem lepett meg a viselkedése. El sem kellett volna indulnia Bécsbe, ezért tök felesleges volt tankolni.

Időközben néhány idegen megpróbált közelíteni felénk, de Ariana rosszalló pillantását egyikük sem bírta sokáig. Más sem hiányzott, csak az, hogy egy csapat osztrák alak körülöttünk legyeskedjen, ám szerencsére Ariana gyorsan orvosolta a problémát. Egy másodpercig sem hibáztattam a szemüket legeltető férfiakat, hiszen a műsor ámulatba ejtő volt. A barátnőm lepattant a pultról, odament élete szerelméhez, majd egy kis sugdolózás után elindultak kifelé. A féltékenységi jelenetet kizárva, nyugtáztam magamban, hogy csak egy kis friss levegőre van szükségük. Gergő nem féltékeny, ugyanúgy csodálja az őrült feleségét, ahogy én, vagy a körülöttünk legyeskedő idegenek. Egy ideig le sem esett, hogy egyedül táncikálok. Jó, az túlzás, hogy táncoltam, inkább csak ide-oda lépkedtem, persze ritmustól eltérően. Sosem volt ritmusérzékem. A többiek eltűntek, és mindaddig azt hittem, hogy totál egyedül maradtam, míg Márk hátulról át nem ölelt. Csókolgatni kezdte a nyakamat, amitől átkerültem egy teljesen másik dimenzióba. Minden egyes csókja és érintése egy új dimenzióba repít. Becsuktam a szemeimet, ezzel kizártam a körülöttünk zajló eseményeket. Azt akartam, hogy ezúttal csak kettőnkre koncentrálhassak. Tökéletes volt a pillanat, mint mindig.

– Hol vannak a többiek? – súgtam a fülébe.

– Csak cigiznek – válaszolta két puszi között. – Eszméletlen vagy. Feltűnne nekik, ha lelépnénk?

– Ühüm. Bármennyire is szeretnék máshol lenni, most buliznom kell. Talán még iszom is egyet Arianára.

Megfordultam, hogy végre megcsókolhassam. Az eufória minden lépcsőfokát megmászva, halk nyögések kíséretében élveztem, ahogy egymás nyelvével játszadozunk. Percekig smároltunk, és szívem szerint sosem hagytam volna abba, ám valaki finoman megütögette a vállam. Ha nem zavarnak meg, talán életünk végéig, legalábbis a buli végéig így maradtunk volna.

– Megcsalsz? – nevetett rám Ari. – Képzeld el, mi történt! – Hajolt közelebb, hogy minél jobban halljam a beszámolóját. – Niki találkozott kint egy sráccal.

– Nagyszerű! – A hangomon még a süket is hallotta volna a szarkazmust.

– Nagyon úgy tűnik, hogy meg fogja csalni a pasiját.

– Nem mondod? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel. – Mit csinálnak?

– Szívj el egy cigit! – vágta rá sejtelmesen.

Egy pillanatra sem engedtem el Márk kezét. Még akkor sem, amikor már mindketten rágyújtottunk. Sosem éreztem még ezt. Amikor azt hittem, hogy boldog vagyok az exem mellett, az nem volt más, mint illúzió. Úgy szorítottam Márk kezét, hogy már szinte fájt. Kihívás volt egy kézzel meggyújtani a cigit, de ezt is megoldottuk, ahogy minden mást. Együtt gond nélkül megküzdhetünk a démonjainkkal, akarjanak azok a szemetek bármit is.

Sehol sem láttam Nikit, amitől frusztrált lettem, és hangot is adtam a félelmeimnek. Ha magamban tartom, talán felrobban a fejem.

– Nem igazán ismered a barátaimat, ami ebből a szempontból tök jó. Egy biztos: nálunk minden, az égvilágon minden előfordulhat. Az a teóriám, hogy Niki lelépett az ismeretlen sráccal, ami irtó gáz.

– Miért lenne az? – röhögött.

– Van pasija. Elég régóta együtt vannak, és...

– Most mondtad, hogy bármi megtörténhet.

– A te szádból ez sokkal ijesztőbben hangzik.

Amint ezt kimondtam, megjelent a látókörünkben az emlegetett és az új partnere, akit én inkább egy kétméteres gorillának neveznék. És ez a gorilla közel sem volt szimpatikus. Főleg azért, mert a nézése a csontomig hatolt. Úgy nézett rám, mintha minimum megölni készülne, miután szétszedett az ágyban. Niki kínosan vihogott, meg se tudott szólalni. Nem én leszek az, aki beköpi a pasijának, és nem is a többiek. Ha a lelkiismerete nem avatkozik közbe, hadd csinálja, amihez kedve támad. Miután a barátnőm kellőképpen kivihogta magát, elindultak befelé. Isten akarta így, hiszen újra kettesben maradtunk Márkkal, valamint a gorilla kifiléző pillantása már csak a múltamat kísértette. Épp eleget hallottam már az ilyesféle fazonokról, és pontosan tudom, hogy akkor is megnézik a nőket, amikor nem kéne. Látszott a képén, hogy tetszenek neki az olyan lányok, mint én. A szemében én csak egy törékeny leányzó vagyok, aki ráadásul inkább szőke, mint barna. Az ilyen csajokat kedvükre nyomhatják, míg jólesik. Már akinek jólesik. Nikinek biztosan, ha képes volt leállni vele. Csak remélni tudtam, hogy flörtölésen kívül más nem alakul ki köztük. Hülye lenne eldobni a kapcsolatát egy kalandért. Különben is, a gorilla bizonyára nem itt él, ahogy mi sem. Miért van az, hogy bárhol vagyunk, bármit csinálunk, mindig történik valami baj?

Márk ölelése zökkentett ki a sötét gondolataim fojtogatásából. A cigi leégett a kezemben, annyira elgondolkodtam. Szükségét éreztem volna egy újabbnak, ha Márk nem szól közbe.

– Min agyalsz? – kérdezte, miközben szorosan magához ölelt.

– Ó, semmin, csak egy kicsit meglepődtem.

– Múltkor mesélted, hogy az ilyen arcok jönnek be neki, szóval...

– Igen, de az nem egyenlő a megcsalással.

– Engedd el – nevette el magát.

Mintha az olyan könnyű lenne. Felhúzott szemöldökkel néztem fel rá, majd akaratlanul is forgatni kezdtem a szemeimet. Ez a mozdulat annyira mindennapossá vált számomra, hogy már észre se veszem, ha csinálom. Ösztönös.

– Imádom, amikor ezt csinálod – röhögött tovább, miközben a két kezével maga felé tartotta az arcomat.

A szívem azonnal kétszer annyit vert, mint normál esetben, hiszen a zsigereimben éreztem, hogy másodperceken belül le fog smárolni. Egy ideig csendben bámultuk egymást, aztán csak-csak összejött az a csók. A csók, ami mindig hibátlan. A csók, melyet életem végéig kapni akarok. Tőle, és soha többé mástól. Mielőtt elfajult volna a kettőnk közti érzelmek túltengése, bementünk a többiekhez, akik első pillantásra remekül megvoltak nélkülünk is. Persze nem hiányozhattam Ariana mellől. Rögtön magával húzott a tömegbe, alig tudtam megállni a lábaimon. Látszott rajta, hogy kezdi kifejteni hatását az elfogyasztott alkoholmennyiség. Nem egyszer, nem kétszer láttam már becsiccsentve, és ezúttal nem tűnt veszélyesnek a helyzet. A tömegből kilesve, Nikit követtem a szemeimmel, hiszen nem akartam, hogy elvesszen és bajba kerüljön. Még mindig a gorillával flörtölt. Ki gondolta volna, hogy nem csak két percig fog tartani a viszony... Ariana sikeresen elterelte a figyelmem az újdonsült párról, majd csatlakozott hozzánk Zoé is. Elengedtem minden idegőrlő dolgot, így végre tökéletesen éreztem magam. Nem érdekelt Bea sértődött viselkedése, ahogy Niki félrelépése sem, pedig mindkét eset igencsak kést szorított a nyakamhoz. Igaz, már réges-rég meg kellett volna szoknom Bea idegesítő szokásait, viszont Niki barátnőm lépése tényleg meglepett.

Hajnali kettőre annyira megfájdultak a lábaim, hogy úgy másztam fel egy székre a pultnál. Ariana a kelleténél jobban fel volt pörögve, ezért lerángatott róla. Egy percig sem pihenhettem. Amíg Zoéra figyelt, eltűntem a tömegben, és visszamásztam a bárszékre. Alig tudtam megszabadulni tőle. Márk megállt mellettem, és mindenféle mélyről jövő gondolattal elárasztott. Olyan dolgokat osztott meg velem, amik egyenesen a hotelszoba ágyáig lendítettek. Csak pislogtam. Miközben én azt se tudtam, hol vagyok és mit művelek, a többiek magukon kívül szórakoztak. Indokolatlanul sok energiájuk volt, pedig már későre járt. Eljöttünk szülőhazánkból, bejártuk szinte az egész Prátert, több kilométert sétáltunk, táncoltunk órákon át, de az energiaszintjük meg se csappant. Egy hangyányit sem.

– Mit szívtok? – kérdeztem nevetve, aztán eszembe jutott, hogy szar vicc volt. Nem voltam végig Márkkal, bármit szívhatott a tudtom nélkül.

– Teljesen tiszta vagyok – felelte.

– Rajtam kívül senki sem fáradt?

– Nem – röhögött a fülembe. – Alig várom, hogy végre kettesben legyünk.

– Én is – mosolyogtam.

Pár másodperc elteltével lefagyott a mosoly a képemről, ugyanis Ari jött felém táncolva, miközben ezerrel mutogatta, hogy tartsak vele.

– Kértem nekünk zenét! – sikoltott.

– Táncolnom kéne? – Mire kimondtam, megszólalt Britney Spears Womanizer című száma. Tudtam, hogy feleslegesen tettem fel egy feleslegesen hülye kérdést. A megjelenésétől kezdve imádtam ezt a számot, mégis megtámadták a csöppnyi agyamat olyasmi sötét gondolatok, miszerint meglehetősen eljárt felettünk az idő.

– Ez az utolsó, ígérem! – kiáltott rám a barátnőm.

Újra a tánctér közepén találtam magam az erotikusan tomboló Arianával. Olyan közel simult hozzám, hogy elkezdtem a fülébe motyogni a zene szövegét. Persze röhögtünk. Nem tudtam komolyan venni a barátnőmet, túl késő volt hozzá. Erőt vettem magamon és egy kicsit több energiát beleadva táncikáltam körülötte. Már majdnem úgy nézett ki a dolog, hogy ismét lesmárol, ám vége lett a zenének, és benyögte, hogy:

– Menjünk!

– A hotelbe? – kérdeztem vissza.

– Pisilni, te hülye!

Fél négy is elmúlt, mire rávettem, hogy hívjunk taxit. Mindannyian kint álltunk a hűvös éjszakában a járdán, egyedül Ariana járkált fel-alá, miközben a telefonját nyomta. Alig állt a lábán, meg kellett támaszkodni a falnál, hogy a kijelzőre fókuszálhasson.

– Egy óra alatt oda lehet érni gyalog is – kuncogott. – Addigra talán kijózanodnék. Kicsim?

– Már hívtam taxit – vágta rá nevetve Gergő.

Nikit úgy kellett elrángatni a gorillájától, a taxiban pedig nekiállt pityeregni. Bőgött. Egy gorilla miatt. Egymás mellett ültünk, így kénytelen voltam megszólítani.

– Miért sírsz? Ne legyen bűntudatod, csak flörtöltél vele.

– Kinek van bűntudata? – nevetett fel keservesen. – Az a bajom, hogy nem jött el velünk.

Levegőt is elfelejtettem venni, amikor világossá vált, hogy nem Daniel miatt lett rossz kedve.

– Nyilván vele akartam aludni – folytatta.

– Bocs, számomra ez nem tűnt annyira nyilvánvalónak.

– Persze, mert te nem vagy egyedül. Ott van Márk.

– Igen, és?

– Most mondjam ki? – húzta fel a szemöldökén kérdőn.

– Ne fáradj, mindent értek.

– El se hiszem, hogy találkoztam egy ilyen palival, és nem lesz köztünk több.

– Sajnálom. Vagy mi.

– Mindegy, már megszoktam.

A hotelig a siránkozását kellett hallgatnom. Szerinte nagyon szerencsés vagyok, amiért ma hajnalban valószínűleg megkapom a magamét, mintha a szex körül forogna a világ. Nem akartam aljas elméleteket gyártani, ezért az egész beszélgetésünket elkönyveltem egy kicsit pozitívabban: Niki csakis azért ilyen, mert régen találkozott a pasijával. Viszont azt nem értettem, hogy miért mondja ki ilyen nyíltan, hogy irigy rám, csak azért, mert van valaki, aki rendszeresen rátesz egy lapáttal a jókedvemre. Ha magában tartja ezeket a mérgező gondolatokat, talán jobb kedvvel szállok ki a taxiból.

Elsőként Niki indult el, aki sértődötten vonult be az épületbe, őt követte Bea szintén savanyú arckifejezéssel, majd Zoé és Laci hagyták el a helyszínt. Ari még legalább tíz percig hálálkodott az udvaron. Hányingerem volt a cigitől, de míg a barátnőmet hallgattam, elszívtam egy utolsót. Bálványozott, méltatott, mintha az én ötletem lett volna ez az őrület. Kétségtelen, hogy jól sikerült, de attól még nem az érdemem, hanem a többieké. Ha Ari tudná, milyen hisztit levágtam, amikor Zoétól megtudtam a születésnapi programsorozatot, nem lenne ennyire hálás nekem. A levegőbe beszéltem, miközben azt magyaráztam, hogy ez egyáltalán nem az én érdemem. Meg sem hallotta, hogy mit dumálok.

Együtt mentünk be a hotelbe, ahol a recepciós hajnali viselkedésén kiakadtam. Szinte hozzánk vágta a kulcsokat, miközben végig gyilkos tekintettel bámult ránk. Arianát az utolsó másodpercben rángattam el a liftig, mert majdnem nekiesett a recepciósnak. Nem sok német szitokszót ismerek, ám a barátnőm megismertetett velem legalább tíz újat. Úgy leszidta a középkorú nőt, hogy egy irtózatosan nagy balhéra számítottam mindkettőjük részéről. A lift alig akart leérni, az ajtó alig akart kinyílni, majd miután berángattam a barátnőmet, alig akarta befogni, amitől még feszültebb lettem. Néhány pillanat elteltével Ariana fesztelen nevetésbe kezdett. A folyosón a szájára tapasztottam mindkét tenyeremet, nehogy bárkit felkeltsen az elvont vihogásával. Ellenkező esetben bizonyára kihajtottak volna minket a szállodából. A mi szobánk volt előbb, ezért könnyes búcsú után Gergő biztosított afelől, hogy egyedül is képes lesz elvezetni a feleségét a szobájukig. A szavát adta, hogy megoldja, és én hittem neki.

Csend és nyugalom. Az ajtónak dőlve kuncogtam a barátnőmön.

– Ez a csaj... – kezdte Márk.

– Ne is folytasd! – sóhajtottam vigyorogva. – Tudom, kibaszottul őrült. Bánhatod, hogy nem ismerted meg előbb. Már tökre visszafogott.

– Jó ez így – nevette el magát, miközben közelebb sétált hozzám. – Végre! – Mosolygott pár másodpercig, majd vadul lesmárolt. Alig tudtam megállni a lábamon, és nem csak a fáradságtól. Simán összeestem volna, ha valamennyire nem tart meg. Felkapott és egyenesen a hatalmas ágyig cipelt.

Körbe se néztem a szobában, ahogy Márk sem. Egyedül a kilátás nem kerülte el a figyelmem: a hatalmas ablakon kinézve, elénk tárult a fénybe borult Práter. Szinte az egész területet látni lehetett. Olyan kilátással találtam szemben magam, amit minden ember órákig szótlanul bámulna, ám volt valami, ami a lélegzetelállító fényektől is jobban érdekelt: a csodálatos szerelmem. Annyira szerettem volna tisztán látni a jól ismert arckifejezéseit, ahogy a tökéletes testét is, de miután felkapott, lenyomta a villanyt. Amióta vele vagyok, kizárólag világosban vagy lámpafénynél szeretek szeretkezni, hiszen imádom nézni szex közben, ahogy ő is engem. Márk túl tökéletes, nem is tudnék jobbat kívánni tőle, és ha tehetném, folyton rajta tartanám a szemeimet.

Ezúttal a vaksötétben kezdtük el egymást levetkőztetni. A hideg futkosott a hátamon az érintésétől.

– Olyan rossz, hogy nem látlak – nyögtem be.

– Kapcsold be a tévét.

– Nem szeretnék valami német szappanoperára szexelni, szóval tökéletes lesz így is – kuncogtam, mire Márk elhajolt a lábaim közül, és a hangok alapján a telefonját kereste az ágy melletti szekrényen. Amikor megtalálta, azonnal bekapcsolta rajta a zseblámpát és a fénnyel felfelé visszadobta a bútordarabra. Csattant egy nagyot a képernyő, tényleg úgy dobta le. Ezzel mit sem törődve, újra a lábaim között helyezkedett el, és folytattuk a szenvedélyes csókolózást. Pontosan ott, ahol abbahagytuk. – Kösz, így sokkal jobb – motyogtam hálásan, miközben mélyen a barna szemeibe néztem. Legalább már egy fokkal tisztábban láttam. A félhomályban is tökéletes volt.

Minden úgy történt, ahogy annak lennie kellett. Éppen háttal neki lovagoltam meg a kemény farkát, amikor megpillantottam a lassan mozgó árnyékomat a falon. Azt hittem, csak bámulni akarja a pattogó hátsómat, aztán hunyorogva követni kezdtem a lámpa fényét, ami az ablaknál állt meg. Hirtelen újra az árnyékomat pillantottam meg. Sejtettem, hogy Márk nem csak körbevilágította a szobát, hanem megörökítette a pillanatot.

– Mit csinálsz?– suttogtam.

– Túl szép a látvány ahhoz, hogy ne videózzam le.

– Ugye nem teszed ki sehova? – kérdeztem két nyögés közt, mire az ágyon hánykolódó telefonomon felvillant egy értesítő, amely kérdésemre választ adott: Márk hozzáadott valamit az Instagram-történetéhez. – Anyám nézi az Instádat! – háborodtam fel.

– Az enyém is – válaszolta lazán, mintha tényleg nem érdekelné senki véleménye, majd rácsapott egyet a hátsómra.

Elmondhatatlanul jólesik az ember lányának, ha egy férfi mániákusan rajong érte, ha a testének és lelkének megszállottja. Csodálatos érzés, hogy ennyire imádja minden porcikámat, és ezt mindig ki is mutatja felém, viszont néha-néha úgy dönt, hogy néhány kevésbé extrém pillanatot megoszt a követőivel és nem mellesleg anyáinkkal. Nyugodtan csináltam tovább a dolgomat, nem kapkodtam egyből, hogy megnézzem a videót, mert tudtam, hogy a hátsómat úgysem dobja fel a netre, maximum a hátamat, amit a hajam szinte teljesen eltakar. Egyáltalán nem vagyok az ilyesféle tevékenység ellen, hiszen tényleg léteznek olyan különleges pillanatok az életben, mint ez, de jobb lett volna, ha nem teszi közzé a világhálón, hanem megtartjuk magunknak. Addig maradtunk ebben a pózban, míg mindketten, szinte egyszerre, el nem élveztünk.

Nem tudtam aludni, mert Márk fel-alá járkált. Zuhanyzás után elszívott majdnem egy teljes doboz cigit az erkélyen. Számoltam. Már kezdtem azt hinni, hogy valamiféle cucctól nem képes elaludni. Levezetett 250 kilométert, sétáltunk vagy tizenötöt, a buliban is végig talpon volt, és még az ágyban is eszméletlen jól teljesített, ezért nem akart összeállni a kép. Szerencsére gyorsan elhessegettem ezt a sötét gondolatot. Miközben forgolódtam, úgy tettem, mintha aludnék és észre sem veszem, hogy fel-alá járkál. Nincs is annál rosszabb, amikor az ember elmondhatatlanul álmos és fáradt, de valami miatt nem tud aludni.

Reggel hat után tűnt úgy, mintha elaludt volna, tehát maradt nagyjából három óránk pihenni, ugyanis Zoé valami oltári reggeliről zagyvált, amit szerinte vétek lenne kihagyni, sőt, kötelezővé tette, hogy mindenki megjelenjen a szálloda étterem részében kilenc tájt. A hajnali napsugarakban fürdőztem a hatalmas ágyon, miközben Márkot bámultam. Annyira, de annyira tökéletesnek láttam, mint mindig.

Csak-csak átestem a holtponton, és bár szörnyen keserves volt az út idáig, már gondolni sem tudtam az alvásra. Talán Márk is így volt ezzel. Miután mozdulatlanul, mosolyogva bámultam majd egy órán át, hosszan, forró vízben letusoltam. Idilli lett volna a napfelkeltém, ha aludni is sikerül egy kicsit. De reggeli után indulunk is haza, ami egyenlő azzal, hogy az egész délutánt alvással tölthetem. Nem mintha összejönne a tervem, csak jólesett elképzelni. Borka bizonyára nem értékelné, ha semmi hasznosat nem csinálnánk a szunyáláson kívül, ami persze elengedhetetlen az életben maradáshoz. Főleg olyankor, amikor az ember kereken egy napja egy szemhunyásnyit sem aludt. Minél többet agyaltam a délutáni terveimen, annál inkább hiányzott Borka. Alig vártam, hogy végre együtt lehessünk. Míg elmerültem a gondolataimban, feltöltöttem Instagram-sztoriba néhány képet a születésnapról és a Práterről. Félve nyitottam meg a csodálatos hajnali szeretkezésünk bizonyítékát, de csak azért, mert tudtam, hogy anyám mostanság rengeteg időt tölt a közösségi oldalak böngészésével. Más emberek, idegenek véleménye annyira hidegen hagyott, mint amennyire szülőanyám nézőpontja miatt izgultam. Egész életemben rossz fát tettem a tűzre, tehát végülis, teljesen mindegy volt, hogy éppen miért neheztel rám. A videó a legkevésbé sem volt kompromittáló, úgyhogy magam mellé dobtam a telefont, és folytattam Márk bámulását. Fülig érő szájjal meredtem rá, pedig nem csinált semmi különöset, amiért így elkápráztatott, csak aludt. Úgy tanulmányoztam a lassan emelkedő, majd süllyedő meztelen mellkasát, mintha akkor láttam volna először. Hosszú percekig legeltettem a szemeimet a tetoválásain, majd a tekintetem feljebb, az arcára szökött. Talán soha életemben nem láttam szebb arcot az övénél. A szemöldökét mindig olyannak gondoltam, amibe percenként újra bele tudnék szeretni. És csak a szemöldökéről magyarázok, nem is a szemeiről vagy a szájáról. Ó, igen, az ajkai... Újra csókolni akartam a tökéletes száját, de igazi csókot akartam. Olyat, amire bármikor érdemes visszaemlékezni. Olyat, ami leállítja a légzésemet és az agyamat, aztán megindítja. Olyat, ami mélyen felkavar, a pulzusomat pedig az egekig löki. Csak elképzeltem, hogy mit csinálnánk, ha ébren lenne, de a szívem máris szabálytalanul kalapált. A mély elmélkedésből néhány értesítés rántott vissza a valóságba. A csoportos beszélgetésünkhöz csatlakozott Ariana, aki a jelek szerint már felébredt, ugyanis egy tucat képet osztott meg velünk. Egyre csak jöttek az értesítések a telefonomra, ahogy Zoé is nekiállt felvételeket beküldeni. Nem maradhattam ki a buliból, én is bedobtam párat, jelezve, hogy már aktív vagyok. Fizikai fájdalmat okozott felkelni Márk mellől, pedig csak az erkélyre mentem, hogy elszívjak egy cigit. Szerencsére már nem volt tőle hányingerem, mégsem esett túl jól. Míg fejfájósan magamra erőltettem, Borka után érdeklődtem anyámnál, aki ugyan elérhető volt, nem válaszolt rögtön. A minimum elvárásom az lett volna, hogy azonnal ír pár sort a gyerekemről. Azonnal. Sóhajtva nyomtam ki az internetet a telefonomon, majd még nagyobb sóhajtás kíséretében elnyomtam a szűrőig leégett cigarettát.

Anyaszült meztelenül fetrengtem az ágyban, miközben azt hallgattam, hogy Márk tusol, majd fogat mos. Sajnos volt időm elmerülni az agyament gondolataimban.

– Szerinted direkt csinálja? – kérdeztem Márktól, akinek amúgy fogalma se volt arról, hogy már megint megharagudtam anyámra. A válaszra várnom kellett, míg abbahagyta a fogmosást és végre lefeküdt mellém.

– Ki és mit?

– Anyám – Olyan egyszerűséggel mondtam ki, hogy még én is meglepődtem, hiszen a szívem újra megtelt haraggal miatta.

– Mit csinált már megint? – nevette el magát.

– Már mikor érdeklődtem Borka felől, de választ azóta sem kaptam, pedig most is aktív – Drámaian a szeme elé nyomtam a megnyitott üzenetet. – Biztos vagyok benne, hogy direkt nem ír vissza. Elnézi, sőt, élvezi, hogy szétbasz az ideg.

– Fura fétis, de te ugyanezt csinálod vele. Élvezed, ha provokálhatod, imádod, ha sikerül felbasznod az agyát – magyarázta szemtelenül. – Ettől függetlenül, kétlem, hogy direkt nem válaszol. Majd fog, Borkával meg minden rendben van, szóval engedd el ezt a dolgot. Öltözz fel és menjünk le kajálni.

– Örülök, hogy ilyen te pozitív vagy! – nevettem fel kínomban.

– Meg éhes...

– Azt hittem, még egy kicsit maradunk.

– Nem fogunk egyből indulni, nem? Viszont Zoé megöl minket, ha nem megyünk le időben.

– Zoé olyan szigorú... – nyavalyogtam, majd szorosan Márk mellé bújtam. – Csak öt perc.

Az ötből tíz, a tízből pedig húsz perc ráadás lett.

A szállásunk nem csak a szobák tekintetéből, hanem a reggeli szempontjából is nagyszerű volt. A választék igen széleskörűnek bizonyult. Többféle vegán étel közül választhattunk. Mindenki időben érkezett, ahogy Zoé azt megkövetelte, kivéve Nikit. Hiába írtunk neki, nem válaszolt. Ha valaki szembeszáll Zoé akaratával, az olyan, mintha az ördöggel játszadozna. Bea úgy tett, mintha előző este nem lépett volna túl egy bizonyos határt, de már egyikünknek sem volt ereje beszólni neki, vagy egyáltalán foglalkozni az agymenésével. Reggelizés közben túltárgyaltuk a vidámpark gyújtotta élményeket, majd témát váltva, jól kibeszéltük egymást az őrült bulizás miatt. Ariana tényleg túllőtt a célon, amikor a pulton térdelve táncolt, de legalább nem dobtak ki minket. Ezért a barátnőm egy hatalmas piros pontot érdemel, amit ki is válthat arra a feketére, amit azért kapott, mert kis híján összeverekedett hajnalban a recepcióssal. Miután mindannyian teletömtük magunkat, és kellőképpen átvergődtünk a kínos bulizós témán, engem ért a megtiszteltetés, hogy vigyek egy tálca ínycsiklandó reggelit Nikinek. Zoé arra hivatkozott, hogy muszáj lesz fogyasztania a tálcán sorakozó finomságokból, hiszen főre pontosan ki lett fizetve, és nem volt túl olcsó. A másik, nyomósabb érv miatt indultam el, miszerint Niki ez időre már biztosan nagyon éhes. A liftet használtam, majd igyekeztem gyorsan megtalálni a tizenhetes számú szobát. Végigtrappoltam tálcával a kezemben a folyosón, miközben az ajtóra aggatott számokat figyeltem. Amikor végre megálltam Niki szobájának ajtaja előtt, vettem egy hatalmas levegőt, megfogtam a kilincset, aztán irtózatosan hamar kihordtam lábon egy komolyabb infarktust. A szobából kihallatszó hangok sok jót nem ígértek: Niki konkrétan fuldokolt. Végigfutott az agyamon, hogy a barátnőm rosszul van, netán gyomorrontást kapott a tegnapi vacsorától, ezért gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót. Az ijedtségtől kiesett a tálca a kezemből, ugyanis Niki nem egyedül volt a szobában. Nem zavart volna a gorilla látványa, ha nem egy ennyire számomra kellemetlen szituációban találom őket. Nem akartam rájuk nézni, amikor tudatosult bennem a tény, miszerint a pasas tövig nyomja a farkát Niki torkába, mégis mindent láttam. Szinte azonnal abbahagyták, amint megpillantottak. A gorilla arrébb lépett a barátnőmtől, és káromkodni kezdett, elszidott mindenféle ribancnak, én pedig hiába térdeltem a padlón a tálca előtt, képtelen voltam összeszedni a földre zuhant maradványokat. A tálcáról leszálló vastag szalvétát használtam, hogy nagyjából felitassam a ragacsos, forró kávét a padlóról.

– Lotti, húzz már a fenébe! – kiáltott rám Niki. Az arckifejezését nem láttam, ugyanis nem mertem feléjük pillantani.

– Go fuck away, lil' hoe! – kontrázott a gorilla, mire elöntötte a fejem a méreg. Nem volt elég gáz a helyzet, simán tudták fokozni. Hogy merészelt ilyen szavakkal illetni?

– Hallod, hagyd már a francba azokat a szarokat, csukd be az ajtót!

Kénytelen voltam Niki szemébe nézni, nem volt más választásom. Ezáltal látókörömbe került a gorilla is, aki álló farokkal háborgott. Tulajdonképpen eszébe sem volt eltakarni a meztelen testrészét. Sikerült összeszednem a padlóra került ételt, és már álltam is fel, hogy elbúcsúzzak tőlük. Már majdnem teljesen kiléptem a szobából, mire meg tudtam szólalni.

– Niki, basszus, annyira sajnálom! – magyarázkodtam, miközben annyira remegett a kezem, hogy a tálca újra a földön landolt. Hiába kaptam villámgyorsan utána, akkorát csattant, hogy a folyosó sarkán járó takarítónő a segítségemre sietett. – Jaj, istenem, összeszedem!

– Nem hiszem el! Hagyd már! Majd össze lesz szedve, csak csukd be azt a kurva ajtót!

– Oh my fucking... Go, go, go!

– Oké, már megyek is! – nyögtem be, majd rájuk akartam csukni az ajtót, ami időközben fennakadt a tálcán.

Hiába rángattam teljes erőmből az ajtót, nem akart becsukódni. Hirtelen a takarítónő mellettem termett, és fennhangon kérdezősködni kezdett:

– Was haben Sie gemacht?

– Ó, izé... – Nem jutott eszembe egy német szó sem. – Sorry, everything is okay! Bocsánat! – dadogtam. – Entschuldigung!

A takarítónő megállt mellettem, és mielőtt lehajolt volna a tálcáért, benézett a szobába, ahol a gorilla még mindig meztelenül ácsorgott az ágy mellett. Az idős hölgy arca elfehéredett, miközben néhány pillanatra még meg is merevedett mellettem. Miután összeszedte a gondolatait, mérgesen a szemeimbe nézett, és elrohant. A folyosó végéről kiáltott vissza:

– Ungarische Arschlöcher! – Hangzott el a német káromkodás.

– Kapja be! – replikáztam. Képzeletben megveregettem a saját vállam, amiért visszaszóltam a zsémbes takarítónőnek. Büszke voltam magamra, pedig nyilvánvalóan nem értette, miről hadováltam.

Egy határozott mozdulattal felkaptam a tálcát a földről, és az sem okozott akadályt, hogy az ajtótól alig mozdult, a maradék tartalmát pedig leborítottam a többi mellé. A padlón éktelenkedő, felismerhetetlenné vált ételt a lábammal söpörtem beljebb, majd rávágtam Nikiékre az ajtót.

Háttal nekitámaszkodtam a fa nyílászárónak, és csukott szemmel extra mélyeket lélegeztem, hogy minimálisan megnyugodjak. Miután a pulzusom visszaállt normálisra, elindultam visszafelé. Üres kézzel és rémülten ültem le Márk mellé az ebédlőben. Mindenki jelen volt, és úgy bámultak rám, mintha aggódnának az állapotom miatt. Volt is miért, hiszen a szó szoros értelmében sokkot kaptam.

– Mi a baj? – hangzott el elsőként Ariana szájából.

– Niki még alszik? – kérdezte bájosan Zoé, pedig szentül hittem, hogy mérges lesz a barátnőnkre, amiért nem jött le reggelizni.

Képtelen voltam megszólalni. Lepörgött újra előttem minden. Újra és újra. Azt hittem, már mindent láttam életem során, de nem. Ez a jelenet volt a hab a tortán, amit úgy utálok. Úgy égett a fejem, mint még soha. Nem sok kellett, hogy a finom reggeli visszaköszönjön, pedig kevés dolog van, amitől a gyomrom tartalma átfordul. És nem fért a fejembe, hogy Niki csávója mi jogon mert így beszélni velem. Érthető, hogy elöntötte azt a csöppnyi agyát a harag, ahogy Nikiét is, mégis lehetett volna egy fokkal kedvesebb. Még magyarul sem aggattak rám ennyire sértő jelzőket mostanság, nem hogy angolul. Kopognom kellett volna, ilyen helyzetben az a minimum, de vagyunk olyan viszonyban Nikivel, hogy akár az éjszaka közepén is benyithatnánk egymáshoz. Ki gondolta, hogy nincs egyedül? A taxiban kisírta a lelkét, amiért egyedül kellett töltenie az éjszakát. Egyáltalán hogy került ide ez az ősember?

– Nincs semmi baj – nyögtem ki végül életem legnagyobb hazugságát. – Kimegyünk rágyújtani?

Az egyöntetű bólogatás után rögtön felpattantam a székről. Úgy éreztem, hogy a lábaim helyett betontömbök visznek előre, a gyomrom pedig még legalább hatszor fordult át, míg elértünk az udvarig. Remegett a kezem, amikor megpróbáltam meggyújtani a cigit.

– Nyögd már ki végre! – parancsolt rám Ariana.

– Nem, nem lehet – nevettem el magam.

– Mi történt? – nézett rám Márk.

– Semmiség, majd túlélem valahogy.

Nem bírtam állni a kérdő tekintetüket, addig-addig faggattak, míg az egész sztorit elmeséltem. Még kétszer felfordult a gyomrom az emlékektől, a forgalmas udvar pedig hangos nevetéstől zengett.

– Ne mondd, hogy sosem láttál BBC pornót, baszki – röhögött Márk.

– Nem érdekel semmiféle pornó, és élőben sem szerettem volna látni ilyesmit – válaszoltam, miközben a lángoló arcomhoz kaptam.

– Ez is csak veled történhetett meg – mondta Ariana, majd több határozott mozdulattal megveregette a vállamat, amitől majd összeestem. – A takarítónő meg is csapkodhatott volna, amiért hatalmas rumlit hagytál az ajtóban.

– Az ő kedve is elment az élettől... – forgattam a szemeimet.

– De legalább Nikié nem, mert még mindig nem jött ki a szobából. Hogy került ide az a csávó?

– Tőlem kérdezed? – nevettem fel keserűen.

– Biztosan számot cseréltek az este folyamán – kezdte Zoé. – Nem gondoltam volna Nikiről, hogy képes a pasija mellett mással kavarni.

– Kavarni? Ez annál több... – replikáztam, majd újra elröhögtem magam. Ilyen nincs. Ez már a vég. – Csoda, hogy nem fulladt meg – tettem hozzá kuncogva.

Teljesen megnyugodtam, mivel alaposan átbeszéltük a történteket, már csak vihogni tudtam rajta, illetve saját magamon. Üldöz a balszerencse, valami átok ül rajtam. Kénytelen leszek felkeresni egy látót, aki segít kitalálni, hogy mégis ki a franc átkozott el. Talán a pap szórt rám egyházi rontást, miután meglátott abban a kirívó ruhában a templomban. Ha nem ő, akkor anyám bökdösi eltökélten azt a szerencsétlen woodoo babát. A pap nem lehetett, hiszen ha belegondolok, születésem percétől ilyen átkozott vagyok. Ez is anyám hibája.

Négyesben ücsörögtünk a pihenőben: én, Bea, Zoé és a barátja. Nikit azóta sem láttuk, Ariana, Gergő és Márk pedig az udvaron voltak. Csak azért nem tartottam velük, mert a hátam közepére sem kívántam a cigit, és igazán jólesett elterülni a kényelmes kanapén. Szédültem az agyatlan csacsogástól, a rengeteg kéretlen információtól, amiktől már a fülem is elkezdett fájni. Senki sem szólt hozzám, csak lökték a dumát olyasféle dolgokról, amik abszolút hidegen hagynak. Még akkor is, amikor nem vagyok fáradt. És ezúttal nagyon-nagyon kimerült voltam. Éppen hullazsákot akartam kérni valakitől, amikor valami csoda folytán Bea felém szegezett egy kérdést:

– Jól láttam, hogy Márk az éjszaka folyamán felszívott valami port? – Mindhármuk tekintete rám szegeződött. Éreztem a bőrömön a kíváncsi tekintetüket.

– Tessék? – nevettem fel kínosan, miközben felültem, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Márk drogozik? – Elég lényegre törő volt a kérdése, amire azonnal nem is tudtam válaszolni.

– Hordod a kontaktlencsédet, Bea?

– Jaj, már! – kiáltott fel. – Neked ez jó?

– A hormonoktól nem is látsz... – nevettem el magam újra, ám természetesen tudtam, hogy Bea igazat beszél. Nagyon is jól látta a helyzetet. Megelégeltem volna azzal is, ha csak én tudok Márk hülyeségiről. Egyáltalán, hogy gondolta, hogy a bár közepén felszív egy utcát?

– Hormonok, mi? Láttam, amit láttam. Ne nézz hülyének!

– Gondolj, amit akarsz.

– Jobb, ha meg se szólalok...

– Helyes! – vigyorogtam, majd visszafeküdtem a puha kanapéra.

– Felelőtlen vagy! – Csak folytatta, mintha szükségem lett volna a kioktatásra.

Az is idegesített, hogy rajtam kívül Zoé és Laci is hallotta azt, amit nem kellett volna. Nem szóltak semmit, csendben bámulták hol Bea reakcióit, hol pedig az én képemet. Nem láttam, viszont tudtam, hogy Márk szívott, mégsem vallottam be nekik az igazságot. Hülye lettem volna elmesélni, hogy mindent elnézek neki. És igen, tényleg egy kicsit felelőtlen vagyok ebből a szempontból. Az a gond, hogy Zoéval nőttem fel, úgy ismerem, mint a tenyeremet, így azt is pontosan jól tudtam, hogy ezen fog lovagolni, míg ki nem szedi belőlem az igazságot, vagy el nem felejti. Márpedig kénytelen lesz kiverni a fejéből ezt a szerencsétlen információt, ugyanis nem fogok erről beszélni, nem fogom elmesélni senkinek a valóságot. Míg tehetem, megpróbálom fenntartani a látszatot, miszerint tökéletes a kapcsolatom Márkkal. Persze az is, csak van ez az aprócska probléma. Én lennék a legboldogabb, ha végre felhagyna a drogokkal. Ha már így állunk, szakember segítsége nélkül nem fog menni.

Időközben Bea folytatta az eszmecserét a többiekkel. Ártalmatlannak tűnő beszélgetésnek indult, ám egyszer csak újra rázendített. Zoé köhögve, torzítva nyögte ki a nevemet, amire azonnal felkaptam a fejem.

– Bea, kérlek! – szóltam közbe halkan. Nem nyávogó hangon, hanem szépen, csendesen.

Olyan nyugodtnak tűntem, hogy biztosra vettem, hogy simán beveszik, ha továbbra is tagadok. Pedig rohadtul nem voltam nyugodt, és nem azért, mert Márk lebukott, csupán azért, mert Ariana nem tud halkan röhögni. Hallottuk, ahogy közelednek. Gyilkos pillantást vetettem Beára, remélve, hogy felfogja, hogy kussban kell maradnia Ari előtt. Nem volt arra szükségem, hogy a legjobb barátnőm kiverje a balhét. Jobb a békesség és a teljes tudatlanság. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen Bea nem mérgelődött tovább, inkább elvonult, hogy összepakolja a táskáját. Követtük a példáját, mi is elindultunk. Már majdnem a szobához értünk, amikor Zoé váratlanul megérintette a karomat, lassan hátrébb húzott, belém karolt, és tyúklépésben haladtunk tovább. Direkt le akart maradni a többiektől, hogy a fülembe súgja, hogy szerinte ez meleg helyzet volt. Belement a témába, holott tisztán és érhetően elmondtam már, hogy Márk nem csinál ilyesmit. A francba, dehogynem! Bár ne tenné...

Fájt a búcsúzás Aritól, de megbeszéltük, hogy minél előbb összehozunk egy találkozót. Niki pedig olyan megvetően nézett rám, miközben bepattant Zoé autójába, hogy a hideg nem győzött futkosni a hátamon. A helyzet tényleg abnormális volt, de a mentségemre szóljon, hogy fogalmam sem volt róla, hogy Niki nem egyedül tartózkodik a szobában. A félelmetes hangok alapján akár rosszul is lehetett volna. Mázli, hogy nem így történt, épp ellenkezőleg, Niki remekül érezte magát.

Elmondhatatlanul dühös voltam, mégis a szám segítségével elégítettem ki életem szerelmét. Irtózatosan veszélyes helyzetben kezdtem ki vele, miközben legbelül szörnyen éreztem magam. Bármit megtennék azért, hogy leálljon a cuccozással. Értelmetlen és csak a pénzt nyeli. Nincs jogom ítélkezni felette, nem is tenném. Ismerem a múltját, mindent tudok róla, habár ez nem mentség. Erre nem létezik mentség. Aztán ott van még az az aprócska szösszenet, ami csak annyit takar, hogy Márk a képembe hazudott. Tudtam, hogy nem tiszta, hiszen egy ilyen hosszú és fárasztó napot képtelenség lett volna narkó nélkül kibírni. És hajnalban még meg is dugott. Valamilyen szinten ugyanazt teszi velem, amit a gyerekem apja művelt újra és újra: ha valami rossz történik, megpróbálja elfeledtetni velem az ágyban, de ez magát, a problémát nem oldja meg.

Hatalmas meglepetés fogadott, amikor hazaértünk. Úgy képzeltem el, hogy azonnal rohanunk Borkáért a szüleimhez, ám mindhárman nálunk voltak. Arra pedig végképp nem számítottam, ami az udvarban állt: egy csodaszép rózsaszín bicikli csak arra várakozott, hogy végre kipróbáljam. Mint utólag kiderült, apától kaptam. Gondolom, azért, hogy tartsam a pofámat továbbra is Grétát illetően. Ajándék nélkül sem fecsegtem volna, örültem, hogy végre nincs feszkó közöttük. Attól meg külön boldog voltam, hogy Gréta és Alex eltűnt a láthatárról. Egyedül Kevin hiányzik, ahogy Borkának is. Remélhetőleg az óvodában szerez majd új barátokat, akik legalább olyan lojálisak lesznek, mint az én drágáim.

Nem is tudtam, hogy gond nélkül tudok még biciklizni. Egyre több meglepetés ért, melyeket igen nehéz volt feldolgoznom a sérült agyammal. Úgy láttam a legjobbnak, ha Borka nélkül megyek párt kört az utcában, aztán, ha biztos leszek magamban, majd őt is cipelem.

A biciklipróba után a teraszon beszélgettünk. A szüleim mindent meg akartak tudni a kiruccanásról, de mindenekelőtt azt, hogy Ariana hogy érezte magát. Abban biztosak voltak, hogy örül majd a meglepetésnek, hiszen jól ismerik, azon viszont meglepődtek, hogy én sem maradtam minden veszélyes játéktól távol.

– Jó volt a kilátás a szobából – nyögte be anyám váratlanul. Ekkora szemetet, és ez a kegyetlen nőszemély szült, belőle jöttem ki. Ki gondolta volna, hogy az Instagramon nyomul... Ki nem hagyta volna Márk profilját a szórásból. – Bár mintha nem az lett volna a lényeg – folytatta.

– Pedig az volt – húztam meg a vállam. Az lett volna a hab tortán, ha apa is megjegyzést tesz a videóra. Magamban imádkoztam és reménykedtem, hogy az ördögi felesége nem mutatta meg neki. – Anyám, te állandóan a neten lógsz? – kérdeztem, miközben farkasszemet néztem vele.

– Isten ments!

– Mégis mindent látsz.

– Gondoltam, rátok nézek, ha már mindent megosztotok.

– Le foglak tiltani – nevettem el magam. Nem bírtam tovább.

– Csak érdekel, hogy mi történik veled, ha már nem beszélsz.

– Nem beszélek? Vajon miért nem beszélek? – forgattam a szemeimet. – Apa, el kellene vinned anyát abba a szállodába. Nézhetné a Prátert, miközben... – vicsorogtam anyámra.

– Miközben? – húzkodta apa a szemöldökét, közben gunyorosan bámult a felesége arcába.

– Fejezzétek be, annyira közönségesek vagytok! – zsörtölődött ránk, majd fogta magát, és beviharzott a konyhába.

Miután a szüleim elköszöntek, eldöntöttem, hogy elmegyek a kölyökkel a játszótérre. A sétához nem volt humorom, az autót meg nem akartam elindítani, ezért biciklivel mentünk. Márk totál kidőlt, úgyhogy nem is hívtam magunkkal, és különben is, nagyon jó volt csak kettesben lenni Borkával. Sokat beszélgettünk az elmúlt napról, amit a nagyszüleivel töltött, aztán szóba jött az óvoda is. Tudtam, hogy a gyerekem nagyon bátor, és mindig készen áll az új kalandokra, de ettől függetlenül féltem... vagy csak magamat féltettem? Erre talán sose találom meg a választ. Hihetetlen, hogy a kislányom, a vérem, egy darabka belőlem, már most annyira ügyes és rátermett, amilyen én sosem voltam, és nem is leszek.

Korán véget vetettem a napnak, már tíz körül ágyban voltunk. Borkának annyira hiányoztam, hogy nem akart egyedül aludni. Az érzés kölcsönös volt, és bár meglepett, nagyon örültem neki. Miután megbizonyosodtam róla, hogy már mélyen alszik, felhoztam Márknak a beosztását, és azt, hogy el kell kísérnie minket az első napra. Azt mondta, hogy nem hagyná ki, eljön velünk. Éreztem minden szóban, amit kiejtett a száján, hogy értem jobban aggódik, mint a gyerekért, hiszen ő is tudta, hogy Borka mennyire talpraesett, ellentétben velem. Én egy pillanat alatt képes vagyok úgy összeomlani, hogy Isten se kapar fel a földről. Tökéletesen aludtam, mert életem két legfontosabb szereplője mellettem volt. Kivételesen kipihenten ébredtem.

A hetem munkával és a kis családom társaságában telt. Boldognak és gondtalannak éreztem magam, még úgy is, hogy tudtam, hogy csak pillanatnyilag érezhetem így. A sors nekem teljesen más életet szánt. Egy olyan életet, amiben a boldogság hátránnyal indul. Nagyon készültünk a kislányom első napjára, már szombat délután összepakoltuk a holmiját, és még ruhát is választott, amiben menni szeretne az oviba. Márk azzal viccelődött, hogy nekem is ki kell találnom időben a megfelelő szettet, nehogy még ennél is mélyebb sebet ejtsek az óvónő szívén. Pedig a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott bosszantani a körülöttem lévő embereket, bár apa világosan megmondta, hogy ne bosszantsam fel a befolyásos intézményvezetőt. Ha csak ezen múlik, hogy ne szórakozzanak a gyerekemmel, akkor természetesen nem bosszantom fel többé Tímea nénit, akármennyire is esne jól. Az a nő már az első perctől kezdve sem volt szimpatikus. Borka bizonyára jobban várta az első napját, mint én, pedig a szüleim sem lesznek ott vele. Úgy volt, hogy mindannyian megyünk, de az őseim főnöke bejelentette, hogy egy halaszthatatlan munkafolyamat miatt nem tudja elengedni őket egész délelőttre, sőt, pár órára sem. Anya elmondhatatlanul szomorú lett a hírtől, és én sem csattantam ki a boldogságtól.

Vasárnap délelőtt beugrottunk a városba, majd ebéd után a parton sétálgattunk hármasban. Idilli lett volna, ha az élet nem húzza keresztbe a számításaimat. A zsigereimben éreztem, hogy anyám már megint a rólam mintázott woodoo babát bökdösi. Márk váratlanul kapott egy hívást egy haverjától, akit már ezer éve nem látott. A srác hazaérkezik pár napra külföldről, és találkozni akar vele. Még ezzel se lett volna problémám, hiszen miért ne kereshette volna fel pár év után, ám ezúttal többről volt szó: lakásra volt szüksége, hogy legalább az első Magyarországon töltött napján fedél legyen a feje fölött, míg tovább nem áll egy másik városba. Nem értettem, hogy miért nem a szüleit vagy a rokonait keresi fel, de nyilván nem is akartam rákérdezni. Márk nem mondott neki nemet, minden részletet megbeszéltek. Egyáltalán nem így terveztem a délutánunkat.

– Miért van az, hogy az összes haverod egy olyan országba megy boldogságért, ahol legális a fű? – bukott ki belőlem.

– Én ebben egy kevés összefüggést sem találok – nevetett.

– Tudod, hogy holnap lesz Borka nagy napja, és ő is azt szeretné, ha együtt mennénk.

– Csak néhány óráról van szó, este már veletek leszek – mondta, majd maga felé fordított.

Mélyen a szemeimbe nézett, amitől azonnal térdre rogytam volna, aztán gyengéden megcsókolt. Smárolni kezdtünk, de nem tartott sokáig, hiszen nem akartuk, hogy Borka észrevegye, mit művelünk, és felforduljon a gyomra. Tekintettel kellett lennem a gyerekem egészségére, még akkor is, ha arra vágytam, hogy örökké így maradjunk. A csók olyan volt, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva: lassú, szenvedélyes, de leginkább afféle, amit az ember sosem felejt el. Tipikusan az a fajta, amit mindig, minden percben érezni akarunk.

Miután Borka elaludt a szobájában, a kanapén összebújva beszélgettünk. Nem akartam kioktatni, mégis elmondtam mindazt, amit a lelkem mélyén éreztem. A gondolataimból feltörő zagyva és sértő mondatoktól meg tudtam volna fulladni, a szívem pedig vérzett, amiért újra fel kellett hoznom a témát.

– Tudod, hogy mi a következménye annak, ha... – kezdtem, ám Márk szinte azonnal a számra tapasztotta a kezét.

– Tudom, és már hetek óta tiszta vagyok.

– Tiszta hülye vagy, igen.

– Esküszöm, már mióta nem... – mentegetőzött, mire egy határozott mozdulattal befogtam a száját.

– Bébi, csak ne hazudj! Ne hazudj többé a szemembe, vágod? – nevettem fel keservesen. – Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy mire gondolok – suttogtam, majd hiába vártam a válaszra.

– Sajnálom – mondta alig hallhatóan percek elteltével. – Ne haragudj!

– Úgy nézek én ki, mint aki haragszik? – kuncogtam.

Márk maga elé meredt, csak bámult a semmibe. Szó szerint eltűnt mellőlem, megszűnt létezni, még csak nem is pislogott. Elkezdtem piszkálni a fültágítóját, mire gyengéden megfogta a kezem, a szájához emelte, és puszilgatni kezdte. Apró puszikat lehelt a kézfejemre, melyektől a szívem olvadozni kezdett. Hosszú percekig meg sem szólalt, ezért a szabad kezemmel finoman megragadtam az állát, magam felé fordítottam, hogy végre rám nézzen.

– Bébi? – vigyorogtam rá. – Téged már nagyon vár valaki!

– Még az élettől is elment a kedvem – mosolygott vissza rám. – Lotti, megígérem, hogy... – Újra befogtam a száját.

– Csak fogd be, és indulj! Itt vagy még? – mérgelődtem, miközben forgattam a szemeimet.

– Csináld újra!

– Egy hollywoodi mosolyért cserébe megteszem.

Éppen annyira szükségem volt a mosolyára, mint az oxigénre. Tényleg nem akartam felhozni a témát, nem akartam ezzel bántani, viszont úgy a legtisztább, ha tudja, hogy tudok a diszkóban felszívott porról. Finoman a tudatára adtam, hogy a bécsi utca volt az utolsó, amit felszívott, különben elköszönünk egymástól. Átélném a poklok poklát, ha így lenne.

Kapóra jött mindkettőnknek, hogy Borka kifáradt a hosszú sétától. Márk mit sem törődve azzal, hogy már egy ideje várja a haverja, forró csókok kíséretében nekiállt vetkőztetni.

– Bármelyik percben megjöhetnek a szüleim – nyögdécseltem.

– Nem zavarnak.

– És különben is, téged már várnak! – Meg se hallotta, hogy mit duruzsolok, de szerencsére pár másodperc múlva már én is megfeledkeztem minden aggodalmamról.

Nem volt időnk hosszú előjátékra, gyorsan a lényegre kellett térnünk, mert a körülmények mindenhez adottak voltak, csak a szexhez nem. Mire eljutottunk odáig, hogy megtaláljuk a megfelelő pozíciót, Márk telefonja csörögni kezdett. Meg is öltem volna, ha felveszi. Nem érdekelt Dominik nyűgje, pedig szerencsétlen srác egymás után legalább ötször hívta, és még üzenetet is hagyott Márknak, aki a telefonjáért nyúlt, hogy lehalkítsa. Ledobta mellém az immáron rezgő készüléket, és közelebb hajolt, hogy lesmároljon. Nem telt el sok idő, a telefonja újra rezegni kezdett. Aztán csak egy rövidebbet jelzett, amiről tudtam, hogy üzenet lesz, ezért elkezdtem tapogatózni magam mellett. Akaratlanul is vigyorogni kezdtem a kétségbeesett srácon, aki abban a hitben volt, hogy Márk a levegőbe beszélt, amikor megígérte neki, hogy belakhatja a lakását egy kis időre. A telefont a mellkasomhoz szorítva mosolyogtam a srácon.

– Mi van? – kérdezte, majd a nyakamhoz hajolt, hogy harapdálhassa.

Hirtelen meg sem tudtam szólalni, kellett néhány másodperc, mire kinyögtem az üzenet tartalmát. Még mindig a két kezem közt szorongattam a telefont, ami újra jelezni kezdett. Már épp visszatettem volna a kanapéra, amikor Márk kikapta a kezemből. Felvette.

– Mindjárt végzek, és megyek, csak nyugodj már le! – szólt bele bármiféle illem nélkül. Nem hallottam, hogy Dominik mit kezdett el mondani, de legalább fél percig megállás nélkül magyarázott, Márk pedig ugyanúgy, sőt egyre durvábban mozgott bennem. – Épp álmaim nőjét dugom, de mindjárt végzek, te meg maradj ott, ahol vagy – Erre a mondatra kikerekedtek a szemeim. – Mondom, csak maradj a ház körül – tette hozzá, aztán kinyomta, és a telefont elhajította a kanapé másik felére.

Pont smároltunk, amikor elélveztem. A csodálatos orgazmusra igencsak rátett a hosszas nyelves csók, még intenzívebb lett tőle. Arra mondjuk nem számítottam, hogy annyira átütő lesz, hogy úgy megharapom Márk száját, hogy egyből elered a vére. A számban éreztem a friss sebből szivárgó vér ízét, amitől érthetetlen módon újra elfogott a csillapíthatatlan vágy. Egyikünk sem foglalkozott a sérüléssel, ugyanúgy csókolóztunk és dugott tovább.

Szex után elvonultunk a fürdőszobába. A kád szélén ültem, Márk pedig a mosdóba köpködte a véres nyálát.

– Álmaid nőjét dugod, mi? – néztem rá szerelmesen.

– Aki úgy megharapott, hogy szerintem elvérzek.

– Mutasd! – utasítottam, miközben elindultam felé.

Mielőtt jobban szemügyre vettem volna a sebét, megpillantottam egy kis vért a szája jobb felén, amit aztán a lehető leggyengébben lenyaltam onnan. Végigsimítottam az ajkain, majd óvatos megfogtam az alsót, hogy lejjebb húzva megnézhessem, mekkora kárt okoztam a tökéletes szájában. Órákig tudtam volna bámulni minden porcikáját, ám ezúttal a száját találtam a legizgatóbbnak. Nem tűnt nagynak, sem mélynek a seb, éppen ezért nem értettük, hogy miért vérzik annyira.

Váratlanul az ajtó kilincse az oldalamba fúródott, majd rögtön meghallottam anyám bocsánatkérését. Ha már bent volt a fürdőben, egy nagyobb lépést tett a helyiség középe felé, ahelyett, hogy azon nyomban kivonult volna. A szemébe néztem, mire ő elkapta a tekintetét, és az összeköpködött mosdóra, majd Márkra irányította a tekintetét, aki meztelen felsőtesttel ácsorgott előttem. Észre se vettük, hogy megérkeztek. Mekkora mázli, hogy időben végeztük egymással, és az is, hogy szex után rögtön felöltöztem.

– Mit csinálsz a fürdőszobámban? – szegeztem a kérdést anyámnak, aki nem bírta levenni a szemét Márkról, aki újra beleköpött a mosdóba. Anyám elfehéredve pislogott.

– Már jó – nyögte be Márk.

– Csak nem halsz bele – húztam meg a vállam.

– Nem bánnám. Lépek, majd este találkozunk – mondta, és lenyomott egy puszit az arcomra.

Úgy rohant el, hogy a csapot még véletlenül se nyitotta meg, hogy legalább anyám ne kapjon még öt infarktust, míg itt tartózkodik.

– Igazán leöblíthetted volna – kiabáltam Márk után.

– Sietek! – szólt vissza, aztán be is csapta a bejárati ajtót.

Néhány pillanat erejéig farkasszemet néztem anyámmal, aztán újra megkérdeztem tőle, hogy mi a szart keres a fürdőben.

– Bejöttünk, nem voltatok sehol, de meghallottam, hogy idebent beszélgettek. Borkát láttam, ő az egyetlen, akit hirtelen megtaláltam – magyarázta. Kibaszottul idegesített, mert fennhangon és flegmán hablatyolt nekem.

– Konkrétan belém nyitottad az ajtót. Kopogás nélkül – mutattam a sajgó oldalamra, miközben megnyitottam a vizet a fürdéshez.

– Miért az ajtóban állsz?

– Jó kérdés, ugyanis gondolhattam volna, hogy vagy olyan idegesítő, hogy bárhol megzavarsz.

– Én vagyok idegesítő? Különben sem hozzád jöttünk, hanem az unokánkhoz.

– Szuper, akkor akár ki is fáradhatsz innen! – nevettem el magam keservesen. – Vagy van kedved végignézni, ahogy megfojtom magam egy kád vízben? Nem vagyok szégyenlős, nyugodtan maradhatsz.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte felháborodva, aztán rám vágta az ajtót.

Éppen elhelyezkedtem a kádban, mire valaki kopogni kezdett az ajtón. Vettem egy nagyon mély levegőt, és elszámoltam tízig, hátha segít. Persze magam sem hittem el, hogy az idegbaj közepén ez az ócska trükk a segítségemre lehet.

– Igen? – szóltam ki.

– Mit mondtál anyádnak? – Hallatszott apa hangja az ajtón túlról. Mit mondtam volna?

– Kérdezd meg tőle!

– Annyira sír, hogy meg sem tud szólalni.

– Sajnálom.

– Dehogy sajnálod! – vágta rá, majd hallottam, ahogy visszasétál a nappaliba.

Egyébként apának igaza volt, tényleg nem sajnáltam. Miért is sajnáltam volna? Ha tudnák, hány éjszakát bőgtem végig miattuk, másképp látnák a világot. Egész véletlenül nem nekem kellene ordítanom, amiért azt vágta a fejemhez, hogy csak Borka miatt jönnek? Úgy értem, boldog vagyok, amiért ennyire imádják a szüleim, de ha ő nem lenne, én már nem is érdekelném őket? Nem mintha idáig túl nagy érdeklődést mutattak volna felém. Az egész gyerekkoromat megkeserítették az állandó munkamániájukkal. Olykor se voltak otthon, ha meg igen, biztosan nem azzal foglalkoztak, hogy mi történt velem az iskolában, vagy bárhol, ahol épp kallódtam. De bezzeg, ha rosszat csináltam, egyből a körmömre tudtak nézni, miután kellőképpen kioktattak. Van, ami nem változik: már gyerekként is elengedtem a fülem mellett a mondandójukat. Ha éppen együtt vacsoráztunk, másról sem tudtak beszélni, csak a munkáról és a pénzről. Ez akárhányszor így volt, sóvárgó tekintettel bámultam rájuk, hátha megkérdezik, hogy milyen napom volt. Egyszer sem kérdeztek rá, pedig biztos vagyok benne, hogy szívesen elmeséltem volna, hogy mit ügyködtünk össze Arianával és Zoéval technika órán. Amikor hazaértem a suliból, volt, hogy még órákon át egyedül bámultam a falat a hatalmas házunkban. Egyáltalán mi a fenének kellettem nekik, ha nem volt rám öt egész percük? Nem egyszer rágtuk át magunkat anyámmal ezen a témán, mégsem érti, hogy miért vagyok ennyire távolságtartó. Nem volt kellemes úgy felnőni, hogy a szüleim szinte idegenek voltak számomra. Ezek után mondja nekem bárki, hogy a vér kötelez... Mégis mi a szarra kötelez?

Hála a magasságosnak, anyám már nem bőgött, amikor frissen és üdén kiléptem a fürdőből. Az utam egyenesen a konyhába vezetett, ahol magamhoz vettem egy doboz mentolos csokit, és végül a kanapén kötöttem ki a szüleim mellett.

– Mit csináltál Borkával, hogy ilyen sokáig alszik? – kérdezte anya két szipogás közt. Kedves volt és lestrapált.

– Délelőtt a városban voltunk, aztán a parton sétáltunk. Jól bírta a tempót.

Hümmögött egyet mosolyogva, szemkontaktus nélkül. Én se néztem volna a szemeimbe a helyében.

– Nem kellene valami táplálóbbat enned?

– Ma már ettem, ez csak egy kis nasi – húztam meg a vállam.

– Szörnyen sajnáljuk, hogy holnap nem tudunk veletek tartani – szipogott, miközben a szemét törölgette.

– Számított rátok, örült volna. Nem is értem, hogy mi ütött a főnökötökbe, hogy pont holnapra talált ki halaszthatatlan dolgokat.

Mindketten csóválták, majd a gyerekszoba ajtajának nyitódására azonnal felkapták a fejüket.

Alig vártam, hogy végre kettesben maradjak Borkával. Azt leszámítva, hogy a hajmosást végigszenvedte, tökéletesen telt az esténk. Vacsora után rögtön ágyba bújtunk és megnéztünk egy mesét. Teljesen elterelődtek a gondolataim Márkról, akit ugyan hiányoltam, mégis megértettem, hogy neki ugyanúgy szüksége van az életben maradáshoz a barátaira, mint nekem.

Már elég későre járt, amikor a gyerekem végre elaludt. Fel sem mertem mellőle kelni, nehogy megébredjen, ám a dohányos tüdőm nem hagyott nyugodni. Gondoltam, míg kint füstölök, felhívom Márkot. Illetve hívtam volna, ha nem a hangposta kapcsol be. Rossz előérzetem támadt, hiszen Márk akárhányszor összefut a haverjaival, a telefonja “elromlik”. Miért van az, hogy egy ártatlannak induló beszélgetésből vagy egy laza buliból sosem az lesz, mint aminek szánták? És az a jó, hogy a társaságban senki sem fogyasztó, mégis egytől-egyig megbuknának a drogteszten. Nem tartott sokáig kinyomozni, hogy ki is ez a Dominik nevű srác, viszont a profilja alapján nem sok mindent tudtam meg róla. A képei alapján nem volt túl szimpatikus, a zaklatás alapján pedig egyáltalán nem volt az. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Márk tisztán emlékszik a fenyegetésemre.

Visszabújtam az egyetlen gyermekem mellé az ágyba, ám aludni nem tudtam. Többször próbáltam elérni Márkot, de egyszer sem sikerült. Kezdtem ideges lenni.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam, végig azon kattogott az agyam, hogy már megint mibe keveredett bele. Éreztem, hogy ebben újra Ákos keze van, és már abban sem voltam biztos, hogy nem békültek ki valami csoda folytán. Szomorúan battyogtam ki a konyhába, szomorúan készítettem el Borka reggelijét, viszont amikor a varázslatos kislányom megjelent a látókörömben, a legjobb formámat kapartam elő. Nem hagyhattam, hogy lássa rajtam, hogy mennyire el vagyok kenődve. Ő örült, hogy mehet közösségbe, én pedig totálisan magam alatt voltam emiatt. Márk miatt is, de azt már megszoktam, hogy néha eltűnik, aztán bead valami mesét, amit természetesen elhiszek. Fel sem fogtam még, hogy ott kell hagynom a gyerekemet olyan emberek közt, mint a morcos óvónő, ám Borka alig várta, hogy elinduljunk. Összeszedtem magam, míg reggelizett, és önmagamhoz képest visszafogottan festettem: felvettem egy fekete pólót, egy kevésbé szaggatott farmert és az egyik Vans cipőmet, a hajamat pedig kiengedve hagytam. A sminkkel sem estem túlzásba, csak feldobtam egy semleges árnyalatú rúzst és a szemöldökömet csináltam meg. 

Felkaptam az egyik táskámat, Borka is az övét, miután elköszönt Mollitól, aztán elindultunk az autóhoz. A nap olyan intenzíven sütött, mintha július vége lett volna, pedig még fél nyolc sem volt. Már az autóban ültünk, amikor Bori megkérdezte, hogy Márk hol van. Fogalmam sem volt a kilétéről, amit a gyereknek nem mondhattam meg, ezért csupán annyit mertem kinyögni, hogy délután már itthon lesz, csak be kellett mennie dolgozni. A kulcsért nyúltam, hogy beindítsam az autót, ám többszöri próbálkozásra sem sikerült.

– Nem... – sóhajtottam fel. – Nem akarom elhinni! Nem indul.

– Ha? – nézett rám Borka riadtan, majd könnyek szöktek a szemébe.

– Jézusom, nem azt mondtam, hogy nem megyünk, csak annyit jelentettem ki, hogy nem indul az autó. Nehogy elkezdj sírni! – magyarázkodtam megtörten, hiszen úgy tűnt, hogy hiába próbálkozom az indítással.

Nem értettem, hogy miért csinálja ezt velem az autó, amikor az oviba kell mennünk. Legutóbb, a beíratásnál is pontosan ugyanez történt. Gyalog sincs túl messze az intézmény, viszont egy nyűgös gyerekkel mégiscsak, ezért gyorsan ki kellett találnom, hogy hogyan érünk oda időben. Idegesen kiszálltam az autóból, és az első, amit megpillantottam, az új bicikli volt. Impulzív döntés volt, de kikaptam a gyereket az autóból, majd beültettem a gyerekülésébe. A táskákat beledobtam a kosárba, és el is indultunk. Borka élvezte, én kevésbé. Féltem, hogy elesünk, mert egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, pedig sok különbség nem volt aközött, hogy utazott hátul valaki vagy sem. A hídhoz érve elfogott egy szörnyű érzés, ahogy a vízzel teli csatornára és a mellettünk elhaladó forgalomra néztem. Ahogy elhagytuk a hidat, megnyugodtam. Mintha az jelentette volna a legnagyobb veszélyt, mintha nem is lettek volna járókelők a járdán, és mintha nem ugyanúgy rengeteg autó haladt volna el az úton.

Kisebb pánikrohamot kaptam, mire az óvodához értünk. Ez is Márk hibája. Ha nem lép le, jöhettünk volna az ő autójával, valamint nem kellett volna egyedül megbirkóznom ezzel is. A másik, ami frusztrált, hogy Borka apja sem jelentkezett, holott pontosan tudta, hogy a gyereke ma lépi át először a csoportszoba küszöbét. Megelégedtem volna annyival is, ha dob egy üzenetet, de semmi, abszolút nem érdekli, hogy mi van Borkával. A pokolban fog elégni. Valószínűleg én is, és ha kérhetem, a legtávolabb égjünk egymástól, mert képes lenne még a túlvilágon is megkeseríteni az életemet.

Nem mi voltunk az elsők, de legalább az utolsók sem. A fertőtlenítő szagától újra és újra elfogott a hányinger, a körülöttünk motoszkáló szülőktől pedig idegbajt kaptam. Nem voltam jól, és az a személy sem hiányzott az émelygéssel megfűszerezett hangulatomból, mint az, aki szigorú tekintettel kilépett az irodájából: Tímea néni. Hát persze, hogy ő is itt van! Miközben az arcomba bámult, megpróbáltam a lehető legjobb formámat hozni: mosolyogtam. Nem akartam félrenézni, mert az túl feltűnő lett volna. Álltam a tekintetét egészen addig, míg be nem vonult a szemben lévő szobába. Megvetés és utálat tükröződött a szemeiből, amiket egyrészt teljesen indokolatlannak tartottam. Visszagondolva, annyira nem is szóltam be neki, csak közöltem, hogy rühellem, ha a külsőm miatt ítélnek meg az emberek. Jó, aztán mérgesen a fejéhez vágtam, hogy amennyiben szeretné, leveszem magamról a ruhát. Minden megérzésem azt súgta, hogy Tímea nénivel meggyűlik még a bajom.

Mire mindenki megtalálta a saját csoportját, a szorongásom elérte a tetőfokát. Borka kezét egy másodpercre sem engedtem el, és ahogy elnéztem a többi szülőt, ők hasonlóan fájdalmasan élték volna meg, ha az óvónő kijelenti, hogy húzzunk haza gyerekek nélkül. Időközben eszembe jutott, hogy Vivient nem is láttam, pedig titkon reménykedtem, hogy találkozom egy ismerős arccal. Megpróbáltam megőrizni a látszólagos nyugalmamat, ám amikor megállt mindenki a szoba közepén, azt hittem, rögtön megfojt a szorongásom. Bíztam benne, hogy a saját félelmeim és aggodalmaim nem ragadnak rá a gyerekemre. Záporoztak a megvető pillantások felém, amiket már fel se vettem, inkább Borkára koncentráltam. Egyik szülő sem volt szimpatikus, egyikkel sem álltam szóba, de ők sem nyitottak felém. Váratlanul az óvónő felszólalt, és röviden elmondta, hogy első körben kapunk két órát, aztán mindenki hazamehet, mert az intézményvezető ragaszkodik ahhoz, hogy minél rövidebb idő alatt megtörténjen a beszoktatás. Tízórai után mehetünk a fenébe, és csak fél egy környéken jöhetünk vissza, miután a gyerekek ebédeltek. Ettől a ténytől sokkos állapotba kerültem. Úgy képzeltem el, hogy ebédig maradhatunk az első pár napban. Az óvónő hozzátette, hogy ahogy a telnek a napok, úgy rövidül a beszoktatás ideje részünkről. Sokkot kaptam.

Szinte az összes gyerek megtámadta a játékos polcokat, amint megkapták az engedélyt, de Borka és rajta kívül három gyerek, nem volt hajlandó fejvesztve játékért rohanni. A hirtelen kialakult hangzavartól erős migrénem lett.

Épp rajzoltunk a gyerekkel, amikor az óvónő, Csilla néni megállt mellettünk.

– Ó, biztosan te vagy Borka! – kiáltott fel kedvesen. – Hogy vagy? Jól érzed magad köztünk? – kérdezte, mire Borka válasza csak egy elégedett, gyors bólogatás volt.

– Minden rendben van, köszönjük – mosolyogtam.

Néhány perc múlva egy illető őrült módjára kopogtatott az ajtón. Csilla néni komótosan elindult, hogy megnézze ki akar bejutni. A szemem sarkából megpillantottam Vivient és a kisfiát, Olivért, és a látványtól egy kicsit megnyugodtam: tehát nem is olyan biztos, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb anyuka a környéken. Az óvónő kedvesen üdvözölte őket, majd Vivien magyarázkodására mosolyogni és bólogatni kezdett. A fiú túlságosan megszeppent a szobában, ám amikor meglátta Borkát, egy fokkal jobb lett a kedve.

Az idő repült, hiszen alig váltottam két szót Viviennel, az óvónő bejelentette, hogy a gyerekek mehetnek enni, ami egyenlő volt azzal, hogy lassan el kellett köszönnünk tőlük. Csak annyit mondtam Borkának, hogy ebéd után találkozunk, mire kaptam tőle egy hatalmas puszit. Kifelé menet Vivien vásárolni csalt, de nekem ki kellett szellőztetni a fejem, ezért szomorúan felpattantam a biciklire, és elindultam előre. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, mert haza minek mentem volna, nem várt otthon senki, éhes nem voltam, és úgy összességében nem is vágytam másra, csak egy kis gondolkodásra. Hol Borka, hol pedig Márk járt a fejemben, miközben a part felé vettem az irányt. A kikötőben leültem egy padra, hogy végre elszívjak egy cigit, de nem tudtam ülve maradni. Fel-alá járkáltam a pad körül, a szemembe pedig könnyek szöktek. Alig láttam a telefonom kijelzőjét, ám azt biztosra vettem, hogy a barátaimon kívül nem keresett senki. Mindannyian Borka első napjáról érdeklődtek. Miután elszívtam a cigit, újra felpattantam a biciklire. Céltalanul bolyongtam a parton és a kisebb utcákban, melyekben még azelőtt sosem jártam. Minden házat megcsodáltam, minden járókelőt megfigyeltem, aztán megpróbáltam kitalálni az ő történetüket. Annyira, de annyira antiszociális voltam, mégis ha valaki, egy idegen leállt volna velem beszélgetni, beszámoltam volna életem minden apró részletéről, ami belülről szétszed. Minden kis utca kihalt volt, kivéve egy főbb, forgalmasabb utat. Azon az úton a keskeny járdát átformálták a hatalmas platánfák, ezért még gyalog is nehéz lehetett rajtuk közlekedni, nemhogy biciklivel. Adódott néhány pillanat, amikor azt hittem, hogy elesek, mert kikerülhetetlenek voltak a gyökerek okozta repedések. A szakasz egyre kiszámíthatatlanabbá vált, ezért arra gondoltam, hogy inkább kitekerek az útra. Ahogy ez megfordult a fejemben, legalább tíz autó húzott el mellettem a sebességhatárt figyelmen kívül hagyva, úgyhogy maradtam az egy fokkal veszélytelenebb járdán. Már messziről láttam, hogy a visszafelé vezető út olyannyira keskeny, hogy egymagam alig férek el rajta, erre megpillantottam egy srácot vállán egy laptoptáskával. Nem akartam elütni, ezért csengettem és szólongattam. Valószínűleg zenét hallgatott, én meg hiába lassítottam, egy gödörben kicsúszott a bicikli hátsó kereke, mire akkorát fékeztem, hogy átrepültem a bicikli fölött, és egyenesen a sétáló srác mellé vágódtam. A beton végighasította a jobb alkaromat és mind a két térdemet, de legalább a fejemet nem vertem be. Az lett volna a hab a tortán, ha az arcommal nyalom fel az aszfaltot. A kétségbeesett srác azonnal eldobta a táskáját, kihúzta a füléből a fülhallgatót, és bocsánatkérésekkel árasztott el, miközben fel akart segíteni.

– Megsérültél? – kérdezte ijedten.

– Te eldobtad a laptopodat! – kiáltottam rá.

– Bírja a kiképzést – nevette el magát. – Hadd segítselek fel! – Nyújtotta a kezét, mire elkezdtem rázni a fejem. Aggodalmat fedeztem fel a kékes-zöld szemeiben, ezért megpróbáltam imitálni, hogy minden oké.

– Csak egy perc, és összeszedem magam.

– Vérzik a térded... – sóhajtott. – Baszki, ha nem hallgatom a zenét, valószínűleg meghallom, hogy jössz, és nincs ez! – Láttam rajta, hogy nagyon ideges, pedig akkora baj nem történt.

– A könyököm is – mosolyogtam, miközben felemeltem a karom, hogy jobban lássa. Nem akartam rosszat, egyáltalán nem éreztem vészesnek a sebeimet, de úgy tűnt, hogy csak jobban ráijesztettem. – Ha elütlek, te is megsérülsz. Hidd el, jobb volt így.

– Osztoztunk volna a horzsolásokon, de most kérlek, fogd meg a kezem, és hadd segítsek!

Engedelmeskedtem neki, óvatosan a tenyerébe helyeztem a kezemet, majd míg segített felállni, végignéztem a tetovált karjain. Le mertem volna fogadni, hogy a névtelen srác metált hallgatott, miközben majdnem elcsaptam. Nem volt időm túlságosan megfigyelni az arcát, de azt elmondhatom, hogy igazán férfiasnak és karakteresnek tűnt, a szakáll pedig kifejezetten jól állt neki, hiába volt világos, szinte szőkés árnyalatú. Nem volt az esetem, tény, de azonnal szimpatizáltam vele.

– Figyelj... – kezdtem.

– Ádám – nyögte be mosolyogva.

– Én Lotti vagyok, szóval... – nevettem el magam. – Figyelj, kedves Ádám, köszönöm, hogy felszedtél földről, de most már jól vagyok.

Nem is figyelt rám, hanem arrébb lépett pár métert, felvette a földről a telefonomat, amit aztán félve átnyújtott.

– Hát, Lotti, szükséged lesz egy új telefonra.

– Mi van? – nyögtem fel, miközben szemügyre vettem a pókhálósra tört, pár perce még újnak számító készüléket. – Nemrég vettem. Az előző is így járt.

– Tehát jövök neked egy telefonnal, két térddel és egy könyökkel. A biciklid rendben van?

– Fogalmam sincs – húztam meg a vállam, és felállítottam a járdán fekvő kerékpárt. Minél jobban néztem, annál több sérülést véltem felfedezni rajta. Elnevettem magam. – Ezt is most kaptam.

– Oké, akkor egy biciklivel is adós vagyok.

Mivel bicegve kerülgettem a biciklit, miközben a törött telefonomat szorongattam, Ádám megfogta a másik oldalról, és elkezdte mondani, hogy:

– Pár méterre van a lakásom, és szeretném, ha feljönnél. Folyik a vér a lábadból... muszáj lefertőtleníteni és bekötni.

– Ugyan már, ez csak egy kis vér! – nevettem fel kínosan. Nem akartam felmenni hozzá, kurva kellemetlen lett volna.

Végignéztem a lábaimon, melyeken szépen kirajzolódtak a lilábbnál lilább foltok, és a vérzés sem akart elállni, egyre csak szivárgott a tűzpiros vérem a több centis sebből.

– Ne akard, hogy könyörögjek neked! – nézett rám lebiggyesztett ajkakkal. Aranyos volt.

– Nem akarok zavarni, megmaradok tényleg...

– Egyedül élek, ugyan kit zavarnál? Még szép, hogy megmaradsz!

– Oké – egyeztem bele. – Menjünk, de csak akkor, ha tényleg nem zavarok.

Nem válaszolt, csak vigyorogva megrázta a fejét. Szürreális volt az egész. Egy ismeretlen sráccal sétáltam, illetve bicegtem a járdán, akit majdnem elütöttem. Tényleg fájt mindenem, ám az a csekély fájdalom fel sem ért ahhoz, amit belül, a szívemben éreztem. Ádám hűségesen tolta a biciklimet mellettem, közben pedig azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. A lakása tényleg pár percre volt a baleset helyszínétől, így nem kellett sokat sétálnom. Ahogy mozgattam a lábaimat, a sebek egyre jobban szétnyíltak, és éreztem, ahogy a vér befolyik a cipőmbe.

Míg Ádám a kulccsal szórakozott, elkezdtem bocsánatot kérni tőle.

– Ne haragudj, hogy majdnem elütöttelek, és azért se, mert ilyen szituációba keverlek.

– Ne kérj bocsánatot, én hibáztam. Ha nem hallgatom teljes hangerőn a zenét, vagy sehogy se, nincs ez.

– Ugyan már! Egyedül sétáltál, valamivel el kell ütni az időt, és különben is jólesik az embernek, ha dübörög a zene a fülében, és nem gondolkodik. Képzeld el, én képtelen vagyok úgy sétálni, ha közben zenét hallgatok. Nem megy a kettő egyszerre.

Elnevette magát, és maga elé engedett. Nem akartam körülnézni, de a szemeim kívánták a modern berendezésű, letisztult lakás látványát. Ádám a konyhába terelt, ahol azonnal kihúzott egy széket az asztal mellett, és kérte, hogy üljek le. Ledobta a sapkáját, miközben sóhajtott egy nagyot.

– Megkeresem a dobozt – mondta, majd eltűnt a látóteremből.

A lábaimba hasított a fájdalom, ahogy megpróbáltam mozgatni őket. Az eset óta csak akkor jutott eszembe először, hogy hogyan fogok így eljutni az óvodába a gyerekemért, míg egyedül ücsörögtem egy vadidegen konyhájában. Nem volt esélyem tovább agyalni, mert Ádám vissza is tért egy elsősegély dobozzal a kezében, amit az asztalra tett, kihúzott még egy széket, megfogta a sajgó lábaimat, és finoman a székre helyezte őket.

– Egy cipőt is kapsz tőlem – húzta szélre a száját. – Minél tovább tanulmányozlak, annál több dologgal jövök neked.

– Megelégszem azzal is, ha bekötsz, hogy ne vérezzek össze mindent.

– Milyen makacs vagy! – nevette el magát, majd elővette a fertőtlenítőszert. – Na, először lefertőtlenítjük. Csípni fog, de muszáj.

Ahogy a sebemhez ért a folyadékkal átitatott anyag, felszisszentem, sőt felnyögtem. A lehető legóvatosabban bánt velem, mégsem tudtam kontrollálni az érzéseimet. Talán ez a hasznos folyamat jobban fájt, mint az esés.

– Jaj, baszki! – jajgattam, pedig csak az első horzsolásnál járt.

Észre se vettük, hogy valaki bejött, csak egy férfi kedves hangjára kaptam fel a fejem.

– Ádi! – suttogott az illető. – Nem akarok zavarni!

– Miért nem jössz be, apa? – kiáltott vissza Ádám. Tehát az apja jött meg.

– Nem akarok semmi jónak elrontója lenni... – válaszolta, miközben a zörej alapján valami zacskóval bíbelődött. – Ezek a hangok igen félreérthetően hallatszottak az előszobából – halkult el hirtelen. – Egy lány van itt?

– Igen, de megnyugtatlak, van rajta ruha – nyögte be, miközben a szemeit forgatta.

– Tudsz valamit! – A nevetése betöltötte az egész lakást. Nem láttam még az apját ugyan, de a kedves hangjától teljesen megnyugodtam.

– Ne szórakozz, gyere már beljebb!

Erre a szóra az édesapja belépett a konyhába, és ledöbbenten bámult rám. A kedves arcú, magas férfi azonnal belekezdett a mondandójába:

– Csak anyád küldött kaját, és... – halkult el hirtelen. – És gondoltam, elhozom, hogy ne halj éhen. De ha tudom, hogy nem egyedül vagy, többet hozok.

– Jó napot! – vigyorogtam. Nagyon szimpatikus volt az apja, és a dumájával azonnal lenyűgözött. – Én már megyek is, csak megvárom, míg Ádám bekötöz.

– Szia, de mi történt? – kérdezte kikerekedett szemekkel, majd közelebb sietett. – Jézusom, mi történt veled, kislány?

– Majdnem elütöttem Ádámot biciklivel.

– Mert zenét hallgattam, és nem vettem észre, hogy Lotti mögöttem csenget.

– Mit mondtam neked, fiam? Tudtam én, hogy egyszer baj lesz abból, hogy mindig a füledben lóg az a rosseb.

– Igazad volt.

– Mindig igazam van – vágta rá rögtön, miközben leült az asztalhoz.

Elkezdtek beszélgetni úgy, mintha ott sem lennék.

– Apa, hoznál Lottinak egy pohár vizet? – kérdezte a megmentőm, majd finoman elkezdte áttekerni a lábamon a kötöző anyagot.

– Kettőt is!

Kortyolgattam a vizet, és megpróbáltam minél halkabban jajgatni, pedig tényleg fájt, ahogy a fertőtlenítő és a kötszer hozzám ért. Ádám és az apja olyan általános dolgokról csevegtek, mint az aktuális ebéd, az édesanyja mániákus rendrakása, a kutyájuk földforgató adottságai, a teraszon lévő virágok állapota, és én mégis örömmel hallgattam őket.

– Nos, kész is vagyunk! – kiáltott fel Ádám. – Apa, melyik autóval jöttél?

– A pick up kulcsa akadt előbb a kezeim közé.

– Nagyszerű! Elkérhetem?

– Mi? Minek? Miért? – kérdezősködtem.

– Hazaviszlek. A pick up hátuljába simán befér a biciklid.

– Ádám, kérlek! Így is eleget tettél értem, és...

– És?

– És nem haza kell először mennem. A kislányom az óvodában van. Nagyjából tizenöt perc múlva végeznek az ebéddel.

– Elárulnád, hogy hogyan gondoltad, hogy elmész a kislányodért, majd haza ilyen sérülésekkel?

– Nem... nem tudom – dadogtam. Ádám rávilágított a lényegre. Elképzelésem sem volt a körút kivitelezéséről.

– Természetesen elviszlek. Ha akarod, ha nem.

Elköszöntem az apjától, aki jobbulást kívánt, majd egy bögre tea kíséretében leült a kanapéra, kényelembe helyezte magát, és bekapcsolta a hatalmas tévét.

– Vigyázz magadra, Lotti! – mosolygott.

– Igyekszem! További szép napot! – mondtam fülig érő szájjal.

Ádám betuszkolta a biciklimet az autó hátuljába, majd rögtön rohant, hogy kinyissa nekem az ajtót. Felsegített, bepattant, bekötötte magát, és be is indította a motort.

– Merre van az óvoda? – kérdezte kedvesen. Elmagyaráztam neki, mire egy meglepő dolog csúszott ki a száján. – Őszinte leszek veled... – sóhajtott, majd egy szál cigit vett ki a műszerfalon heverő dobozból. – Kérsz?

– Szabad?

– Ha apámnak szabad, nekünk is.

Rámosolyogtam, kivettem egy szálat, lehúztam az ablakot, és rágyújtottam. Hihetetlenül jólesett.

– Mit is akartál mondani?

– Ja, csak, hogy meglepődtem, hogy van egy óvodás gyereked. Nem nézel ki többnek húsznál.

– Pedig lassan harminc leszek.

– Bocs.

– Már megszoktam – kuncogtam. – És különben is, kis csoportos. Ez az első napja az oviban, és ezt is elcsesztem.

– Miért? Mert elestél? Bármikor előfordulhat, bárkivel.

– Nem így terveztem ezt a napot, de bevallom, már reggel éreztem, hogy ma semmi jó sem történhet. Rajtad kívül persze.

– Mesélj! – kérte lágy, szinte könyörgő hangon.

– Csak annyi történt, hogy nem indult el az autóm, a szüleim nem tudtak minket elkísérni az első napra. De ettől függetlenül, minden oké. Borka jól viseli a változást, velem ellentétben.

– Ha tetszik neki az első nap, akkor tragédia kilátásban sincs. Az autóval mi lehet a gond?

– Fogalmam sincs. Nemrég ugyanezt csinálta.

– Tudok egy megbízható szerelőt, aki nem mellesleg az unokatesóm. Ha gondolod, megemlítem neki, hogy ismeretlen okból nem indul a járgány.

– Ó, nem kérhetek ennyi mindent tőled!

– Sokkal tartozom a szép könyöködért és a térdeidért – mosolygott, majd lazán kipöckölte a csikket az ablakon.

El sem akartam hinni, hogy ilyen férfi létezik. Túl kedvesen és önzetlenül viselkedett. Bírtam. 

Hamar megérkeztünk az óvodához, az időzítés pedig tökéletesre sikeredett. Fél egy múlt két perccel, amikor kiszálltam az autóból.

– Máris jövünk! – mondtam, és el is indultam az új sajátos tempómban.

Szégyelltem, hogy talpig bekötözve kell evickélnem a folyosón, de ahogy Ádám is mondta, ez a kis baleset bárkivel megeshet. A többi szülő már a csoportszoba előtt tobzódott, és amikor megpillantottak, hirtelen annyi szempárt éreztem magamon, hogy totál zavarba jöttem. Vivient megint nem láttam a csapat szülő közt, pedig tényleg jólesett volna a társasága. Elmeséltem volna a balesetemet, melynek története égette a torkomat. Mielőbb be kellett számolnom valakinek róla, viszont a telefonom képernyőjének állapota nem tette lehetővé, hogy írjak bárkinek is.

– Jöhetnek! – szólt ki a fáradt tekintetű dadus. Látszott az arcán, hogy az első nap igen fárasztó, pedig még messze van a vége.

Beléptem a fülledt levegővel telt szobába, ahol egyből kiszúrtam Borkát. A gyerekem épp egy plüssöt szorongatott a kezében, ami merő véletlenségből egy macskát ábrázolt. Óvatosan lehajoltam hozzá, hogy magamhoz öleljem. Megrémült, amikor meglátta a testem különböző pontjain a kötszereket, de azonnal megnyugtattam. Elmondtam neki, hogy elestem azzal a fránya biciklivel, és azt is közöltem, hogy egy Ádám nevű fiú fog minket hazavinni.

– Gyerekek, keressétek meg a saját rajzotokat az asztalon, aztán akiért itt az anyukája, az mehet is haza! Holnap találkozunk! – kiáltotta Csilla néni, mire Borka a nagy asztalhoz rohant, ami a pedagógus íróasztala mellett helyezkedett el.

Örömmel nyomta a kezembe az első rajzát, amit az óvodában készített. Elmondásai szerint a kép Mollit ábrázolta, és miután elismertem a tehetségét, megpillantottam egy tollal rajzolt masnit a rajzlap szélén.

– Masni lett a jeled? – vigyorogtam.

– Rózsaszín masni.

– Nekem is masni volt a jelem az oviban – Égette a szemeimet a könny, alig tudtam kinyögni ezt az egy mondatot. A sírás kitörni készült. – Milyen jó, hogy te is ezt kaptad!

Nosztalgikus, megható pillanat volt. Csak úgy nyeltem vissza a könnyeimet.

– Indulhatunk?

Elköszöntünk mindenkitől, és sietve elhagytuk az épületet. Úgy éreztem, mintha egyből kapnék levegőt. Már a beiratkozás alkalmával észrevettem, hogy ez a hely szinte fojtogat, csak tudnám, miért szorongok annyira, ha ide kell jönni. Borka sokkal könnyebben veszi az akadályokat, mint én, rajta a szorongás egy apró jelét sem láttam.

Ádám reakciója pontosan ugyanaz volt, mint mindenki másé, amikor meglátják Borkát: azonnal a gyönyörű szóval illette. Bemutatkoztak egymásnak, és végre elindultunk. Borka az ölemben utazott, hiszen autóval pár percre volt tőlünk az óvoda. És minél messzebb kerültem attól az épülettől, annál inkább megnyugodtam. Viszont azt egy kicsit sajnáltam, hogy hamar elválnak útjaink Ádámmal. Amikor befordultunk az utcánkba, elfehéredtem és kúszott a számon egy halk káromkodás, mert megláttam Márk autóját a ház előtt. Egyáltalán nem számítottam rá.

– Mi a baj? – kérdezte értetlenül Ádám.

– Ööö... igazából semmi – zártam rövidre, mert nem akartam kitálalni egy idegennek a szerelmi életemről.

Megálltunk a ház előtt, Márk autója mögött. Ádám kivette az ölemből Borkát, majd engem is kisegített a magas autóból. Míg a biciklit próbálta kiszedni, megkérdezte, hogy:

– Erről az autóról lenne szó? – mutatott az ezüstszínű Mercedesre.

– Nem, az enyém bent áll. Ez a barátomé. Mit is kezdenék egy ilyen kocsival? – nevettem el magam. Tök kínos volt. – Én egy E-osztályt hajtok, ha elindul.

– Na, és kényelmes ez az S? Elég időtálló autók.

– Ó, igen, nagyon! Legutóbb ezzel mentünk Bécsbe. – Miért kezdtem el mélyebben beszélgetni Márk autójáról? Nem, ő miért kezdett el az autókról csevegni? Le kellett állnom mielőbb. – Megtennéd, hogy bejelölsz vagy bekövetsz egy neked tetszőleges közösségi oldalon? Ha lesz telefonom, ígérem, hogy azonnal rád pillanatok!

– Ja, persze – vágta rá örömmel, és elő is kapta a telefonját.

Elárultam a teljes nevemet, aztán egy gyengéd, mégis szoros öleléssel elköszöntünk egymástól. Örültem, hogy megismertem, csak maga a találkozás nem bizonyult túl fényesnek. Talán nem néz totál idiótának, hanem egy kicsit megkedvelt.

Betoltam a biciklit az udvarba, szépen letámasztottam, aztán eszembe jutott, hogy a múltkori kutakodásom során érdekes dolgokat találtam Márk autójának kesztyűtartójában, ezért visszaszaladtam az utcára, hogy szemügyre vegyem annak tartalmát. Borka hűségesen várt a járdán, míg meggyőztem magam arról, hogy az összes csomag óvszer és az összes gramm fű eltűnt. Nem képzelődtem. Vettem egy mély levegőt, megfogtam a gyerekem kezét, és bementünk.

Márk a kanapén feküdt, kapcsolgatta a tévét. Ránk se nézett, csak annyit nyögött ki, hogy hívott.

– Ezen? – kérdeztem vissza halál nyugodtan, miközben ledobtam elé a széttört telefonomat.

A kezébe vette, majd alaposan végigmért. Ijedten a szemembe nézett, és arról érdeklődött, hogy mi a fene történt velem. Nem válaszoltam egyből, hanem lenyomtam egy apró puszit a szájára. Meglepődött, de azon kívül idegességnek nyomát se láttam az arcán, aggodalmat viszont igen. Miattam aggódott.

– Mi történt? Borkának nincs semmi baja? – Hirtelen felpattant a kanapéról, hogy jobban lásson. Kipihentnek tűnt.

– Elestem biciklivel, hála az égnek, Borka nélkül. És képzeld, én is hívtalak nagyjából százszor – húztam meg a vállam, miközben Borkát az ölembe fektettem. Olyan jólesett hozzábújni.

– Arról majd később – mondta halkan. – Borka, milyen volt az első napod? És Lotti, meséld már el, hogy hogyan sikerült elesned, és azt is, hogy ki hozott haza!

Világ életemben őszinte ember voltam, így mindent elmeséltem neki: az előző estétől kezdve, egészen addig, míg kiszálltunk Ádám autójából. Márk konkrétan nem reagált, csak azzal jött, hogy sajnálja. Utánam Borka is mondott néhány szót a napjáról, aztán lassan elaludt rajtam fekve.

– Mondhatod – suttogtam, ám amire válaszra nyitotta volna a száját, nyitódott a bejárati ajtó.

Természetesen a szüleim rontottak be a házamba, és az a hangzavar, amit produkáltak, egyből felnyomta a vérnyomásomat. Borka alig aludt pár percet, máris felébresztették. Hiába nem volt szándékos, a gyerek nyűgös lesz, hiszen nagyon ritkán hagyja ki a délutáni alvást. Még szüksége van rá. Ha már fent volt, minden apró részletről kifaggatták, aztán rám került a sor. Röviden elmeséltem, hogy elestem, de például Ádámról egy szót sem szóltam.

– Mondtam, hogy ne vegyél neki biciklit! – háborgott anyám, amire végképp nem voltam kíváncsi.

A következő pont az lett volna, ha nem vonulok el Márkkal cigizni, hogy szerencsétlen vagyok, és még egy egyszerű dologra sem vagyok képes. Egy ideig szótlanul ültünk a teraszon.

– Nagyon sajnálom, ami történt – kezdte Márk sóhajtva.

– Semmi gáz, de mondd csak, mikor akarsz beszámolni az éjszakádról?

– Nem történt semmi különös.

– Azt akarod, hogy kérdezzek? – Nem válaszolt, ezért azonnal folytattam. Nem engedhettem el, hogy megint ígért valamit, amit nem tudott betartani. – Miért nem vetted fel a telefont?

– Mert lemerült, és senkinél se volt töltő.

– Senkinél se? Kik voltak még ott?

– Ja, hát... Dominik nem tudta, hogy nem vagyok jóban Ákossal, ezért felhívta. Amanda volt még ott, meg néhány haverja – mesélte.

– Remek! Akkor a következő kérdésem legyen az, hogy mennyit szívtatok?

– Én nem csináltam semmit, esküszöm.

– Miért nem jöttél haza?

– Szokás szerint elvadult a buli, és vigyáztam a lakásra. Komolyan. Ennyi történt.

– Kibékültetek Ákossal?

– Nem. Nem igazán beszéltem vele. Mi ez a kihallgatás? Hidd már el, hogy nem történt semmi!

– Tegyük fel, hogy elhiszem, de attól még ígértél valamit, amit képtelen voltál betartani. És most nem rólam van szó, hanem Borkáról.

Teszem hozzá, Márk semmi jelét nem mutatta, hogy hazudna. Nem volt ideges, higgadtan válaszolt a kérdéseimre. Bocsánatot kért legalább tízszer, mire meguntam, és inkább bevonultam. Felidegesített. Pár perc múlva átvonult a nappalin, kiviharzott a főbejáraton és beült az autójába. Nem akartam elhinni, hogy már megint azt látja jónak, ha lelép a problémák elől. Azt se mondta, merre megy, vagy egyáltalán visszajön-e még. Hívni nem tudtam volna, ha annyira akarom, mert a telefonom abszolút nem működött. Nem is érdekelt, hogy mikor lesz kedvem elmenni és venni egy újat. Csak meg akartam beszélni vele ezt az egészet.

A szüleim késő estig Borkát szórakoztatták, és még akkor sem vették a lapot, amikor a gyerek már alvásra készen feküdt az ágyában. Agyvérzést tudtam volna tőlük kapni. Elmentem letusolni, és amire végeztem, már vártak, hiszen nem akarták Borkát egyedül hagyni. Boldogsággal töltött el, amikor elköszöntek. Tusolás közben a forró víz csípte a horzsolásaimat, sírni tudtam volna a fájdalomtól, de tartottam magam. Sokkal jobban fájt az, hogy Márk mennyire megbízhatatlanná válik, ha képbe kerülnek az állítólagos barátai. A kanapén próbáltam bekötni a lefertőtlenített sebeimet, amikor Márk hazajött. Azonnal nekiállt segíteni, ám egy szót sem szólt, ahogy én sem.

– Nagyon fáj? – kérdezte váratlanul, miközben a bal térdemet bámulta, ami a friss seben túl lilává vált.

– Nem.

– Tudom, hogy nem ez a megoldás, de találtam ugyanolyat, mint a törött – mondta, majd átnyújtott egy dobozt, benne egy új telefonnal.

Nyeltem egy nagyot, vettem egy mély levegőt, de megszólalni nem tudtam. Tisztában voltam vele, hogy mennyibe kerülnek ezek a telefonok, és nem akartam elhinni, hogy Márk ilyen sok pénzt költött rám.

– Bébi, nem kellett volna. Annyira sokba kerül... – sóhajtottam vigyorogva. – Úgyis rávettem volna magam holnap, hogy vegyek egyet. Megelőztél.

– Maximum még jövő karácsonyra se kapsz semmit, de erre szükséged van.

– Ezen a nyáron a második új – nevettem el magam. – Köszönöm! – mosolyogtam rá, majd megcsókoltam.

Szívből örültem az új telefonnak, hamar be is állítottam rajta a fiókomat, hogy tudjam használni. Míg Márk a fürdőben volt, felléptem minden létező közösségi oldalra, hogy megnézzem, Ádám hol jelölt vagy követett be. Az Instagramon visszakövettem, és az agyam azonnal a profiljára irányította az ujjaimat. Nem osztott meg túl sok tartalmat, és a Facebookon sem találtam róla vicces és kínos képeket, de még a pontos születési dátumát se sikerült kiderítenem, csak annyit láttam, hogy tavaly szeptember negyedikén firkáltak az üzenőfalára. Hiába nyomoztam, Ádám nagyon titokzatos volt. Éppen arra gondoltam, hogy írok neki, amikor Márk belépett az ajtón. Bezártam az összes alkalmazást, kikapcsoltam a WiFi-t, és óvatosan letettem a telefont a szekrényre. Megint olyan volt, mintha nem történt volna köztünk semmi rossz. Persze nézőpont kérdése, kinek mi számít rossznak. Az száz, hogy nekem nem esett túl jól.

A szívverésem abnormálissá vált, amikor lefeküdt mellém. Oltári kínosnak éreztem saját magam, ezért újra megköszöntem neki a telefont, aztán leesett, hogy bármennyire is akarom, nem tudom türtőztetni magam. A lelkiismeretes énem belehalt volna, ha nem kérdezek rá a kesztyűtartó tartalmára.

– Nem tudtuk megbeszélni a tegnap estét – kezdtem. – Elrohantál.

– Te mentél be, én meg csak a telefonért mentem. Különben is... – nevette el magát. – Anyádtól levegőt se lehet venni.

– Pedig egy ideig nem volt ilyen.

– Ja, persze, hogy nem – röhögött, miközben a két kezével megfogta az arcomat. – Mert az egyetlen kislányuknak nem egy ilyen barmot szántak, mint én. Úgy érzi, hogy figyelnie kell minden lépésed, mert nem is tudom, mi a szar történik.

– Ne vedd magadra, anyámnak kizárólag velem van baja.

– Csak azért nem mondja, hogy mennyire utál, mert jóban van anyámmal.

– Szokta mondani – húztam meg a vállam. – Ha sikerült túltenned magad azon, hogy anyám kibaszottul gyűlöl, szólj! – nevettem fel.

– Hallgatlak.

– Oké, de vegyél komolyan. A kesztyűtartódban volt egy csomó óvszer és néhány pakk fű is. Szeretném megtudni, hogy hova tűntek – Márk úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. – Mi van?

– Miről beszélsz?

– A fenébe, ne játszd a hülyét! Amikor Bécs felé tartottunk, megnéztem, láttam, hogy ott vannak. És ma is kinyitottam, de már semmit se találtam.

– Ennyire nem bízol bennem?

– De – halkultam el. Már megint mibe kevertem saját magam? – De, csak biztos akartam lenni benne, hogy már nem tartasz magadnál ilyesmit.

– Lotti, én komolyan nem tudom, hogy miről beszélsz. Ha láttad, biztosan ott voltak, de akkor régről. Nem emlékszem ilyesmire.

– Aha... – forgattam a szemeimet.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy tegnap este elhasználtam az összeset, a füvet meg elszívtam?

– Nem én mondtam.

– Szerinted itt lennék, ha az történt volna, ami az agyadban lejátszódott?

– Honnan tudjam, hogy hol lennél... – Éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom. Jobban tettem volna, ha hagyom az egészet, és végre hiszek neki.

– Féltékeny vagy? De tényleg, ennyire féltékeny vagy?

– Nem erről van szó.

– Oké, ennyi erővel én is az lehetnék, mert kemény tíz perce ismerősöd az az Ádám, aki hazavitt és ellátott.

Alig akartam hinni a füleimnek. Képes volt visszavágni csak azért, mert aggódom érte? Éreztem, hogy bajba kerülök még az ostobaságaim miatt, ám erre egyáltalán nem számítottam. Meg se tudtam szólalni. Márk egyáltalán nem volt ideges, miközben én majdnem felrobbantam. Azt se tudtam hirtelen, hogy kire vagyok mérges, csak egyszerűen az agyvérzés kerülgetett.

– Mi a szarért hazudnék? – kérdezte. – Őszintén elmondtam, hogy mi történt. Nem szívtam, nem ittam, nem dugtam meg senkit.

– Jobb lenne, ha hazamennél – bukott ki belőlem érthetetlen módon.

– Hazamegyek, miután megdugtalak – nyögte be magabiztosan.

Pofán vágott az őszintesége. Legalább egy percig meredtem magam elé, alig tudtam magam lelkileg összekaparni. Hinni akartam neki. Minden erőmmel azon voltam, hogy végre százszázalékosan megbízzak benne. 

Nem ment haza.